A semlegesség unalmassága

 

Néhány napra megpróbáltam semleges lenni. Mindentől és mindenkitől. Rá sem hederítettem, hogy jobbról elhúznak mellettem a baloldaliak, balról pediglen a jobboldaliak. Csak emelgettem a kalapom, s mentem tovább. A bank irányába. Itt jegyzem meg, hogy bármilyen irányba is indultam volna, mindenképpen egy bank előtt találtam volna magam. Annyi a bank. Mint a rostalika. Rostát viszont, ha valaki épp azt szeretne venni, akkor próbálja meg. Én nem tanácsolom. Bankot könnyebb vennie bárkinek, ha van reá pénze. Talán még vasúti sorompót is könnyeben lehet vásárolni, mint rostát. Igaz, ezt még nem próbáltam, mert az embernek ritkán van szüksége vasúti sorompóra. Énnekem már rostára sincs szükségem, megrostálta már idegeimet az idő, meg, véglegesen. Mentem hát szépen, semlegesen a magam útján, gondoltam, jó, ha kissé eltávolodom a város központjától, ne ütközzem bele minduntalan valamelyik bankba. Még a végén azt találják hinni, válogatok. Nem válogattam. Csak mentem a magam útján. Kifele. Most az egyszer pontosan fogalmazok. Csakugyan kifele megyek, bármerre indulok, akkor is. Na jó, ezt hagyjuk, ez a téma szomorú tájakhoz vezet. Nem akartam én szomorú tájak felé menni, csak ki, a város szélére, jobban mondva, a peremére. Valamiért ott költőibbek a hangulatok. Legalábbis eleddig ott tanyáztak a  költői hangulatok. Főleg, beomló alkonyok idején.

 

Kiértem hát a város peremére, de ott azt kellett látnom, nem az alkonyok, hanem maholnap a házfalak omolnak, s énnekem nem nagyon tetszenek az omló házfalak. Épp panaszkodni akartam, de eszembe jutott, nem erről volt szó elindulásomkor, meg kell őríznem semlegességemet mindentől és mindenkitől. Mit érdekel engem, hogy a központban bankok vannak, itt, a város peremén pedig omló falak ? Mit ? Épp lecsillapítottam forma befelé való háborúságomat, amikor mit pillantok meg ? Egy bankot. Egy omlatag tömbház lépcsőházába költözött be ez a bank. Nem is volt neki bankformája, csak a nagy, vasból csinált ajtaja, s a fölírás jelezte, hogy bizony, ez bank akar lenni. Mégpedig a lépcsőházban. Az. Bank. Úgy látszik, ennek jó itt is. Nem az én dolgom, nem törődöm véle, ha neki jó, akkor úgy is jó. Beszélgettem magamban.

 

Szoktam beszélgetni magamban. Most olyasmikről beszélgettem magamban, hogy mit szólnék ahhoz, ha kiderülne, ebben a lépcsőházi bankban voltaképpen költők lakoznak. Költői lelkülető a bank igazgatója, a pénztárosnő, s a sepregető asszony is. Azért költözteki ki ide, a város peremére, ott is ebbe az omlatag lépcsőházba, mert költői hangulatuk van. Mert ők sem szeretnek ott lenni, ahol sok a bank. Semmi nincs kizárva. Mondom, ezt magamban tárgyaltam meg. Hanem ennek a tárgyalásnak gyorsan vége is lett, mert egy birkózó kinézetű fiatalember, aki a lépcsőházi banknak volt az őrizője, úgy nézett rám, hogy éreztem, a semlegességemet nem tudom megőrízni, ezért sűrű léptekkel odébbálltam. Most itt vagyok megint a központban. Semlegesen és szomorúan.

Roppant unalmasnak tűnik nekem ez a semlegesség. Valamibe csak bele kell kötnie az embernek, ha már kint van a világ terein és nyított szemmel jár. Hol vagytoki ti, jobb és baloldalikak ? Ne siessetek !