Pusztai Péter felvétele

Apám durcás titkárnője

A nőkkel baj van.

Mindig baj volt a nőkkel. A titkárnőkkel különösen. Még elképzelni is szörnyűség, mekkora gondban lenne apám, ha élne, s most kellene indulnia a frontra. Mármint Brüsszelbe. Mert ugye, most ott van a front. Oda költözött. Ott harcolnak a derék hazafiak országaikért, nemzeteikért, egész Európáért. Ott küzdenek. Nem szibériában, ahol apám legutóbb küzdött, teljesen fölöslegesen. Mert úgy jött visza arról a harctérről, vesztesen, rongyosan, megalázva és szégyenkezve, mint a kis Napoleon Borogyinó után. Nagy gondban lenne most apám, ha Brüsszelbe kellene indulnia, csupán a titkárnője kiválasztásának dolgában is. Úgy tudom, titkárnő nélkül ma, brüsszeli hazafi harcolni se képes, annyira megváltozott a harcmodor. Törhetné a fejét, milyen titkárnőt válasszon magának, szőkét-e, vagy barnát, tompa legyen-e néki az orra, vagy fitos, mihez értsen inkább, a kávéfőzéshez, hagy a telefonáláshoz. Ha szibériába indulna ismét, akkor könnyebb lenne a dolga. Akkor föltenné néki a kérdést, hajlandó-e véle gyalogszerrel elsétálni Székelykeresztúr központjából a gyergyói havasokba, pontosabban a tölgyesi hegyekbe. Zuhogó esőben és sárban. Ha igen, akkor jó. Megnyugtatná, nem kell néki cipelnie semmit. Ő magával viszi a harctérre indulók teljes fölszerelését, a derekára szerelt hadi- ásótól a felgöngyölített pokrócig. És megnyugtatná afelől is, hogy ha majd reájuk omlik az erdei föld egy bomba, vagy grántát becsapódásakor, lesz neki gondja reá, kiszabadítja, lepallja róla a földet. S a port. Csak legyen véle, nézze végig, amint újabbnál újabb lövészárkokat ás, jövőbe vetett hittel, fütyörészve. Csak éppen durcás ne legyen. Ezt előre kikötné apám, durcás titkárnő nem kell neki. Olyan kell, aki szó nélkül nyálazza meg neki a tintaceruza végét, amikor ő levelet ír a frontról anyámnak. Aki nem panaszkodik, ha a tintaceruza összemaszatolja ajakán a friss rúzst, meg más, efféle semmiség miatt. Aki akkor se panaszkodik, amikor beáll a szibériai tél, s a hőmérő higanyszála valahol ott jár a harminc és negyven fok körül. Mindegy, hol jár, nem kell azt nézni, különben se lehet látni szinte semmit a szemöldökükre fagyott zuzmara miatt. Szóval, durcás titkárnő nem kellene apámnak, ez bizonyos. Különben lehetne akármilyen, csak épp durcás ne legyen.

Mindig baj volt a nőkkel.

Ha most apámnak Brüsszelbe kellene mennie, harcolni persze, nemes ügyekért, titkárnőnek először is jó hazafias érzelmű hölgyet illene kiszemelnie. Mert apám az volt, jó hazafi. Ezt az állításomat azzal is meg tudnám támasztani, hogy apám nem várta meg, hogy őt megválasszák, mondjuk közkatonának, s csak azután ment a frontra harcolni. Minden választás nélkül elindult a harctérre. Amikor hívta őt a haza. Odahagyott marhát, ekét, boronát, gyülekezetet, családot és szomszédokat, minden mandátum nélül. Csak úgy, hazafiságból. És persze, muszájból is. Ezt nem szabad tagadni. Nem lenne szép. De maradjunk a nőknél. Honnan lehetne ma jó, hazafias titkárnőt előkeríteni, akinek az érzelmeibe nem a divat tette be legelőbb a lábát, hanem a tiszta hazafiság ? Aki ha a kezébe vesz egy fénylő gémkapcsot, azt úgy fogja meg, mint jó katona a szépen megtisztított fegyverét ? Aki nem bánik durcásan a fölhalmozódott iratcsomókkal, zúgolódva, jaj, ezt is el kell még intézni ? Mert egy fiatal hölgy manapság például példát se nagyon lát arra, hogy milyen egy jó hazafi. A repülőgépből kiszálló nyeszlett, nyakkendős képviselőről nem lehet tudni, mi lakozik a lelke mélyén. Mint amiképpen ezt a pocakosról sem lehet megállapítani. Még a cipőjük is egyforma : fényes. Mindkettőnek mosolygós az orcája. A boldogságtól. Hogy itt lehet, Brüsszelben. A fronton. Hogy harcolhat érettünk. Megválasztottuk. Annyi sok más ember közül. Pont őt . Persze, tudom, lehet valaki jó hazafi, akár megválasztották, akár nem. Csak az nem világos, miképpen lehet harcolni boldogan, indulatok nélkül. Vidáman, mosolygós orcával... Én nem tudnék. Ha valaki reámlő, ha a hazámat akarja elvenni, akkor én képes vagyok visszalőni. Talán. Akkor van reá okom. A puskalövést nem lehet félremagyarázni. Harcolni könnyedén, közömbösen, mosolygós ábrázattal ízléstlen. És nem szép. Annak nincs értelme. Aminek nincs értelme, abból a legjobb képességű titkárnő sem tud semmi értelmes dolgot magának kivenni. Akkor honnan tanulhatná meg, miféle ember egy jó hazafi ?

A titkárnőkkel különösen

sok baj van. Már most le merném fogadni, apámnak csakis durcás titkárnője lenne. Mást nem is találna, hiába keresné amerre a szem ellát. Ha Brüsszelbe kellene mennie. A frontra. Harcolni, persze. Mindannyiunkért. Csak durcás titkárnőt találna. Lehetne szép, karcsú, szőke, vagy barna, egy idő után elkezdene furcsán viselkedni. Amikor apám a harc hevében fölkapna az asztalról egy vastag dossziét, hogy azt mérgében kidobja az ablakon, mert véleménye szerint jogtalan követelések, vagy rágalmak vannak benne, a gyönyörű titkárnő halkan megkérdezné tőle, mégis, mit gondol, hol fogunk ma este vacsorázni ? Na, ez az ! Békidőben roppant nehéz tisztességesen harcolni. Amikor a népek kint járnak a tágas tereken, nagy, lombos fák alatt muzsikálnak a kóbor zenészek, s széleskarimájú, fehér kalapban bögyösen sétálnak a kiöltözött városlakó kisasszonyok, olyankor hogy veszi ki magát, ha valaki dühében, igazságérzetből, vagy hazafiságból kötegnyi papírral szórja tele az utakat, a fákat, s az autóbuszok tetejét ? Hogy vesze ki magát ? Márpedig apám ezt cselekedné. Ezt, mert hozzászokott a hadi helyzetekhez. Azt hinné, most is olyan a világ, mint amilyennek eddigelé látta. Ahol harcolnak, ott indulatok vannak, dübörgések és csattogások, hidak röpülnek a levegőbe, falak omlanak és valósággal földindulás közeleg. Ahol harc van, ott nincs békesség, se mosolygós, se közömbös arcok nincsenek. Ezt szokta meg. Ezért van sok baj a titkárnőkkel. Egy idő után furcsán viselkednek. Durcásak lesznek, finoman, de követelődzők. Ezt a hadi helyzetet ők nem ismerik. Az ő szép, formás fejecskéjükbe a holvacsorázás kérdőjelét rajzolta bele a békeidő.