Fotó : Pusztai Péter

 

 

Milyen gyártmány ez a világ ?

 

Ha azt mondom, hogy ezt a tojást az anyám tyúkja tojta, akkor én biztos vagyok abban, jó az a tojás. A sárgája sárga, s mindene olyan, amilyen egy igazi tojás szokott lenni, évezredek óta. Csak éppen megjegyzem, most telefonált anyám, hogy bizony az egyetlen tyúkja nagy bajban volt, látni lehetett rajta, napok óta bajban van, 

nem tud megtojni, keresztbe fordult benne a tojás, de ő ezt észrevette és helyreigazította. Pedig a szeme is hályogos, s a keze is reszket anyámnak. (Hiába, kilencvenöt év, az bizony testvérek között is kilencvenöt.) Szóval a tojás világrajött és a tyúknak sem lett baja. Ilyen tojást ma semmilyen állam tyúkja nem tud tojni. Még az USA önkormányzatának büszkejárású tyúkjai sem. Ugyanezt merem állítani az ENSZ, vagy az EU tagállamainak tyúkjairól is. Mert kinek van ma ideje, s türelme például a tojás sárga színének kikeverésére ? Anyámnak van erre ideje. Valami ősi, megmagyarázhatatlan odafigyeléssel keveri ki azt a sárga színt. Föltételezem, a naplementék árnyalataiból rakja össze, s hozzáadja a hajnalok nyiladozó pirosságát, midőn elhangzik a faluban az első kakasszó. Ki tudná megmondani, EU-községben hány órakor szólalnak meg a kakasok ? 

Lehet, meg sem szólalnak. Nem jártam utána. Mindenre nekem sincs időm, honnan lenne ?  

 

Ha azt mondom, hogy az én beretvám Solingen, akkor bárki mérget vehet rá, jó acéból készült az a szerszám. Mert azt mindenki tudja,

 Solingenben kizárólag jó beretvát tudtak csinálni. Valószínűleg büszkék voltak beretváikra a solingeniek, s ők éppen ezt a büszkeséget használták föl adalékanyagként a krómnikkelhez, s ki tudja, még mihez. A jó acélhoz nem elég, hogy jól megválasztjuk, miből rakjuk össze a beretva anyagát, még a legoptimálisabb öntési hőmérséklet sem elég. Oda egy jó adag büszkeség is kell. Enélkül a büszkeség nélkül orcátlanság reáírni egy beretvára, hogy Solingen. Más beretvára írhatnak akármit, az a beretva olyan, amilyen.

 A solongeni beretvát más acélból gyúrták. Ha gyúrták egyáltalán. Azt hiszem jobban teszem, ha inkább azt mondom, megálmodták a Solingen beretvát. Álmatlan éjek idején álmodták meg a mesterek. Ágyaikban forgolódva, fejüket törvén, fölriadva tán, ha úgy adódott. Ilyennek képzelem a fölfedezők álmatlanságát.

 

Itt van az udvaromon egy öntöttvasból készült, falraszerelhető mosdókagyló.  Nekitámasztottam a falnak, hogy lássam. Pedig nincs benne semmi különös. Mosdókagyló. Öntöttvas. Régi. Több, mint száz éves. Reá van írva kitörölhetetlen betűkkel : Nagy Károly, Marosvásárhely. Harangokra szokták fölírni, ki, mikor és hol öntötte. Az utókornak. Ez a Nagy Károly fölírta a nevét erre az egyszerű mosdókagylóra is. Nem szégyellte sem a nevét, sem az alkotását, sem pedig azt a várost, ahol élt. Hogy hol készült ez a mosdókagyló. Ami fölróható neki, az talán az évszám hiánya. Meglehet, azért jiányzik az évszám, mert esztendők során át ilyen mosdókagylókat készített, nem akarta a számokat cserélgetni. Hogy a máz itt-ott lepattogzott róla, az nem az öntőmester hibája, hanem az utókoré. Mert fogta magát az utókor és kihajította ezt a mosdókagylót valahová a szemétbe. Más divatok kötötték le fantáziáját.

 

Ez az utókor egészen más műhelyt talált ki magának. Úgy hívják, EU. Ez van manapság reáírva mindenféle mai portékára. Ember legyen a talpán, aki meg tudja fejteni, egy mostani tárgy pontosan hol készült, mely országban, s ki csinálta. Ebben a műhelyben már nincsenek olyan mesterek, akik saját nevükre büszkék lennének. Vagy a városukra. Vagy a falujukra. Vagy a portékájukra. Nincs bennük büszkeség, erkölcsi adalékanyag. Munkáikon föl sem fedezhető, ki törte a fejét rajtuk. Amit ebben a műhelyben készítenek, arról nem lehet megállapítani, milyen gyártmány. A mai portékák hasonlatosak ahhoz a tojáshoz, amit az állam tyúkja tojt. Valahol. Vagy éppenséggel ahhoz a világhoz hasonlatosak, amelyben élünk. Csakugyan, milyen gyártmány ez a világ ?