Hazahozó hallgatások

Ifj. Elekes Ferenc felvétele

Hazahozó hallgatások

( Gocsovszkyné )

22.

Azok is tévednek, akik a szavak jelentését szokták magyarázni. Mert szerintem a ceremónia szót direkt arra találták fel, hogy a levélírás körülményességét fölfoghassák a népek. Nem is létezett körülményesebb föladat, mint megalkotni egy tisztességes levelet. Régen. Amikor még petroleumlámpával világítottak, s a párás konyhákban főtt a puliszka. Mert ott írták régen a tisztességes leveleket. Párás konyhákban. Tintaceruzával. Anyám is ott írta a tisztességes leveleit. Úgy kezdődött minden levele, hogy édes fiam, Feri. Csak végigfutott a szemem a papiron, s már tudtam, ki halt meg a faluban, melyik állatunknak törött el a lába, s milyen az időjárás nálunkfelé. Időjárás nélkül el sem tudok képzelni egy tisztességes levelet.

Ez a szegény Gocsovszkyné tudomásom szerint soha nem írt semmiféle levelet. Nem volt kinek írjon. Messze elkerülte ezt a szegény Gocsovszkynét a levélírással járó körülményesség. Nem csak az, hogy egy levelet meg kell írni. Arra bélyeget is szoktak ragasztani. Mégpedig a hátulját megpökve, mert másképpen lehullottak volna útközben azok a bélyegek a nagy viszontagságban. Voltak olyan idők a történelmünkben, amikor a bélyegek reá sem fértek a borítékra, annyit kellett venni belőlük. Mert úgy határoztak az ország kormányzói, vegyünk sok bélyeget. Az ország kormányzói sokszor csak azon gondolkodtak, miképpen tudnának eljutni odáig, hogy minden pénzüket levélbélyegek vásárlására költsék a népek, nem pedig vízzel vegyített hitvány borokra, s pálinkára. Röviden szólva, nagy gondjuk volt a mi egészségünkre.

Még abban az időben is körülményes volt levelet írni, amikor én ennek a Miklósnak írtam San Farnciscoba, hogy hívjon meg oda engem, s reáragasztottam a borítékra azt a szép kicsi papírt, amelyre gyárilag írták reá, Air mail. Nem is hittem, hogy elmegy odáig az a levél, nem vész el már itt valahol a mi tájainkon. Mert olyanok voltak akkor az idők minálunk, hogy senki nem lehett biztos abban, elmegy a levele valahová, vagy nem megy el. Én ezt a dolgot most nem firtatom, mert nem akarok politizálni. Még ha tudom, most már lehet, akkor sem politizálok. Ezt a körülményes levélírást is csak azért említem meg, mert valahányszor levelet kaptam anyámtól, azt gondosan elolvastam, képzeletben megfuttattam az otthoni helyzetet, s mint ha mi sem történt volna, mentem tovább, végeztem a magam dolgát. Vagyis rendben volt minden, valahányszor levelet kaptam anyámtól.

De ha egy jó ideig nem írt anyám, ha hallgatott, akkor én fogtam magam s elmentem haza, mert tudtam, valami baj van otthon. Úgy is volt mindig, ha anyám hallgatott, előjöttek az otthoni bajok. És én mentem hívás nélkül haza. Vagyis a falumba. Hazahozó hallgatásnak neveztem el egyszer anyám hallgatásait. Még csodálkoztam is olykor magamon, hogy tudtam én, a saját fejemtől ilyen szépen megfogalmazni az anyám hallgatásait. Hazahozó hallgatásoknak neveztem.

Egyszer mondtam is anyámnak, amint hazaértem, s számbavettem az otthoni bajokat, hát mama, miért nem írta meg ezt nekem ? Jól hazahozott a hallgatásával ! Mi lesz, ha egyszer nem lehet papírt, ceruzát kapni ? Amikor nem tud levelet írni ? Akkor én mindegyre futhatok haza, lám, mi baj van megint ? Erre olyasmit mondott anyám, hogy nem kell annyit bolyongani a világban. Mindenütt csak házak vannak és emberek. Az lehet, hogy nagyobb házak is vannak valahol, messze, mint amilyenek Udvarhelyen, vagy Keresztúron vannak, de azok is csak házak, akármilyen magasak. És az emberek más tájakon is csak emberek. Az utakat kihagyta. Nem szerette az utakat emlegetni se. Rosszak voltak nálunkfelé az utak.

Most már könnyű levelet írni. Semmiség. Most már nem is érdemes levelet írni. Ott a mobil. Mama minden nap megnyom rajta egy gombot, s máris beszélgetünk. Akkor is, ha csak osztjuk a semmit. Vagy ott van ez a világháló. A laptop. Amin most éppen írok. Egy óra alatt húsz levelet is meg lehet írni rajta, ha nem többet. Ma már olyan semmi kis levelet is elküldenek ezen a hálón, amelyben csak annyi van, hogy szia.

Az viszont nem biztos, hogy az emberek ma jobban meg is értik egymást a sok okos találmány által. Mert egy rettentően okos ember egyszer azt mondta volt, hogy nagy dolog, ha dróton keresztül tudnak társalogni egymással az emberek. Az is nagy dolog, ha drótok nélkül is tudnak. De a legnagyobb dolog, ha a puszta szó által megértik egymást a népek.

Szerintem nem értik meg egymást soha a puszta szó által az emberek. Hányszor tapasztaljuk, hogy a szavakkal úgy összegabalyítanak mindent, hogy még össze is vesznek !

Szoktam hallgatni a rádiót. Ma reggel jó sokáig beszélt magyarul egy fontos ember. Kifejtette a véleményét. Részletesen. És miután kifejtette, azt mondja, magyarul mondva... És hallom, hogy megint fejti ki a véleményét. Most már magyarul. Ha módomban állana, ilyenkor megkérdezném, hát maga eddig milyen nyelven beszélt, amikor először fejtette ki a véleményét ? Nem magyarul ?

Ezek teljességgel érthetetlen dolgok. Az én falumban, ha valaki elmond valamit magyarul, akkor nem kezdi újra, hogy most elmondja azt magyarul is. Nincs a világon olyan Gocsovszkyné, vagy még nálanál is eldugottabban élő ember, aki ezt föl tudná fogni.

Szóval, baj van a szavakkal. A hallgatás, az más. Azzal nincs annyi baj. Éppen annyi nem szokott lenni.

Legjobban az ember a saját mozdulataival tudja kifejezni, mit akar mondani. Ezt még egy szimpla, kifestett énekesnő is tudja. Mert miután őt a közönség megtapsolja, mondjuk a siménfalvi kultúrban, akkor csókot lehel a saját tenyerébe, kinyújtja a karját és csücsörített ajkaival belefúj a markába. Így adja a közönség tudtára, hogy mindenkit csókol szeretettel és köszöni a tapsot. Ebben hibát találni nehéz. Ha szóval köszöni meg, sejpíthet is, s az nagy baj, ha sejpít !

Nem tudom megállani, hogy el ne mondjam a Bán Sándor esetét, ami itt történt éppen, ebben a siménfalvi kultúrházban. Ügyes ember volt ez a Bán Sándor, Isten nyugosztalja. Kőműves volt. Mégpediglen jó kőműves. Valami nagy, fényes ünnepség volt a kultúrban, azt mondja Bán Sándor felesége, Ida, hogy most pedig fölmész a színpadra Sándor és szépen megköszönöd a vendégeknek, hogy eljöttek ide. De nekem szépen köszönd meg, ne olyan egyszerű, idevalósi szavakkal, hanem úri módon, mert ezek mind urak ! Föl is ment a színpadra ez a Bán Sándor és így köszönte meg a vendégeknek, hogy jelenlétükkel megtisztelték a falunkat : Keszenem, keszenem !

Olyan urasan megköszönte, hogy azt a falu soha el nem felejti. Kár, hogy ez a szegény Gocsovszkyné még ezt sem hallhatta. Legalább egyszer életében lett volna oka a mosolygásra...