Illusztráció : számomra ismeretlen művész rajza

Nem húzzák sokáig

Az olyanok, mint én, nem húzzák sokáig. Túlságosan beleélik magukat abba a gondolatba, hogy meg kell halni. Mondhatni állandóan ezzel foglalkoznak. Az elmúlással. Azt találgatják, mennyi van még hátra. Én például ma ünneplem az első, komolynak mondható műtétem második évfordulóját. Pont ma. Írtam is egy csinos, kis esemest a sebészprofesszornak. Azt írtam neki: köszönöm ezt a két évet ! Isten éltesse. Nem akartam fölhívni telefonon, mert tudom, mennyi a dolga. Esetleg fölhívom a második műtétem évfordulóján. Mert a második után azt kérdeztem tőle, doktor úr, ha megint baj lesz, akkor mit fogunk csinálni ? Azt válaszolta, fölvágjuk magát harmadszor is. Ha lesz kit...Hát ez az ! Föl is hívom, ha lesz, aki fölhívja. Mert az ilyenek, mint én, nem húzzák sokáig. Az ilyenek túlságosan bele vannak gabalyodva a kórházakba és a betegségeikbe. Rengeteg orvost ismernek személyesen és sok nővért és sok takarítóasszonyt, akik állandóan fényesítik a kórtermeket és a folyósókat. Még azt is tudják melyik vécének a lehúzóját nehéz fölérni, hol, melyik csap csepeg. Az ilyenek nem húzzák sokáig. Már odáig jutottak, hogy doktori nyelven beszélnek. Nem azt mondják a ráknak, hogy rák, hanem azt, hogy karcinóma. A képzettebbek egyenesen adenókarcinómát mondanak és még a súlyosság grádicsait is ismerik, tudják, hányadik fokozatú Los Angelesbe sorolták őket az onkológusok. Az ilyenek nem húzzák sokáig. Szerencséjük csak azzal lehet, ha tévednek az onkológusok, mert ugye, ők is emberek. Vagy tévednek a laboratóriumok, mert a legtökéletesebb műszerek is tévedhetnek. Főképpen azzal lehet szerencséjük, ha maga a rák gondolja meg magát és nem fejlődik tovább. Mert a rákok is sokfélék lehetnek. Vannak olyanok, amelyek képtelenek tovább fejlődni, nincs elegendő tehetségük a fejlődéshez, megrekednek ott, ahol vannak. Elindulnak fényesnek tűnő pályájukon és nem tudnak doktorálni, csak olyan szürke kis, jelentéktelen rákok maradnak. De vannak olyan rákok is, amelyek ugyan doktorálnak, de nincs kitartásuk továbblépni, önmagukat megvalósítani, nem fejlődnek. Az ilyenek csak csodálkoznak, hogy miért sugarazzák teljesen fölöslegesen, mert nem mennének semmire a növekedésükben, akkor se, ha őket nem sugaraznák. Ezek a tehetségtelen rákok. Az ilyenek sem húzzák sokáig. Elszáradnak, még mielőtt végeznének az emberrel. Én már csak ezekben kezdtem bízni valamennyire. A tökéletlen rákokban. Abban kezdtem bízni, hogy vannak tökéletlen rákok is a világon, olyan bugyuta , balkezes rákok, amelyek csak elkezdenek valamit, de befejezni nem tudják. Ezt a bizodalmat nem a kutatásaim révén szereztem. Ez a bizalom csupán a reménykedés szüleménye. Mert az ember állandóan reménykedik. Akkor is, ha titkon tudja jól, nem húzza sokáig.