Japán vonatok
Egyik újabb látogatása alkalmával nem vártam meg, hogy bármiféle kérdést föltegyen nekem az elrajzolt asszony. Én tettem föl neki egy kellemetlen kérdést. Azt, hogy milyen meggondolásból, s főleg milyen alapon érdeklődik oly szorgalmasan az életem felől. Mert még Dániel sem kutatta eddig ilyen nagy szorgalommal a múltamat. Pedig őt is onnan küldték Bözödre, a központból. Legföntebb időnkint megkérdezte, hogy érzem magam Bözödön. Én pedig amiként a japán vonatok járnak, olyan pontosan és következetesen mindig azt mondtam Dánielnek, hogy nagyon jól érzem magam Bözödön. Az ilyen válaszaimra Dániel is mindig a japán vonatok pontosságával azt felelte, akkor rendben van. Mert az a központi elgondolás, hogy az új káderek érezzék jól magukat ott, ahol vannak. Az új kádereknek ugyanis megrögzött szokása, hogy ahol nem érzik jól magukat, onnan el akarmak menni. És ezért elárasztják a hivatalos helyeket mindenféle kérvénnyel és folyamodvánnyal. Maholnap a hivatalos helyeken egyebet sem csinálnak, csak a panaszos leveleket rakosgatják egyik fiókból a másik fiókba. Fontossági sorrend szerint. Ez a foglalatosság pedig elvonja a hivatalos szervek figyelmét az új rendszer építésétől. Én még eleddig semmiféle kérvénnyel, vagy folyamodvánnyal nem fordultam hivatalos helyek felé. Ezért csodálkozom, miért engem faggatnak Bözödön az életemről. Mert én csakugyan jól érzem magam Bözödön. A testes asszony intett, hogy indulhatunk a megszokott, csöndes helyre, s a nagy, piros füzetét is hozta magával. Útközben megemlítettem neki a japán vonatok pontosságát, ami a mi elvonulásunkra vonatkozott. Amint leültünk, azt mondja az elrajzolt angyal, jól jegyezzem meg, hogy ez a rendszer, amiben vagyunk, ugyancsak a japán vonatok pontosságával épül. Napról napra. Fokról fokra. Tégláról téglára. És én, aki a Thálész tételében is járatos vagyok, tudhatnám, hogy minden építéshez téglára, építőanyagra van szükség. És azokat a téglákat nem lehet hirtelen elővenni a semmiből, amiként a cirkuszisták szokták a galambjaikat előkapni a kabátjuik zsebéből. Elő kell mindent készíteni. Le, az utolsó csákányig, lapátig és meszelőig. Csak így lehet új társadalmi rendszert építeni. Az ő bözödi megbizatása pedig az építőanyag beszerzése. Az új rendszerhez. És ezt jól jegyezzem meg magamnak. Mondom, most már kezdem érteni, miért jár ő Bözödre. De megjegyeztem azt is, hogy belőlem jó tégla nem lesz, sem pedig csákány. Legföntebb ugrálni tudok a rendszer építőinek szórakozatására, mert ugye, a magasugrás az én fő mesterségem. Erre azt válaszolta a testes asszony, hogy valamit kifelejtettem a fölsorolásból. Ez a valami pedig nem más, mint a meszelő. Mert a központban engem szemeltek ki arra, hogy részese legyek annak az országos meszelésnek, festésnek és mindenféle díszítésnek, ami megadja az építkezés arculatát, kedvességét és otthonosságát. És most felejtsem el a meszelőt is. Legyek vidámabb. Mert nem meszelőt adnak az én kezembe, hanem tollat. És én írásaimmal fogom ékesíteni az új rendszer építését. Mert már a leveleimből, amiket Piroskának írok, azokból is világosan kitűnik, hogy szépen meg tudom fogalmazni a körülöttem lévő világot. Kérdem, hát kik olvassák az én Piroskához írott leveleimet, amikor a fönnálló törvények őrködnek a levéltitok biztonságára ? Erre azt mondja az elrajzolt angyal, hogy ez nem reá tartozik. De annyit azért mondhat, hogy minden kiszivárog. Vagy így, vagy úgy, de titokban nem marad semmi. És ezt a dolgot most ne feszegessük. A központi szervek tudják, mi a dolguk. Az én dolgom az, hogy segítsek neki az életrajzom pontos megalkotásában. Mert az újságíráshoz ma már a legfontosabb a pontos és hiteles életrajz. Az újságíró életrajzában nem lehet egy mákszemnyi fekete folt sem. Különösen, ami a származást és a viselkedést illeti. Mondom, akkor engem máris ki lehet húzni az újságírás mesterségéből. Mert énnekem sem a származásom, sem pedig a viselkedésem nem jó. Egész eddigi életem tele van fekete pöttyökkel. És nem mákszemnyi nagyságúakkal. Akkora foltok vannak az életemben, mint az öklöm. Ezen felül pedig még hanyag természetem is van. A kocsmában például, ahol lakom, reggelente nem találom a zoknimat. Előfordult már az is velem, hogy sáros kalucsniban jelentem meg az iskolában. Felőlem mindegy, hol van a szemétkosár, én mindent melléje dobok. Szándékosan. Legutóbb még az elrajzolt angyalaimat is oda dobtam. És talán részeges is lettem. Mert túlságosan sok időt töltök a helybéli kocsmában. Egy újságírónak sokat kell utaznia. Legtöbbször vonaton. Szerintem nincs az a japán pontosságú vonat, amit én le ne késnék. Aztán ott van az életemben az a felsősófalvi sok lövöldözés. És templomi verebek hajkurászása. Nem is beszélve arról, hogy mámoros állapotomban olykor királynak képzelem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése