Keret

Az első igazi keret, amibe kerültem, ez volt. Apám vágta ki egy deszkából, mert, hát asztalos volt. Értett hozzá. A sarkai nem nyílnak szét, egyetlen darabból van, nem négyből, mint ahogyan szokott lenni. Három éves lehettem, amikor ezt a családi képet csinálták, nincs semmi írás a hátoldalán, de én sokat tudnék mesélni arról az időről, ha még lenne rá időm. Csak elnézem olykor ezt a fényképet, a finom árnyalatokat, s a szüleimet. És nézem magam is, persze. Azt látom, kissé ferdén áll az ingem nyaka. Sietősen gombolhatta be anyám. És szorít is az az ing. Egész életemben valami szorította a nyakam. Most a torkomat szorítja valami. Jó, hogy leakasztottam ezt a képet az otthoni falról, még mielőtt magával vitte volna az árvíz. Még jó. Megvan. De már a falakban sem bízom. Azért teszem ki most ide, erre a megfoghatatlan helyre, a világhálóra, mert jobban bízom a megfoghatatlan helyekben, mint a valóságosakban. A valóságos falakat ledöntheti bármi. Itt még egy ideig jó helyen lesz. És ha le is dőlnek egyszer a megfoghatatlan falak, nem suppannak akkorát. Talán...