Gémkapocs

Cseke Gábor blogjában olvasom a június 28-án írott bejegyzést. Egy könyvről van szó abban, melynek címe: Hazai utazók Erdélyben. Sok jeles író vallomása között ott találom Jókai Mór írását is. Most ebből idézek : „Itt egy patak mellett láttuk üldögölni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához, a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. Amióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk fezöldelni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot. “

Megsárgult dokumentumot őrízünk a családban. Feleségem dédapjának, Szentpétery Jánosnak a nevére állították ki Verespatakon l849 május 19-én. Abból a célból, hogy neki bántódása ne essék az 1848-as események utáni nagy fölfordulásban. Nem kell különösebb latintudás ahhoz, hogy megfejtsük ennek a pecsétes, prefektus által két helyen is szépen aláírt hivatalos papírnak a lényegét. Az van benne, hogy ez a Szentpétery János jó orvos volt, politikai ügyekbe nem avatkozott, mindenkin segített és nehogy valaki bántalmazni merészelje őt, mert Avram Iancuval egyetértésben ezt az embert a hatóság hálából, tisztelete jeléül védelmébe vette. Élhet háborítás nélkül e nehéz időkben, mindaddig, amíg szebb napok jönnek.

Negyvennél is több éve annak, hogy ezt a családi dokumentumot megmutattam Bözödi Györgynek, akivel jó barátságban voltunk. Ő akkortájt épp az akadémia marosvásárhelyi részlegén dolgozott, s jól tudtam, őt főként a negyvennyolcas idők foglalkoztatják. Amikor ő ezt a megsárgult lapot elolvasta, fölsóhajtott, s azt mondta : - Ej, ha nekem ilyen papír lett volna birtokomban ! Nem vittek volna el engem a Duna-csatornához. Talán azt keresték volna, milyen érdemeim vannak, hogy valamiképpen kitüntessenek. Őseimre való tekintettel...Mert nem sok magyar embert vettek védelmükbe román hatóságok akkor ! Őrízd meg jól ezt a papírt ! Jó lesz az, talán hetediziglen...

Hát őrízem. A mostani hatóság nem is sejti, nincs honnan tudja, milyen okirat rejtőzik minálunk. Azért kiváncsi lennék, megemelné-e a kalapját legalább, ha tudná, amikor véletlenül találkozunk. Egyelőre odatűzöm ezt a megsárgult lapot egy későbben keltezett köszönő-levélhez, mely a Vasárnapi Újságban jelent meg, amikor ez az emberséges orvos már más vidéken gyógyított. Odatűzöm, egy gémkapoccsal.