Fotó : Cseke Gábor, Káfé-Képtár
Fekete miniszterek
Ezzel a bözödi automobillal azért most elfutok messze, mégpedig egy számomra érdekes történetért. Megyek egyszer, egy szép, őszi napon, a Trabanttal, Pestre. Komótosan. Valahol Csucsa felé járhattam, néztem a sárguló tájat, s az elmaradó fákat. Az út szélén hirtelen föltűnik egy gőzölgő, fekete Mercedes, s körülötte három-négy, nyakkendős, feketeruhás ember. Integetnek, hogy álljak meg. Megállok, látom, az autójukon a számtáblán ott a CD. Az én műveltségem akkor már oly magas polcra került, hogy onnan nézve azonal megfejtettem a két betű értelmét. Corp Diplomatic. Szóval, Diplomáciai Testület. Vagy valami ilyesmi. Mondom az egyiknek, maguk bizonyosan miniszterek. Az, mondja az egyik feketeruhás, ők szakugyan azok, miniszterek. Itt az út szélén is. Magyar miniszterek. De lehetnek akárkik, tovább haladni nem tudnak, mert az a vacak autójuk gőzmozdonyként ontja magából a felhőt, s ők itt vannak maradva. Mert a motor megállott, véglegesen. Elszakadt a ventillátor szíja, s nincs, amivel itt kicseréljék. Pedig őket nagyon várják a parlamentben. Mondom nagy fontoskodva, ilyesmi elő szokott fordulni, bármi megtörténhet az utakon, ha egyszer az ember kiteszi a lábát hazulról. De a maguk baján könnyű segíteni, mert én mindig hordok az automobilomban egy jó erős spárgát, s azzal elvontatom ezt a drága autójukat egészen a parlamentig. Vakargatták a fejüket ezek a derék férfiak. Főleg a spárgámban kételkedtek a fekete miniszterek. El is húzódtak egy útszéli, árnyas fa alá, s ott összeült a minisztertanács. Hogy elfogadják-e a spárga féle indítványomat, vagy elvessék. Ez a szokásuk általában a minisztereknek. Vagy elfogadnak valamit, vagy pedig elvetik. Én közben önfejűleg jó erős bogot kötöttem a fekete autójuk orrára, s Trabantommal odaálltam elejébe. Mondom, be lehet szállni, mert indulunk. Nagyon körülményesen ültek be a Mercedesbe. Az egyik, a legsoványabb megjegyzést is tett a társára, hogy nem kell annyit enni, mert elhízik az ember, most mennyivel könnyebb lenne annak a Trabantnak, ha ők mindannyian soványak lennének. Utólag beláttam, kissé orcátlan voltam, mert azt mondtam, én egy minisztertől azért elvártam volna, hogy diplomatikusabb legyen, ne trabantozza le az én autómobilomat, mert az még a hitvány, sáros, bözödi utat is kibírta, ez a síma aszfalt neki meg sem kottyan. Most bárki elképzelheti, milyen látvány volt, hogy egy drága Mercedest egy Trabant húz maga után egy spárgával. Végig a falvakon, Nagyvárad felé. Kanyarokban időnkint farolt a fekete miniszterek autója, de azért haladtunk. Egy faluban gereblyés, villás emberek néztek sokáig utánunk, mosolyogva. Én pedig valahányszor csodálkozó embert láttam az úton, kissé lassítottam, hogy ezt a furcsa karavánt alaposabban is szemlélhessék. Nagyváradon, a benzinkutas amint megpillantott, láttam, a cipője orrára csorog a benzin. Aztán összeszedte magát, s mondta, hogy már megy is és hívja a szerelőket. Én pedig eloldottam a spárgát, s épp elköszönni akartam, amikor az a legsoványabb miniszter közelebb lépett hozzám, s azt mondta, a maga autója csakugyan igazi automobil. És köszöni, hogy őket idáig elcipeltem. Ha pedig valami bajom származna Pesten, akkor őt megtalálom a parlamentben. A névjegyét sokáig őríztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése