Ebben az esztendőben

Ebben az esztendőben

( Gocsovszkyné )

10.

Két szép öreg alakja tűnik föl emlékezetemben, valahányszor erre a Gocsovszkynére gondolok, s általa az igazság keresésére. Az egyik ez a szegény Szabó Petibá. Hiába lakott ő a töltöttút mellett, nem itt, majdnem a patak partján, ahol mi lakunk, s ezek a magyariék. Ott, a töltöttút mellett, vagyis a főúton is lehetett valaki szegény, ha annak született. Született szegény volt ez a Szabó Petibá. Ma is, ha valaki jelzőt keres arra, hogy milyen szegény valamely falubelije, csak annyit mond, olyan, mint Szabó Petibá. Ennyi bőven elég. De arra is elég, ha valaki a becsületességre akar példát fölhozni. Mert ezzel a Gocsovszkynével ellentétben, volt ennek a Szabó Petibának egy nemes cselekedete.

Ennél a gazdag Szász Mózsibánál dolgozott éppen, aki rengeteg marhát, mindenféle háziállatot tartott, s mindegyre úgy felgyűlt a trágya az istállója mellett, hogy azt onnan el kellett hordani. Mármost ki hordhatta el azt a sok trágyát, ha nem egy olyan szegény ember, mint ez a Szabó Petibá ?

Egy napon a zsebéhez kap ez a gazdag Szász Mózsibá, s azt mondja a feleségének, hogy baj van, te asszony ! Elveszett a pénzeszacskóm. Itt volt a zsebemben, ahol lenni szokott, s most nincs ott. Erről a pénzeszacskó eltűnésről semmit nem tudott ez a Szabó Petibá, csak hányta a trágyát napestig. Pont, mint a mesében, úgy történt ezután minden. Mert ennek a Szabó Petibának a villája beleakadt egy nagy zacskóba. Fölveszi, hát tele van pénzzel.

Ebben az esztendőben sem volt ennek a Szabó Petibának se tűzrevaló fája, sem pedig élelme nem volt. Mint más esztendőkben. Meg is fordult a fejében, hogy lám, reámosolygott a szerencse. Onnan mosolygott reá a trágyabombról. El is gondolta, milyen érdekes, hogy pont egy trágyadombon lakik a szerencse, nem a töltöttút mellett. Mert ő ott soha nem találkozott véle. Fogta a pénzeszacskót, lémitálta, mit is vegyen előbb a sok pénzen. Tűzifát-e, vagy valami élelmet. De a szerencse mellett a tisztesség is előjött onnan a trágyadombról. Pedig azok ketten ritkán szoktak együtt járni. Ez a tisztesség azt mondta Szabó Petibának, hogy mutassa föl azt a zacskót a trágyadomb gazdájának, vagyis Szász Mózsibának. Szóval, megkerült a gazdag ember pénze. Mint ahogyan a gazdag ember pénze meg szokott kerülni.

Ha valaki szép és igaz mesét akart mondani gyermekének, főleg ebben az esztendőben, akkor a Szabó Petibá történetét mondta el, vlahogy úgy, amiképpen én most elmeséltem.

Szép sírja van ennek a Szabó Petibának az új temetőben. A fia, Feri faragta gyönyörű fából, hogy ha már életében fája soha nem volt az apjának, legalább holtában fa legyen a feje fölött, nem pedig valami hideg, fényes kő, vagy cement.

A másik szép öreg, Derzsi Elekbá is ott lakott a töltöttút mellett. De alszegben. Majdnem Potyót dombja alatt. A háza lent volt, mélyen, lefelé lejtett az udvar, úgy hogy az arrajárók jól láthatták, mit csinál egész nap ez a Derzsi Elekbá. Imádkozós ember volt ez a Derzsi Elekbá. Legtöbbször ott lehetett látni őt, imádságos könyvvel a kezében. Mert ő olvasva imádkozott, nem fennhangon, mint ahogyan a papok szoktak imádkozni.

Hanem erről a Derzsi Elekbáról szép lassan az is kiderült, meg-megúnta ő az imádságos könyveket és tudományos könyvek felé fordult. Úgyannyira, hogy a szomszédok, pontosabban Demeter Domokos egyszer azt találta mondani, nagy tudós ez a kicsi ember. Vagyis Derzsi Elekbá. Könyvek között él. Azokat forgatja. Sokszor olyasmiket lehet tőle hallani, amiket csak tudományos emberek szoktak előhozni. Például affélét, hogy milyen az igazságnak a természete. Hogy jól érzi-e magát az igazság ezen a földön, vagy pedig állandóan fészkelődik. Mint a tyúk, ha kényelmetlenül ül a fészkén. Ilyesmikkel normális ember nem szokott foglalkozni, mondta ez a Demeter Domokos. Nem falusi embernek való olyan dolgokról beszélni, amiken segíteni nem lehet. Elég baja van egy falusi embernek otthon, s a mezőn is. Normális ember hiábavalóságokon nem töri a fejét. Ezt is mondta ez a Demeter Domokos erről a Derzsi Elekbáról.

Sokszor elgondolotam magamban, miféle ember lehet ez a Demeter Domokos, hogy meg tud lenni az igazság keresése nélkül. Mert anélkül még ez a szegény, idegenből idekerült Gocsovszkyné sem tudott meglenni.

Hanem ennek a Derzsi Elekbának is volt egy nemes cselekedete. Mégpedig éppen az én irányomban. Egy napon, amint épp ott jártam a háza előtt, utánam szólott, álljak meg, mert valamit szeretne mondani. Egy könyvet hozott ki a tornácról, s a kezembe nyomta. Azzal a megjegyzéssel, hogy az a könyv mától az enyém. Azt mondta, régi ez a könyv, nem írja, mikor nyomtatták, de régi. Becsüljem meg, mert sokra megyek általa, ha olvasgatom, neki már lejárt az ideje, ő már nem tud semmivel se sokra menni...

Nézegettem már ott, helyben ezt a kicsi, rongyos, összefirkált könyvet. Az volt a címe, hogy Védelmező erős pais. Lennebb azt olvastam, hogy tiszta és igaz indulattal ajánlja Árva Bethlen Kata. A legalsó sorban pedig az van, hogy „ Nyomtattatott, ebben az esztendőben”. Na, gondoltam, ezek a nyomdászok is szépen föltüntették a kicsi könyv kiadásának dátumát ! Ebben az esztendőben... Éppen amikor ennek a Szabó Petibának nem volt tűzrevaló fája, s azt a sok pénzt megtalálta trágyarakás közben ! Ezt a pontatlanságot Gocsovszkyné sem hagyta volna szótétlen, mert ugye, ő az igazságot és a pontosságot szerette legjobban ezen a világon.

Aztán otthon fordítottam vagy három lapot ebben a könyben, s a csinos kis Előljáró –beszéd végén ott találtam a kiadás dátumát : Ezer-hétszáz ötvenegyedik Esztendőben, Januáriusnak xxvii-dik Napján.

Ezt most csupán a Gocsovszkyné tiszteletére teszem ide ilyen hűséges módon.

A Dezsi Elekbától ajándékba kapott könyvet most is őrzöm, megbecsültem, amennyire lehetett. Olvasgattam is belőle ezt-azt. Igaz, sokra nem mentem véle én se, akárcsak ez a Derzsi Elekbá, akinek lejárt volt az ideje, amikor adta. Most azon gondolkodom, ha nagy csöndben vagyok, kinek is adjam tovább ezt a szép, kicsi könyvet, még ebben az esztendőben...