Az élet úgyis tovaszáll

 

Tavasz volt éppen, május talán. Nyíltak az orgonák. Béke volt Budapesten. Csak nagy és piros plakátok hirdették, hogy harc van. A szocializmus végső győzelméért. Különben béke volt, nem sietett senki sehová. Csak mi siettünk, néhányan. Barátok. Roppant sürgős mulatnivalónk támadt. Fölmentünk Budára, onnan jobb a kilátás. Találtunk is azonnal egy szépnevű kocsmát. Ennek a kocsmának nem csak a neve volt szép. Szép volt benne minden. Cigányzene szólt, a sarokban méla zongorista ütögette a billentyűket, de énekelt inkább. Hol vidám, hol pedig szomorkás nótákat énekelt. Olyan volt a kedve, mint a tavaszi égbolt. Egyszer felhős, máskor felhőtlen. Megszerettem nagyon ezt a szépnevű kocsmát. Megszerettük mindannyian. Még mi is énekeltünk. Olyasmiket, hogy édesanyám, kössön kendőt, selymet a fejére. Vagy azt, hogy ahol én eljárok, még a fák is sírnak. Úgy hajnal felé már csak azt énekeltük, hogy az élet úgyis tovaszáll. Csak azt. Nem tudom, miért, de csak azt énekeltük valahányan. Amíg kivirradt, addig.

 

Dolgunk végeztével elsőnek léptem ki a kocsma elé. Láttam, amint két vékony-termetű rendőr az én kicsi autómat taszigálja. Ott hagytam volt még este, a szemben lévő buszmegállóban. Most meg ezek a rendőrök taszigálják. Álltam a kocsma előtt, néztem őket. Közben szépen, halkan folytattam, hogy az élet úgyis...Úgy tettem, mintha engem nem érdekelne, hová, s meddig lökdösik az autómat. Elnéztem másfelé. Valahová messze, a Duna felé. Jó volt innen a kilátás. Aztán a vékonyabb termetű rendőr megszólított, ha lennék szíves  segíteni nekik, tegyük tovább legalább ezt a vacak autót, nem tudnak miatta megállani az autóbuszok. Mondom, nagyon szívesen, máskor is szoktam segíteni embertársaimon. És löktem én is az autót. Arra, amerre ők akarták. De nem sokáig. Szóltam az egyiknek, uram, ha lehet, fogja gyöngédebben a sárhányót, még el talál görbülni. Ha a másé lenne ez az autó, nem az enyém, én akkor is gyöngédebben fognám meg a sárhányóját. Erre kiegyenesedtek mind a ketten. Olyanok lettek, mint két fiatal jegenye. Álltak előttem és néztek. Én is őket. Kissé lehajtott fővel, bűnbánólag. Egyszer megszólal a vastagabbik : - Szóval, a magáé...Jól tenné, ha elszállna innen, autójával együtt, mint az élet, ahogyan a kocsmaajtóban énekelte az imént...

 

Még büntetést sem emlegetett az a két rendőr. Sem a vékony, sem a vastagabbik. Tavasz volt éppen, május talán. Nyíltak az orgonák. Béke volt Budapesten. Nem tudom, milyenek a rendőrök manapság arrafelé. Szívesen elmennék oda, abba a szépnevű kocsmába. És az autót sem hagynám a megállóban.Esetleg eldúdolnám még egyszer, csak úgy, magamban, hogy az élet úgyis tovaszáll...

 

 Pusztai Péter : Tilosban. Illusztráció