El vagyok nyomva

 

Már akkor elnyomtak engem,

mielőtt megszülettem. Elnyomtak,

kegytlenül,

pedig szólhatott volna anyám, lelkem,

a testvéred szerintem

 fejeden ül.                                                                                                           

Elnyomtak engem aztán

kint, a bábák,

tanúm van reá, meg is haraptam egyiknek

jól a lábát.

Elnyomtak engem az óvodában, mikor még

kicsiny voltam,

erőm sem volt elég,

hogy megdobáljam társaim, csak bőgtem,

lent, a porban.

Elnyomtak minden iskolában,

az első padból a hátsóba ültettek

menten engem,

azt mondták, a himnuszt hamisan

énekeltem.

Elnyomtak engem fönt, az egyetemen,

az ösztöndíjam egy szép napon törölték,

pedig piára sem volt elég,

az koholt vád,

hogy ittam volna oly sokat, de ők így

indokolták.

A bakaságot hogy megússzam, hát

jött egy ötlet,

de mikor odaálltam a bizottság elé meztelen,

félrelöktek.

Elnyomtak engem később is,

mert téved, ki azt hiszi, nékem

munkát adtak,

a semmittevési hivatást én találtam ki,

csak magamnak.

Kiálltam egyszer egy sor elé, kiáltottam,

hé, velünk mi lesz, mert itt vagyunk mind,

elnyomottak !

Kik mögöttem álltak, éljeneztek, de jobbat

ők se mondtak.

A parlamentben is el voltam nyomva,

pedig a szót meg nem vontam

soha mástól,

hagytam, hogy éljen meg más is, ne csak én,

elnyomásból...

 

Fotó : Pusztai Péter