Haála Gyula festménye

A csíny becse

( Gocsovszkyné )

4.

Amint anyám javasolta, aludtam egyet erre a Gocsovszkynéra. Jól azért nem aludhattam, mert éjnek idején jöttem reá, miért tűntek el nyomtalanul ezek a gocsovszkyak. Mint egy vérbeli politikus, egyenesen megkerültem a kérdést. Úgy tettem föl magamnak a kérdést, hogy más, hasonló sorsú emberek miért nem tűntek el nyomtalanul a falu népének emlékezetéből ? Ott van például a pipás Lajosbá esete, akinél magányosabban senki nem élt a faluban. Vagy a macskás Sáriné élete, aki csak hallomásból tudta, hogy férje is lehet egy fehérnépnek, meg gyermekei, ha Isten is úgy akarja. Vagy a három kisasszony. Azok is nagy magányosságban éltek, hiába voltak hárman egy födél alatt.

Nézzük csak meg közelebbről, mondjuk, ezt a pipás Lajosbát : egyedül az ő házának ablaka volt valami állati hártyából, vagy kutyabőrből, soha be nem üvegeztette. Amikor a kikupálódott, üvegablakos házú szomszédok föltették neki a kérdést, mikor fogja már beüvegeztetni azt a kicsi ablakot, ő kurtán azt felelte, soha. Neki elég az a fény, ami van odabent. Különben sem szeret üldögélni odabent. Kint üldögélt a kapu előtt mindig és leste, melyik gyermeket kellene kiherélni... Viccből, persze, nem igazából. De ha viccből is emlegette ezt a kiherélést, akkor is látszik, hogy csínytevésen járt az esze. Törökdohányt termesztett titokban a háza mögött, a kukoricásban, ezt ő nem törvényszegésnek tekintette, hanem egyszerű csínytevésnek.

Milyen szépek voltak azok a dohánylevelek abban a kicsi kukoricásban ! Minden levelet számontartottunk, mintha minden levél a miénk lett volna. Titokban. Ha mi, gyermekek, ezt a dohányt megdézsmáltuk, s pipás Lajosbá észrevette, nem mondta, hogy tolvaj gyermekek vagyunk, csak hunyorított, s cinkosan figyelmeztetett, nehogy a szalmakazal tövében szívjuk el az ő dohányát. Persze, hogy ott szívtuk el ! Mély lyukat vájva a szalmakazalban. El is mondtuk neki. Ő csak a fejét csóválta, nem ijesztett reánk, hogy megmondja a szüleinknek, vagy ilyesmi. Szerettük ezt a pipás Lajosbát, már csak azért is, mert ő nagyon szerette a csínytevéseket. Nagy volt nála mindenféle csíny becse. Persze, hogy nem lehet elfelejteni azt az embert, aki becsben tartja az emberi csínyeket !

Ez a Gocsovszkyné csak az igazságot kereste. Egyedül az igazságot. A pontosság kedvéért, a tiszta igazságért élt. Nem tudta, hogy kevés igazság van a földön. Ami van, majdnem mind unalmas igazság. Ezt a majdnemet most én is csak a pontosság kedvéért teszem ide, legalább ennyi maradjon Gocsovszkyné szelleméből. Mert amint már tudnivaló, egyéb nem marad Gocsovszkynéből, csak az a majdnem, amit én tettem az ő szellemiségéhez. Nagylelkűen. Csakugyan, miért is emlegetné ma valaki a faluban ezt a Gocsovszkynét ? Nem volt neki semmi csínytevése, semmi kirívó viselkedése, szokása sem volt, amit föl lehetne hozni, alkalomadtán. Nem történt semmi véle, csak éppen élt. Éppen itt élt a faluban. Érdem és hiba nélkül élt itt, közöttünk. Észrevétlen. Úgy is ment el. Észrevétlen.

Ez a macskás Sáriné, mennyire más volt, istenem, mennyire más ember volt ez a macskás Sáriné ! Pedig az ő nevéhez sem fűződnek nagy cselekedetek. Sem nagy bűnök nem fűződnek az ő nevéhez. De ha valaki sok macskát tart a faluban, azt mondják ma is róla, olyan, mint az a macskás Sáriné. Azt mondják, holott még azt sem tudják, miért tartott sok macskát ez a macskás Sáriné. Én tudom. Azért tartott sok macskát, mert tűzifája mindig kevés volt és különben is fázóslábú volt. A macskákkal melegíttette a lábát télvíz idején.

Élnek ma is értelmesebb emberek a faluban, akik nem azért emlegetik macskás Sárinét, mert neki sok macskája volt. Ezek az értelmesebb emberek megfigyelték, hogy ennek a macskás Sárinének a természete hajszálra megegyezett a macskák természetével. Naphosszat rótta felszeg utcáit, bekukkintott sorra a záratlan kapukon, szétnézett az udvarokon, van-e itthon valaki, kérdezte, akkor is, ha tudta jól, nincs otthon senki. Nem lopni járt, csak a kiváncsi természete vitte őt, hogy lássa, ki mit csinál, helyén van-e minden portán a kapa, gereblye, bőg-e valahol egy tehén, van-e vizük a tyúkoknak, nem csapkodja-e a szél valamelyik nyitvafelejtett ablakot. Én odasorolom a csínytevések közé, ezt a nagy kiváncsiságát, ennek az asszonynak.

Mennyire más volt ez a macskás Sáriné ! Számontartják, emlegetik ma is őt, hol a sok macskájáért, hol a természetéért. Pedig róla sem tudja senki, honnan, s miért került ide, abba a kicsi házba, mely ott volt a református papilak mellett, közvetlenül. Mindig megcsodáltam a macskás Sáriné házát, s udvarát, valahányszor elmentem a kapuja előtt, leazon. Még úgy is volt, hogy behívott, gyere, te, gyermek, vegyél egy vackort. Pirosbelű vackort vegyél...Istenem, hol van már az a világ, amikor valahová behívnak egy arrajáró gyermeket pirosbelű vackorért ? Már nincs meg az a szép, meghitt formájú házikó. Megvette valaki. El is adta. Eladták kétszer is anyám szerint, hogy biztos legyen.

Most, azon a helyen, ahol az a kicsi ház volt, s az a bársonyos füvekkel benőtt udvar, új házat épített valaki. Éles sarkaival valósággal kikönyököl az útra. Piros teteje van ennek az új háznak, divatos műanyagból. Piros, mint hajdanán a macskás Sáriné vackorának a bele. Csakhogy ez más pirosság. És termopán ablakai vannak neki. Talán az ajtók is mind termoplánból vannak, ahogyan errefelé mondják. Ide még az igazságkereső Gocsovszkyné sem szívesen költözne, ha élne. A macskás Sáriné pedig a faluból is elbújdosna. Valahová messze. Talán oda, ahonnan jött, valamikor. Persze, vinné magával a macskáit is. Mind, egy szálig.