Magyariék udvarán. Elekes Károly felvétele

Sokféle honvágy

Ezek a magyariék a mi legrégebbi szomszédaink. Magyariék nélkül el sem tudom képzelni a mi falunkat. A házunkat sem tudom elképzelni nélkülük, se a kertünket, se az udvarunkat. Amikor az utcánkba beérkezem, legelőbb az ő kertjüket, a csűrt, a szénatartót látom meg, s a házukat. Csak egy szempillantás az egész, azonnal föl tudom mérni, haladtak-e valamicskét előbbre, vagy nem haladtak. Mert ha ők haladtak, akkor nagy baj nem lehet körülöttünk. Ők visznek friss tejet anyámnak, s ha a zöldkalapos német vadászok itt is hagynak valamit a zsákmányukból, még vadhús is kerül a mi asztalunkra. Ha nem éppen fácán, meg más nyalánkságok, hát őz, vaddisznó, effélék. Mert a nagyobbik Magyari, Pista, vadászember. Furcsa ember ez a Magyari Pista. Vadász is, meg nem is. Ha enni kell adni az erdei vadaknak, akkor ő jól felpakol az erdei vadaknak. Ha le kellene lőni egy kertünkben kajtárkodó, tyúkleső rókát, arra teljességgel alkalmatlan. Hogy így, s hogy úgy, Emmanéni, nem úgy van az, hogy le kell lőni, na, hagyja, majd megbeszéljük. Ezzel a rókalövés mindig véglegesen el szokott maradni.

Ennek, a nagyobbik Pistának az apja másféle ember volt, nem olyan mint a fia. Ha apám átment hozzá, - márpedig szinte naponta átjártak egymáshoz,- akkor valami fontos dolgot ketten mindig megbeszéltek. Vadászatról soha nem esett szó, mert a vadászatot se apám, se az öreg Magyari nem tartotta érdemesnek arra, hogy arról beszéljenek. Emlékszem, egyszer a Holdra való felmenésről volt szó. Apám, aki különben is tudományos ember hírében állt a faluban, előadta, milyen világ fogadta a Holdon az űrhajósokat. Ezt az öreg Magyari szépen végighallgatta, aztán legyintett, mondván, hogy abból egy szó sem igaz. Mert oda felmenni nem lehet. Még a templom tornyába se egyszerű dolog felmenni, hát akkor a Holdra, példálózott ez az öreg Magyari. Különben is, a Hold egyszer itt van, máskor ott, hol csak a fele van meg, hol nem is látszik. Azt eltalálni semmiképpen nem tudják. És nem is érdemes. Elég bajunk van nekünk itt, a Földön, hát nincs igazam, te, Ferenc ?

Egy napon, - rég volt az a nap, - azt mondja apámnak ez az öreg Magyari, te, Ferenc, nem tudom, mi ütött belém, de nekem honvágyam van. Szinte gyermekként jöttem ide, ebbe a faluba, azóta ki se mozdultam innen, de ahogy öregszem, mindegyre reámtör a honvágy. Mi tud az lenni, te ha meg tudod fejteni, eleget voltál idegenben... Azt mondja apám, te Pista, neked semmiféle honvágyad nem lehet. Mert ahhoz távolság kell. El kell menni valahová messze. A te szülőfalud itt van, ha nem lenne ez a két Kadács, szinte össze is érne az enyémmel. Ha nálunk esik az eső, nálatok is esik. Vagy legalább szemerkél. Az időjárást, ha falunként mondanák be, akkor ezt a két falut összecsapnák. Mert minden úgy történik itt, is, mint ahogyan ott történik. Miért mondanák el kétszer ugyanazt ? De lehet, hogy valami egyéb is kell a honvágyhoz, nem csak távolság. Ki tudja, mi kell még hozzá ?

– Hát például kövek, - mondta az öreg Magyari. És nem akármilyen kövek kellenek hozzá. Olyan kövek kellenek a honvágyhoz, amiket maga az ember koptatott, a saját lábbelijével. Nézd meg ezeket a köveket, itt az udvarunkon ! Ezeket nem én koptattam száz esztendőkön átal. Egy napon, amikor eljöttem ide, én is járni kezdtem rajtuk, de ezek nem az én köveim. Ezek a Mihánybá kövei. Az örökké pipázó emberéi. Azok a kövek, amelyeket én koptattam, nem itt vannak. A koptatás maga lenne a honvágy, te, Ferenc ? Maga a koptatás ?

– Lehet, az lehet, te Pista, az lehet, - mondta apám, kis hallgatás után, - de ez a kérdés roppant komplikált. Mert például nekem évente legalább egyszer honvágyam támad, ha Szibériára gondolok. A hadifogságban töltött napokra. Olyankor a tengeri, füstölt hal illatát érzem, s a káposzta illatát. A hitvány fagyok eszembe se jutnak, csak az, hogy soha semmiféle étel nem esett olyan jól nekem, mint akkor az a füstölt hal és az a fagyott káposzta ! És van úgy, honvágyam támad régi hajnalok után. Emlékszem, Dorohoiban voltam katona, kivezényeltek a bojárok földjére aratni. Korán odaértünk az aratás színhelyére, aludtak még a helybéli parasztok. Egyszer látom, amint egy fehéringes asszony oldalbaüti férjét, hé, ember, ébredj már, s öltözz, mert itt vannak a katonák. Az ember felült a kalangya tövében, fejére tette szalmakalapját és azt mondta az asszonyának, na, felöltöztem...Ilyen szép, egyszerű életet azóta se láttam sehol. Sokféle honvágy van a világon, te, Pista, sokféle honvágy.