A filozófus

Tulajdonképpen nagyapám az volt. Filozófus. Fönn is maradt egy híres mondása a faluban, mely így hangzott : „ Ahová egyszer béüt a ménkő, az ott van maradva.” Sokáig emlegették ezt a nagy igazságot alszegtől felszegig, de egyszer valamelyik papunk belefoglalta a beszédébe, persze, paphoz illően, szépen kicsinosítva, kifényesítve a szavakat, hogy azok kellő ünnepélyességgel vonulhassanak be az egyszerű, mezei emberek fejébe. Olyan vasárnapias lett az a mondat, hogy a falu népe csak ritkán vette a szájára, nem emlegette, nehogy megkopjék a miesnapi viseléstől. Ezért is ment feledésbe. Nem azért, mert az igazságot nélkülözte volna a nagyapám bölcs megállapítása. A félreértések elkerülése végett le kell szögeznem, hogy én azt a papot ezért nem hibáztatom, mert nagyapám híres kijelentése épp borozás közben hangzott el, a kocsmaasztal mellett , s talán nem is lett volna illő cselekedet a tiszteletes úr részéről, hogy épp a kocsmából hurcoljon át a templomba otrombán, faragatlanul megformált mondatokat. Az ilyesmi nem illenék egy jó paphoz, akinek vasárnaponkint még a fekete ruhája suhogása is csupa áhitattal van átitatva, nem pedig kocsmák füstjével és borpecsétes duhajkodással.

Sok estét átbeszéltünk apámmal arról, hogy azért azt a nagyapámféle mondatot úgy kellett volna hagyni, ahogyan elhangzott. Úgy volt annak íze, értelme, s egyszerűségénél fogva bármikor használható, akárcsak egy zsebbevaló bicska. Apám ezzel egyet is értett velem, elismerte, hogy nagyapám nagy gondolkodó, de mindig hozzátette, sajnos, a kocsmában szokott kijőni belőle minden valamirevaló gondolat. Talán épp ezért egyszer egy négysoros verset faragtam az öregről, mely valahogy így nézett ki : Lángész nagyapám,/ szeme meg se rebben,/ jól érzi magát / ebben a szerepben.

Ezt a kicsi verset soha, sehol nem közöltem, nem is mutattam senkinek. De a filozófus nagyapám mondatát mindig eredeti formájában idézem most is, valahányszor nagy bajok környékeznek. A pallérozott, kifényesített, vasárnapias, papi változatra pedig már pontosan nem is emlékszem. Pedig az nagy gonddal volt összerakva. Gomolyfelhők gyülekeztek abban a mondatban, amelyek az ember életében olykor megsokasodnak, villámcsapások, melyek tölgyeket hasítanak ketté. Példázatokkal volt megtüzdelve és tanulságokkal és figyelmeztetésekkel. Érdekes, néha csak a legegyszerűbb szavak képesek kifejezni a legbonyolultabb emberi helyzeteket. Ezt a jelenséget a jó filizófusok jól ismerik. Akárcsak nagyapám. A kocsmai filozófus. Aki ha valamit nem tudott hirtelen és érthetően megfogalmazni, talán csak halkan káromkodott. Meglehet, a káromkodás se más, mint a legegyszerűbb, legősibb filozófia.