Négy apáca, zuhogó esőben

 

Mintha most is látnám őket, a négy elázott apácát, talpig feketében, fejük fölött a megtépett, kifordított esernyőikkel. Látom őket, amint integetnek felém, majd égre néznek a zuhogó őszi esőben, imádkoznak értem, tartson meg engem az Úr további útjaimon és tartsa meg az egész magyar nemzetet az idők végezetéig. Mert mind a ketten megérdemeljük. Én azért, mert segítettem rajtuk, a nemzetet pedig azért, mert ilyen gyermeke van néki. Mint én. Imájuk alapja pedig egy oly egyszerű, semmi kis hétköznapi történet, hogy elmesélni is röstellem. Mondom, hétköznapi a történet, pedig vasárnap volt. A kicsi, zöld Fiátommal ott menegettem a Münchenbe vezető birodalmi úton, amikor föltűnt nekem a négy apáca alakja. Lerobbant, régi autójuk mellett álltak a zuhogó esőben, s integettek minden elsuhanó autónak. Meg nem állt senki. Én igen. Pont előttük álltam meg, jött az elázott négy apáca, autójukra mutattak, mondták, megállt, nem lehet elindítani. És azt is mondták, több, mint egy órája integetnek, de hiába. Fölnyítottam a motorház fedelét, semmi gőz, semmi látható hiba. Tudtam, ez nekem való föladat. Ide szerszám se kell, csak egy száraz rongy, vagy zsebkendő. Itt meg kell jegyeznem, a hetvenes években történt az eset, akkor az autókat még úgy gyártották, hogy azokat úton-útszélen javítani lehetett, ha csak nem volt azoknak valami nagyon nagy bajuk. A gyújtáselosztó födelét két újjal lepattintottam, láttam, víz került a megszakítókhoz. Elegánsan vettem elő  a zsebkendőmet, szépen szárazra töröltem, vissza a födelet, leeresztettem a motorház fedelét és az én gyönyörű, székely németségemmel győztesen azt mondtam, be lehet szállni, a motor máris indul. Nem hitt nekem a négy ázott apáca, csak az egyik ült a kormány mellé, hogy bölcs kijelentésemet ellenőrízze.

A motor azonnal beindult. És körülvett engem a négy elázott apáca, nézték az én kicsi Fiátomat, azon is az R betűt nézték a legjobban. Kérdezték, honnan való vagyok ? Ruszki ? Mondtam nekik, nem ruszki, hanem román. Román ? Óbégattak nagy elismeréssel, beszédükből azt vettem ki, hát igen, lám, milyen segítőkész, ügyes és jó emberek élnek abban az országban! Maga a Fönnvaló vezérelt engem ide ebben a zuhogó esőben. Nem tudom, megértették-e, amit én erre válaszoltam, mikor kézzel-lábbal kifejtettem: az igaz, hogy Romániában ügyes és jó emberek vannak, segítőkészek, ez pontosan így van. De az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én, személy szerint magyar vagyok. Még akkor is, ha ott lakom abban az R-betűs országban. Így hozta a helyzet. S hogy egészen világos legyek, megnyomtam azt a szót, hogy minoritét. Úgy nyomtam meg, olyan határozottsággal, mint amiképpen néhány perccel később, a gázpedált nyomta meg az elázott apáca, hogy útjukat folytassák. Azt talán mondanom sem kell, nem hagytak ők ott engem hirtelen, még álltak egy ideig a már müködő autójuk mellet, álltak a zuhogó őszi esőben, imádkoztak értem, tartson meg engem az Úr további útjaimon és tartsa meg az egész magyar nemzetet az idők végezetéig. Tartsa meg a minoritéttel egyetemben. Megérdemeljük.

Fotó : Pusztai Péter