Fotó : Danis János, Káfé-Képtár
Helybéli kocsma
Már úgy látszott, szent béke telepedett reánk. A testes asszony egyre ritkábban keresett engem a bözödi iskolában. Ha jött is, inkább Teréz tanítónővel beszélgetett. Főleg fontos női semmiségekről tárgyaltak. Mint amilyen a síma és a nádli. Vagy az, hogy szoktak-e más időkben ilyen kiadós hidegek lenni Bözödön. Mert azért a hidegre is szükség van a természetben. Elpusztítja a kártevőket, nem romlik meg a padláson füstölődő kolbász és májas. Nagy hatalma van a füstnek, állapították meg egyhangúlag és egyetértésben. De amint a kéményfüst végtelen fontossága került élő, azzal együtt az én hitvány szokásaimat is elővették. Az elrajzolt asszony szerint a kocsmák füstje, az más. Az hitvány, egészségtelen füst. Teréz tanítónő szerint még büdös is a kocsmák füstje. És beleivódik a függönyökbe. Télen pedig körülményes a függönyök mosása. A szárítás miatt. Éppen elgondoltam, vajon ki füstölheti tele a Teréz tanítónő lakását, s főleg a függönyeit. Mert ő biztosan nem. Ezt a találgatásomat a testes asszony szakította meg. Felém fordult és kijelentette, rajtam is mindig érezte a kocsmák füstjét. Ahányszor elhúzódtunk az üres osztályterembe, mindig érezte rajtam a kocsmák füstjét. Csak röstellte, hogy megemlítse. Most pedig, tudomására jutott, hogy túlságosan sok időt töltök a helybéli kocsmában. Ráadásul nem tanárember társaságába illő, kétes egyének között. És meg is kérdezte, jól hallotta-e, amit hallott rólam, vagy pedig ez a dolog el van túlozva. Mondom, ez a dolog nincs eltúlozva. Ebben a helybéli kocsmában inkább szolokmai nótákat énekelnek és én nagyon megszerettem a szolokmai nótákat. Még azok a kétes egyének is ilyen nótákat énekelnek. Amikor olyan a kedvük. És én csakugyan túlságosan sok időt szoktam tölteni a bözödi kocsmában. Ezen még én, magam is sokszor csodálkozom. Mert az erős pálinkának még a szagját sem tudom elviselni. És a kocsmai füstöt sem szeretem. Valósággal beivódik az ember gúnyájába. Akkor miért járok oly gyakran a helybéli kocsmába ? Kint, a szabadban nem lehet énekelni ? Például az erdő alatt ?- szögezte nekem a nehéz kérdést a testes asszony. Mondom, két szempontból szoktam a helybéli kocsmába járni. Az egyik az, hogy ott barátságok szövődnek és én szeretem a barátságokat. A másik pedig kizárólag tudományos szempont. Sok olyan tudományos dolgot lehet időnkint hallani a helybéli kocsmában, amit az egyetemen nekünk nem tanítottak. Hát akkor hozzak fel valamilyen példát egy ilyen tudományos dologra. Ha tudok, szólt a testes asszony, nyomatékkal és fontoskodva. Mondom, rengeteg példát tudnék fölhozni. Legutóbb a földrengésekről volt szó. Két pálinkázó, füstszagú ember arról társalgott, hogy mi a földrengés és azt miképpen jelzik a tudósok. Mert mostanában divatba jöttek a földrengések. Az egyik azt mondta : vannak gondosan kihegyezett ceruzák, vagy tűk, amelyek a világ különböző pontjain bele vannak téve egy nagy skatulyába. A végük kiáll a skatulyából. Amikor éppen csak megrezdül a föld alattuk, s az óceánok mélyén a fövény, vagy holmi sziklának a darabja, akkor ezek a kiálló, hegyes tűk remegni kezdenek. Mint a részeges emberek kezében a páliskáspohár. A társa erre azt mondta, megértette a célzást, de az ő kezében soha nem reszket a pálinkáspohár. És nagy tévedésben van, aki azt hiszi, hogy olyan reszketős ez a világ. És ki is nyújtotta karját, s a kezében lévő pohár meg sem moccant. Jól van, mondta a másik, azért ő folytatja a földrengést, ha már elkezdte. A társa fölhajtotta a pálinkát, s azt mondta, akkor csak folytassad a földrengést, komám. Van egy kerek valami, olyan, mint a laskanyújtó. Erre fehér papír van csavarva. Erre a fehér papírra azok a remegő, kihegyezett tűk vékony tornyokat rajzolnak. És ménységeket. A szakállas tudósok pedig jönnek, fölteszik a legerősebb szemüvegüket és nézik a vékony tornyokat és mélységeket. Ebből azonnal megállapítják, van-e földrengés, s az körülbelül mekkora. Akkor pedig egy finom collstokkal megmérik a tornyok magasságát, utána a mélységeket és közlik a világ népeivel, hogy mit állapítottak meg. Mi pedig onnan tudjuk, hogy földrengés volt, hogy hintázik a lámpa a mennyezeten, zörögnek a poharak a polcokon, s repedeznek a falak. Vagy csak akkor vesszük észre a földrengést, amikor már mi is ott vagyunk az összeomlott házak alatt. Már aki észreveszi. Ilyenkor nemesített, iskolákat végzett kutyák jönnek körénk és szaglásznak, rohangálva a romok között. Ha valahol szuszogást vesznek észre, elkezdenek éktelenül ugatni és csóválják a farkukat. Aztán aki él, s szerencséje van, megmenekül. Aki nem él, az olyan meg van halva. Ez a földrengés. És azt úgy állapítják meg, ahogyan ő elmondta. Legutóbb ezt a tudományt tanultam a helybéli kocsmában, mondtam a testes asszonynak. Ez a Teréz közelebb lépett a kályhához, s úgy állott meg, hogy ne lássuk teljes egészében az orcáját. Mert nehezen tudta kacagás nélkül megállani a földrengéses történet hallgatását. Még az orrát is belefújta egy mezei virágokkal televarrt, szépen kivasalt zsebkendőbe. Szóval, maga ilyen tudományokért jár főképpen a helybéli kocsmába, mondta csöndes csodálkozással az elrajzolt angyal. Mondom, főleg ilyesmikért. Erre azt válaszolta, most már kezdi érteni a Thálész tételét is. Mármint annak azt a részét, amikor affélét mondtam a gyermekeknek a mértanórán, hogy képzeljenek el egy tálat, amelyben az ételt szokta melegíteni az anyjuk. Már akkor nagyon gyanús volt az én tanítási módszerem. Most meg azt a nagy tudományt tanulja a helybéli kocsmában, hogy aki nem él, az olyan meg van halva. Jó kis társaság lehet abban a helybéli kocsmában. Sok okos ember. Pálinkával a kezében. Mondom, bárki tud kifogásolni akármit ezen a világon, ha nagyon akar. De az én falumban még a legkényesebb fehérnépek sem kaptak kivetnivalót abban, ha férjük időnkint eljárt az ottani helybéli kocsmába. Mert aki egy kocsmába be sem teszi soha a lábát, az olyan ember még káromkodni sem tud megtanulni tisztességesen. Márpedig tetszik tudni, milyen az élet. Az emberen sokszor semmi más nem segít, csak egy kiadós, tisztességes káromkodás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése