Richter-skála

Személyi kérdésekről hoztam döntést ma. Úgy határoztam, többé nem veszek részt. Kivonom magam. Tartózkodom az ottlevéstől. Minek nekem ott lenni, ahová nem is hívnak ? Hogyan mondják finnyásabb körökben ? Negligálom őket. Tudomást sem veszek róluk. A kölcsönösség alapján. Tőlem, vagy felőlem mászkálhatnak a társadalmi ranglétrán. Fölfelé. Ezek állandó jelleggel ott mászkálnak, a társadalmi ranglétrán. Egy ideig rangrejtve, aztán nyíltan. És egyre bátrabban.

Az ember azt hihetné róluk, direkt arra születtek, a magasba való feljutásra. Mennek fölfelé. A ranglétrát a rokonok és elvbarátok előre odatámasztották nekik a társadalmi följutás falának. Van, aki a Richter-skálán is megpróbálna fölhágni a magasba. Pedig az szerintem rázós. Ők nem félnek tőle. Akkor sem, ha rázós. Gondolják, nem őket, hanem másokat ráz le magáról az a Richter-skála. Őket nem érinti. Hozzá vannak szokva a felkúszás veszélyeihez. Szemük se rebben. Kihívásnak nevezik a helyzetet. Minden új lépcsőfokot kihívásnak tekintenek. És büszkék arra, hogy ki vannak híva. Hogy küldetésük van. Mégpedig önmaguk megvalósítása a küldetésük. Meg sem próbálnak más irányba menni, mondjuik, vízszintesen, mint ahogyan a normálisabb emberek szoktak járni. Vízszintesen. A nézésük is örökösen fölfelé irányul. Legjobb esetben előre. Kissé srégen fölfelé. Ahogyan a lovak nézését is szokták irányítani. Azzal az ellenzővel. Hogy ne szóródjék szerteszét a figyelmük. Hogy lássák a célt.

Mert a cél ott lebeg minden pillanatban a szemük előtt. Ez a lebegés teljességgel megszédíti őket, úgy viselkednek, mintha valami pirulát vettek volna be. Színes pirulát, nem lehangolót. Olykor imbolyognak tőle, de le nem esnek soha. Mert ha megtántorodnának, azonnal megragadják őket azok, akik azt a létrát odatámasztották. A saját érdekükben. Mert számítanak arra is, szükségük lehet annak segítségére, aki már följutott. Bármely pillanatban. A ranglétrák ezért állandó készültségben vannak. Sokan a hónuk alatt hordják a társadalmi ranglétrát. Hogy kéznél legyen. Előfordul, ezzel a létrával beleakadnak valamilyen előre ki nem számítható társadami szabályba. Őket ez nem tántorítja el a cél felé való haladásban. Úgy tolják félre maguk elől azt a szabályt, mint egy faágat. Mely rosszul nőtt. A szabályokat ők csinálják. Ahogyan

ők akarják. Új szabály, új kihívás. Valahogyan csak meg kell valósítaniuk önmagukat. Akik vízszintesen járnak, számukra csak arra valók, hogy legyen akikre letekintsenek a magasból. Szeretnek letekinteni. A tájra. Mi vagyunk a táj. Akik idelent járunk. Vízszintesen. Akik csupán azért vagyunk, hogy legyünk. Tájnak is kell lennie, ahová le lehet tekinteni. Különben semmi értelme fölmászni a magasba. Ezt ők jól tudják. Csupán azt nem veszik észre, mozog alattuk a táj. Annyian vannak odafönt, remeg már alattuk a Richter-skála. Lassan egy ország omlik össze a létrák alatt.

Fotó : Wikipedia

(A fenti képen egy logarléc van, de nem baj, arra is fölmásznának.)