Csatorna

                                                                                         

Hány órakor érkeznek a rablók?

Baráti társaságban többször elmeséltem már, hogyan derítettem ki, általában hány órakor érkeznek a rablók.

Elmesélem most is, azok kedvéért, kik még nem hallották, de főleg azért, mert a történetnek folytatása is van.

Forrás:Építési portál.hu

Hajnali négy óra. Két rendőr áll mellettem, távolsági autóbuszra várva. Az egyik rendőr neve Vasile, a másiké Popica. Ezt onnan tudom, hogy az egyik azt mondta a másiknak, hallgass ide, Vasile. És Vasile azt válaszolta, előbb te hallgass meg engem, Popica. Na, akkor kezd el te, Vasile, mondta Popica.

-Nem az volt a betörő, akit megfogtunk, azért is engedtem el, mondta Vasile.

-Azért jól megszorongattad, mondta Popica.

-Jobban meg kellett volna, hogy szorongassam. Ezeken nem lehet eligazodni, mindenfélét összehazudnak, mondta Vasile.

-Ártatlanul szorongattad ? Az nem törvényes, mondta Popica.

-Semmi szorongatás nem törvényes, mondta Vasile.

Rágyújtottam, s egy szép, szabályos füstkarikát engedtem ki a ködös, hajnali utcára.

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta, mondta felém fordulva Vasile.

-Tudom. De mindig fölfut a vérnyomásom, ha betörőkről hallok, mondtam, s mélyen leszívtam még egy slukkot. És folytattam:

-Tessék mondani, mégis, az éjszaka melyik órájában szokott lenni a legtöbb rablás és betörés ?

-Pont ilyenkor. Hajnali négykor, mondta Popica.

-A szomszédom lakását többször is feltörték már este kilenckor,–válaszotam, kissé bárgyú ábrázattal.

-És intézkedtek ?-kérdezte Popica.

-Én hívtam a száztizenkettőt, mert a szomszédom nem volt otthon.

-És megfogták a betörőt ?-kérdezte Vasile.

-A rendőrök szeme előtt ment ki a lakásból, tántorogva. De nem fogták meg.

-Bizonyosan csak részeg volt az a betörő, mondta Popica.

-Úgy tett, mint aki be van rúgva. De én utána szaladtam, nem volt részeg, nyílegyenesen szaladt végig az utcán.

-Rosszul tette, hogy utána szaladt, mert ha az a betörő megbotlott volna valamiben, s betöri a fejét, a törvény előtt maga lett volna a hibás, -mondta Vasile, tudományos hangsúllyal.

-Épp ezzel fogadtak a rendőrök is, amikor hozzájuk visszatértem, a feltört lakás elé. Hogy a törvény előtt én lettem volna a hibás. Az egyik még azt is mondta, mit csodálkozom egy betörésen, az ő saját édesanyját is kirabolták.

-A betörő azért betörő, hogy betörjön, ahová csak lehet, mondta Popica.

-Furcsa időket élünk,– mondta Vasile, miközben a csizmája orrával egy kiálló követ rugdosott.

-Furcsa időket élünk, de azért a betörőket megfoghatnák,– mondtam szemrehányólag.

-Mindig is voltak betörők, mondta Popica, fontoskodva.

-Lehet, hogy eddig hozzám is betörtek, azt tetszett mondani, hajnali négykor van a legtöbb betörés...

-Semmi nincs kizárva,– mondta Vasile.

-Semmi, de semmi,– mondta Popica.

-És én mit tehetek, ha látom, éppen betörtek a lakásomba ?

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta. Legelőbb azt kell elhagyni, mondta felém fordulva Vasile.

Másnap, hajnali négy előtt vettem egy hokedlit, ráültem és néztem ki a lakásból a kulcslyukon, betörőkre várva. Ahogy telt az idő, s virradni is kezdett, egyre jobban szégyelltem magam amiatt, hogy nekem nincs bátorságom kiállni a kapuba, a rablók elé, ehelyett nézek kifelé a kulcslyukon. El is tettem a hokedlit, többé nem vettem elő éjjelente, de azért hajnali négykor álmomból is sokszor fölriadtam. Ilyenkor magam elé képzeltem a két daliás rendőrt,Vasilét és Popicát, akik mintha magasabbak lettek volna, mint amilyenek a buszmegállóban voltak. Még az oldalukon lógó fényes, fekete gumibotok is megnyúltak, megvastagodtak volna, úgy néztek ki, mint két érett, egészséges, sütnivaló padlizsán, vagy ahogyan nálunk felé mondják, vinetta.

Soha nem hittem volna, mire képes a véletlen: a minap egy délután ide hozta a kapunk elé Vasilét és Popicát. Csak álltak a kapunk előtt és mindketten cigarettáztak, szép füstkarikákat eregetve. Köszöntem, ők fogadták. Mondom, mintha mi ismernők egymást…–Persze, a buszmegállóból,­–mondta Vasile.

–Azért azon az éjjelen maga jól be volt rezelve, azt is megkérdezte tőlünk, hány órakor szoktak betörni a rablók,–jegyezte meg Popica.

–Pontosan így volt, –feleltem, de meg kell, hogy mondjam, maguknak nem lett  igazuk. Betörni betörtek hozzám, de nem éjnek idején, hanem fényes nappal. Mégpedig vasárnap. Az egyik betörő szememre is vetette, ilyenkor mit keresek itthon, miért nem vagyok a templomban, mint más, rendes ember.

–Ez még nem betörés, hanem közönséges érdeklődés volt a részükről, kérdezhették volna azt is, hány óra, vagy merre van az állomás,–világosított föl Vasile.

–Látják azt a csenevész fenyőfát a ház mellett?–kérdeztem és a csenevész fenyőfára mutattam.

–És mi van azzal a fával?–kérdezte Popica.

–Azzal az van, hogy a múlt héten volt mellette még három. De azokat ki kellett, hogy vágassam, mert közelebb voltak a ház falához, azokon másztak föl a tetőre a rablók. Fényes nappal, vasárnap.

–És mit vittek el azok a nappali rablók?­–kérdezte Vasie.

–Semmit nem vittek el, inkább hoztak. Egy méteres hosszúságú, barnára festett, új csatornát hoztak, ezzel fölmentek a tetőre, lerúgták a régi csatornát és azt mondták, az egészet kicserélik, mégpedig olcsón, mert ma vasárnap van.

Hiába mondtam, jó az a régi, nemrég szerelték föl, sehol sem csöpögött, meg vagyok véle elégedve, nem kell az új csatorna.

–Maga nem járja a várost? Nem vette észre, hogy a régi csatornák helyett ma már ezek a barna, fényes, új csatornák vannak? –kérdezte az egyik rabló.

A vége az lett, hogy félig fölszerelték az új csatornát, amit szétszedtek, ledobálták az udvarra és kezdtek számolni: A ház tetejére való fölmászás, a veszélyességre való tekintettel ennyi és ennyi. Hogy vasárnap van, a szabadidejüket áldozták föl, ami ennyi és ennyi. Az új csatorna, bár nem volt elég a hosszúsága, ennyi és ennyi. És azonnal fizessek ennyit és ennyit, mert ha nem, hívják a rendőrséget.

Hogy mennyit fizettem ezért a fölfordulásért, azt szégyellem bevallani.

Most ott tartok, hogy ha elered az eső, a kapuig sem tudok elmenni anélkül, hogy teljesen el ne áznék.

Mondom Popicának, ez nem számít rablásnak? Erre Vasile azt mondja, hogy nem. –Ezek nem rablók voltak, hanem egyszerű szélhámosok,– mondja Popica, s azt tanácsolja, máskor, ha vasárnap van, legjobban teszem, ha elmegyek a templomba, s jól kiimádkozom magam. 

Hangyák útja

Hangyák útja

( Gocsovszkyné )

15.

A lábát vakaró ember ott állt a vaskerítésen belül. Reá volt könyökölve a vaskerítésre. Egészen pontosan a vaskerítésnek arra a részére, ahol az be volt hajlítva. Úgy képzelhette el ezt a kerítést, aki csinálta, hogy lehessen néhány helyre reákönyökölni, ha valaki az utcára akar kitekinteni, ne legyen minden része hegyes és szúrós, mint amilyenek általában a vaskerítések szoktak lenni. Ez a lábát vakaró ember fölfedezte a vaskerítés készítőjének jóindulatát és pontosan oda is könyökölt, ahol kényelembe helyezhette a könyökét. Leleményes volt ez a lábát vakaró ember. Csak állt ott, nézte a járókelőket, s az egyik lábának fejével súrolta, vakargatta a másik lábát. Föltűnt nekem ez a leleményes, lábát vakaró ember. Nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy meg ne dicsérjem. Mondom neki, jól kitalálta, hová kell könyökölni, mert egyebütt szúrós az a vaskerítés...

- Az. Szúrós. De jó helyen van begörbítve. Embernek való magasságban. Hanem ezt a nagy házat, itt a hátunk megett nem jó helyre építették. Pont a rablók útjába esik. Ezért van minden ajtó bezárva. Többszörösen. Egyszer ugye, a főajtó van ellátva mindenféle biztosságos találmánnyal, s aztán külön-külön, mindenkinek a saját lakása is jól be van zárva. A rablók miatt. Nem is értem, miért építették a rablók útjába ezt a házat... Mert ugye, megfigyelte, a hangyáknak is meg van a maguk útja. S a méheknek is. Ha a mezőn az ember oda ül le, a hangyák útjába, nézheti magát, mert teljességel ellepik a hangyák. Maga nem szokott soha leülni a mezei földre ? Mert ha nem, akkor magának tiszta hiába mondom a hangyák útját...Szóval, szokott... Akkor maga nem idevalósi. Az én édes testvérem már annyira idevalósi, hogy hiába is magyarázom neki a hangyák útját. Nem érti. Pedig igazgató.

Azt mondja nekem az én édes testvérem, aki most már igazgató, te, János, eljönnél-e velem Pestre ? Mondjuk, néhány napra. Mondom, el én, szívesen, ha elviszel, s haza is hozol. Ebben meg is egyeztünk nagy hirtelenjében, de kiderült, hogy kaszát is kell hozzak magammal. Hogy ha már eljövök néhány napra, vágjam le ezt a füvet itt, ezen a belterületen. Úgy mondják a nagy, közös kertnek, hogy belterület. Legalábbis itt, a Normafa körül így mondják. Na, ez most mellékes. A lényeg az, hogy azt a kaszát otthon, Sófalván széjjel kellett szedjem, másképpen összekarcolta volna az én édes testvérem vadonatúj autóját. Itt raktam ösze, a belterületen, hogy ezt a füvet levágjam. Széjjel is hullott a kaszám. Meglazult az ék. Itt ülhet a fű, levágni nem tudom, amíg haza nem jő az én édes testvérem a hivatalából. Mert itt nincs akitől egy kalapácsot kaphatnék. Úgy be vannak zárkozva. Most állhatok itt, a vaskerítésre könyökölve. Lehet, estig is. Ki tudja, mikor kerül haza az én édes testvérem. Itt még egy valamirevaló, formás követ sem találtam, hogy azt az éket rendesen beverjem. Nem jó helyre építették ezt a házat. Odatették pont a rablók útjába. Ezért kell itt a népeknek olyan erősen bezárkozni. A rablók miatt. Pedig azt legalább megtanulhatták volna, nem jó leülni a hangyák útjába...

Hallgattam ezt a lábát vakaró embert. Nem szóltam közbe. Szívesen hallgattam volna estig is. Ha nem éppen sörért küldtek volna engem abból a házból, mely oda van építve a rablók útjába.

Régi ez a történet. Akkor még jobban érdekelt engem a sörhozatal, mint ez a szegény Gocsovszkyné. Most már csak azért veszem elő ezt a lábát vakaró embert, mert ő jut eszembe róla, ez a szegény Gocsovszkyné. Milyen jó helyen volt az ő süppedő háza ! Amely nem is volt az övé ! Ott, a patakunk mellett...Nem esett a rablók útjába. Mindennek meg van a maga útja. A hangyáknak, s a méheknek is. Amint elmondta nékem az a lábát vakaró ember.

Nem értem a rablók lelkivilágát

 

Másnapos az új esztendő, másnapos minden, a hó is úgy hull alá, imbolyogva, az a néhány ember, aki ma nagy lomhán kivánszorgott a térre, hogy mélylélegzetet vegyen, éppen csak lépdel erre-arra, céltalanul, zárva minden üzlet, a fény sem szűrődik ki a szigorú arculatú, mogorva, de vikszolt bankok ablakán, zuzmara telepedett a vasrácsos ajtók nehéz pántjaira, üresek a villogó kirakatok, egy árva, olcsó mobiltelefont sem látni sehol, beszedték őket, elrejtették a járókelők pillantása elől, még a járdára kitett pléhből készült reklámtáblát is megkötötték egy kutyalánccal, el ne lopják ezek a hitvány rablók, sok minden eszembe jut erről a nikkeles kutyaláncról, jó kutyám, Rebeka emlékét viszem magammal a téren, meg is feledkezem arról, hogy jobban szemügyre vegyem  másnapos várost, közömbösen lépdelek az  összetört pezsgősüvegek, eldobott parafadogók között, egy rekedt hangú, üveges tekintetű férfi tüzet kér, tőlem kér tüzet és épp most kéri, amikor már úgy nézett ki, elhagyom a cigarettázást, előveszem az öngyújtóm, meggyújtom a kettőbe törött cigarettáját, meg is bánom azonnal, kéznél van  a bontatlan doboz, megkinálom, nem tud kivenni egyetlen szálat se, a hidegtől meggémberedtek az ujjai, segítek néki, elbúcsúzunk és rágyújtok magam is, úgy megyek tovább, mint aki valami jót cselekedett, mintha egy árnyalattal vidámabb lenne a hangulatom, nézegetem tovább az üres kirakatokat, a műanyag próbababákat, 

egyszer ott találom magam egy olyan bolt előtt, amelynek ablakában ott sorakoznak a szebbnél szebb könyvek, lexikonok, regények, díszkiadású albumok, na, tessék, mondom magamban, ezek nem féltik drága portékáikat a hitvány rablóktól, az elvetemült tolvajoktól, úgy gondolkodnak, amiképpen én, aki nem értem a rablók lelkivilágát.  

 

Marosvásárhely, 2009, január 2.