A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egyetem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egyetem. Összes bejegyzés megjelenítése

szombat, március 01, 2014

Utcai egyetem


Benczédi Sándor munkája


A ráta stagnálása

Egy falusi ismerősöm megállít az utcán és azt mondja, magyarázzam meg neki, amit ő nem tud felfogni. Azt írja az újság, hogy „januárban stagnált a munkanélküliségi ráta”.

Mondom, ezt tudományos emberek találták ki. Éppen ezért nem könnyű nekünk, egyszerű népeknek ennek a mondatnak az értelmét felfogni. Ehhez tudomány kell és műveltség. Egy tudományos ember nem fejezheti ki magát egyszerűen úgy, hogy azt mondja, nincs munka. A tudomány és a műveltség abból látszik, hogy nagyobb feneket kerít a kifejezéseknek, mert úgy gondolja, a bonyolultság, a nehezen érthető beszéd az ő fennhatósága alá tartozik. És azt is gondolja, sokkal elegánsabb és titokzatosabb azt mondani, hogy stagnál a munkanélküliségi ráta, mint csak úgy, egyszerűen odavetni, hogy nincs munka. De ha már megkérdezte, próbálok válaszolni, mit jelent az, hogy stagnált a munkanélküliségi ráta. Persze, a saját elgondolásom szerint.

Hát mit is tehetett volna az a szegény ráta abban a januári locspocs időben? Az embernek sincs kedve ilyenkor, hogy kimenjen a házból. Stagnál. Vagyis ül otthon, zsebre dugott kézzel és várja a tavaszt. Unalmában esetleg megnézi egy szótárban, hogy mit jelent az a szó, hogy stagnál. Ha egyáltalán van a közelben szótár. Tegyük fel, hogy van. Csak tegyük fel, mert nem biztos, hogy van.

A szótár azt írja, hogy ha valami stagnál, akkor az a valami pang, mint egy magányos, náddal benőtt tavacska, megreked valamilyen állapotában, egy tapodtat sem mozdul semerre, hagyja, hogy körülötte  a dolgok maguktól elrendeződjenek.

Mindannyiunkkal előfordul, hogy semmihez nincs kedvünk. Olyankor mi is  pangunk. Olyankor megrekedünk valamilyen állapotunkban és hagyjuk, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek.

Van, akinek soha, semmihez nincs kedve. Az ilyenek foglalkozásszerűen panganak, esetleg  megrekednek valamelyik kocsmában. Előfordul, hogy valaki úgy megreked egy kocsmában, hogy pangásosan, de egyfolytában  énekel, ameddig bereked. Másnap jól kiköhögi a rekedtségét és kezdi újra a pangást.

A ráta is pont ilyen. Főleg januárban. Nincs kedve semmihez. Még a daloláshoz sincs. Csak pang. Csak megreked valamilyen állapotában. És várja a tavaszt.
De nem csak a ráta, hanem maga a munkanélküliség is ilyen: ha csak teheti, pang, megreked és bereked.Tulajdonképpen a ráta és a munkanélküliség nagyon jó barátságban vannak egymással. Ezért van az, hogy együtt szeretnek pangani.
Ezt én így gondolom…

Az ember alaposan  megnézett és azt mondta: –Nem lenne magának kedve, hogy most beüljünk ketten a legelső kocsmába?






szerda, december 26, 2012

Otthoni látogatás

Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából



A nagy buggyanás

Eljön haza a gyermek az egyetemről, eljön időnként, hogy nézzen széjjel a faluban, s lássa meg  a szüleit is, akik a házbért fizetik.

Jönnek  a fekete fejkendős asszonyok  a szomszédból, mondja a beszédesebb, hát itthon vagy lelkem, hogy megnőttél, mióta nem láttalak, hiába, telik az idő, nagyon telik, te pedig nagy ember leszel nemsokára, az egyetem nagy embert csinál a kicsi emberből. Belőled mi lesz, milyen pályára mentél, a mi unokánk a lelki pályát választotta, valami piszológia, hogy legyen tiszta a lelkünk. Mit mondtál lelkem, komonikáció? Nem értjük ezeket a furcsa dolgokat, ugye, látod, mennyire belesüppedt a falunk a szegénységbe, a felfogásunk is ott van, ahol a talaj menti fagy szokott lenni, legalul, mi innen már soha föl nem tápászkodunk. Ti lesztek, akik kihúzhattok minket ebből a sokféle bajból, mert nagy ereje van a tudománynak, mindig is az volt, nagy ereje, bizonyosan az van a komonikációnak is, nagy ereje. Csak várjuk, hogy ide is elérjen. Már ott tartunk, nem csak az erőnk, a reményünk is napról napra fogy. Te ha meg tudnád magyarázni, honnan jött ide ez a nagy nyomorúság, mitől szegényedett így le a falusi nép, ugye, meg tudod magyarázni lelkem…

Meg. Meg tudom magyarázni, drága néném, ha jól figyel rám.
Most éppen azt tanuljuk az egyetemen, hogy átmeneti jelleggel ugyan  minimalizálódott az agrárium likviditása, de tranzit jelenség ez, addig tart, amíg a humán erőforrások volumene eléri azt a nagyságrendet, amikor adekvát módon le tudjuk hívni az uniós devizákat, s olyan nívóra jutunk, ahonnan implementálni tudjuk a konszolidált  invesztíciót. Akkor pedig az agrár populációban is más lesz a kurzus, szignifikáns evolúció következik be, melynek vektorai találkoznak a progresszív ideákkal, s az egész társadalom konszenzus alapján organizálódik. Persze, ez  nem történik meg egyik napról a másikra, van neki egy kifutási periódusa, lesznek még hiátusok és deficites szektorok , de erre is vannak már internacionálisan elaborált metódusok, amelyek ebben a mostani, profitorientált szituációban is képesek humanizálni mind az agrárium, mind pedig az ipari produkció harmonizálódását. Na, ennek egyik fundamentális instrumentuma nem más, mint maga a kommunikáció. Vagyis az, amit éppen most tanulunk az egyetemen. Ugye, tetszik érteni…

Hát hogyne érteném lelkem, persze, hogy értem, el is mondom az uramnak, amint haza érek, legyen bizodalma a jövendő nemzedékben, ne csak rakosgassa egyik lábát a másikra hajnalonként, hogy mit is kezdjen a napjaival.
Veszi a fekete fejkendőjét az asszony, megy haza az urához, útközben töri a fejét, mit is mondjon otthon , mert egy nagy buggyanás az egész, amit hallott, egy nagy buggyanás, ezért fizetik az egyetemmel járó városi házbért a szegény rokonok.


kedd, május 12, 2009



Padlásegyetem

 

Soha nem tudhatja az ember, kitől kapja el a náthát, a szamárköhögést, kiről pattan reá egy bolha, vagy kitől tanul meg valami olyan okosságot, amire nem is számított. Itt van például egy Moldován nevű ács, valamit kalapál a padlásomon. Gondoltam, fölmegyek hozzá, megnézem, mit tud annyit kalapálni, amikor szerintem ott már nincs semmi csapkodnivaló. Különben is szívesen megyek föl oda, nem csak azért, hogy lássam, mit rontottak el a fütyörésző kőművesek,  hanem inkább a beszélgetésért. Szeretek ezekkel a kétkezi munkát végző emberekkel beszélgetni. Szóval itt van ez a Moldován nevű ács, azt mondja, egy szarúfát meg kell fordítani, mert nem jól van téve. Kérdem, miért nincs az jól téve, mert  nem találok benne semmi kivetnivalót. Így kezdődik a mai padlásegyetemi óra :

 - Sokan nem tudják, hogy például egy kapuzábét, kertsast, vagy szőlőkarót miképpen kell a földbe ásni. Úgy-e, ahogyan az a fa kinőtt a földből, vagy fejjel lefelé fordítva. Hogy ne szívja fel a vizet a talajból, ne rothadjon ki olyan hamar. Szóval maga se tudja. Csak találgatja. A jó szőlősgazdák például tudják, hogyan kell, csak azt nem tudják sokan, miért kell a szőlőkarót fejjel lefelé fordítva verni be a földbe és nem fordítva. Csak találgatják. Ha nem haragszik, most megmagyarázom magának. Az élő fa fölszívja a vizet a talajból, eljut a nedv a magasban lévő levelekig, mert a fának a sejtjei úgy vannak megalkotva, mint valami kis szelepek. Engedik a vizet fölfelé, de el is zárják az útját lefelé. A fa, ha már nem is él, a sejtjeinek a tulajdonsága megmarad. Ha például ennek a szarúfának a vége hómenéskor, nagy esőzések idején vizet ér, de a növésével ellentétesen van fölrakva, akkor abban a fában nem terjed tovább a víz.. Ez a fa természete.

 

Sokat gondolok mostanában a fa természetére. Mert valahogy így van az ember természete is megalkotva. Amiképpen felnő az ember, csak úgy tudja továbbvinni szokásait, hajlamait, szellemi tótágas-helyzetben megreked benne minden, marad olyannak amilyen. Talán ezért van az, hogy nagy társadalmi változások idején nem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal. Még a szabadságunkkal sem tudunk mit kezdeni, ha nem vagyunk hozzászokva. Aki rabságban nőtt fel, szabadulása után önmagának keres valami önkéntes rabságot, magányba, vagy munkába menekül, kínlódik tovább. Ezt diktálják a sejtjei, a génjei, nevezhetjük bárminek, ezt diktálják. Azt hiszem így van ez a történelemmel is. Ahogyan eddig jött, úgy is megy tovább. Az idők végezetéig.