Illusztráció: Pusztai Péter

 

Attitűd

 

Ha most megkérdezném az utca emberét, van-e néki attitűdje, hirtelen keresgélni kezdene a zsebében, majd azt válaszolná, sajnos, otthon felejtette. Szégyellené nyiltan bevallani, hogy valamije nincs néki. Ilyen lesújtó véleményem van az utca emberéről. Pegig árnyalni is tudnám a lesújtó véleményemet, mert ha azt mondanám az utca emberének, uram, itt valami félreértés van, az attitűdöt rosszul tetszett érteni, arra lennék kiváncsi, mi a véleménye a saját magatartásáról, modoráról, viselkedéséről, szellemi beállítottságáról, a dolgokhoz való hozzáállásáról, akkor biztos vagyok benne, kivágná magát a kellemetlen helyzetből és ilyesmit mondana az utca embere : már hogyne lenne néki viselkedése, vagy magatartása. Van neki abból bőven, még saját járása is van neki, amit senki más járásával nem lehet összetéveszteni. S hogy ezt be is bizonyítsa, azonnal továbbállana az ő járásával, otthagyna engem, csak foglalkozzam a saját attitűdömmel, ne az övével. Elmenőben azért még egyszer végignézné a zsebeit, hogy biztos legyen, valamit nem felejtett-é otthon. Ilyennek képzelem én az utca emberét.

 

Naponta látom, amint a televiziós riporterek megkérdezik az utca emberét, mi a véleménye a dolgok jelenlegi állásáról, mit kellene tennie az emberiségnek a jövendőben.  Például azért, hogy fönnmaradjon ebben a kósza világban. Érdekes, ilyenkor az utca embere rend szerint nem vágja ki magát a kellemetlen helyzetből, belemosolyog a felvevőgépbe, örül, hogy szerepelhet a televizióban. És mondja, hogy így a világ és úgy a világ. Ebből lesznek a riportok, amit mi szépen megnézünk, aztán elalszunk, a magunk sajátos elalvásával. De hagyjuk most az utca emberét, hadd menjen tovább a maga útján, úgy, ahogyan jött.  Csakhogy : az utca emberének időnkint pecsétnyomót adnak a kezébe. Ezt a pecsétnyomót tulajdonképpen a demokrácia egyik mély fiókjában őrzik ugyan, de odaadják az utca emberének, hogy azzal csapjon egyet a papírra. Oda is csap az utca embere, de nem mindig tudja, jó helyre ütött-e, vagy nem. Általában csak akkor derül ki, hogy jól találta-e el azt a papírt, amikor már késő. Ilyenkor jő elő az a helyzet, amelyben általában benne vagyunk. A hatóság mindig azt állítja, nagyon jól pecsételt az utca embere. A nép pedig, mely tudvalevőleg az utca embereinek sokasága, mondja a magáét és vár. Várja, hogy még egyszer a pecsétnyomó közelébe jusson. Én már meg sem kérdem az utca emberét, mit gondol az ő attitűdje felől, otthon felejtette-é, vagy nem. Ilyen vonatkozásban jól eligazodom. Én is az utca embere vagyok.