Fotó : Pusztai Péter                                  

                                              

      Mit beszélek a hátam mögött ?                                                                                                                                                                  

                                                                                                                                                                     Mindenkiről mondanak valamit a háta mögött. Én is szeretek mondani valamit mások háta mögött. Főleg olyasmit szokott mondani az ember mások háta mögött, amit valójában gondol másokról. Ami a meztelen igazság. Most például a meztelen szó háta mögött is mondok valamit. Azt, hogy csóré. Sokszor vagyok úgy, még a magam háta mögött is mondok valamit. Közli velem a doktor finoman, tapintatosan, tudományosan, nemzetközileg elfogadottan, emberbarátilag, környezetkimélőleg, választékosan, kirekesztésmentesen, már-már ünnepélyesen : önnek, kedves uram, adenokarcinomát állapítottak meg a leletei. Erre én rosszmájúlag, tudománytalanul, közönségesen, fölháborító kárörvendéssel, megvetőleg, kirekesztően, lesúlytóan, fanyar mosollyal azt mondom a saját hátam mögött, rákos vagy barátom, rákos. Meg hogy a leletek állapították meg ! A leletek...Nem a doktor. A leletek. Holott messziről lehet látni rajtam, az vagyok, rákos. Még a járásom is rákos, nem pedig adenokarcinomás. Ez az igazság. Még a járásom is. Az apró, a bizonytalan, a félszeg járásom. Ez az igazság.

 

Azt mondják, az igazság előbb-utóbb, ki szokott derülni. Kérdem én, miért előbb-utóbb ? Miért nem derül ki azonnal ? Amikor a fél orcája már itt van előttünk ?

Úgy látszik, az igazság ott van mindig valahol a hátunk mögött. Ott szereti az árnyékban, megbújva, nem akar szembenézni az emberrel. Valósággal rejtőzködik. Mint a vitamin a murokban. Attól fél, ha kiteszi a lábát a napfényre, a világosságra, meg is semmisül azonnal. A hűvös, eldugott helyek, a pincehangulat, a nyírkosság, az odúk csöndje, a mély repedések, a rejtett helyszínek tartják életben az igazságot. Nagy gondja van arra, nehogy egészen, s azonnal kiderüljön. A kiderüléstől fél a legjobban. A lesújtó igazságot  például rendszerint enyhítő körülmények veszik körül, mint tolvajt a cinkosai. Ezek az enyhítő körülmények a lesújtó igazság talpnyalói, semmi kis szolgák, hazudósak, még a szemük sem áll jól az enyhítő körülményeknek. Én valósággal írtózom tőlük, akár a csúszó-mászó állatoktól, a kígyóktól, csigáktól, gilisztáktól, férgektől. Ki nem állhatom ezeket a sunyi lényeket, amelyek lappangásból élnek. Mint az influenza, vagy a gazdasági világválság. Amikor ezek valami kényszerűség folytán előjönnek a hátunk mögül, akkor már késő, akkor már benne vagyunk az influenzában, a gazdasági világválságban, akkor már köhög az emberiség, fújja az orrát, kap ide, kap oda, sehol semmi kiút, menekülés.

 

 Olykor azt hiszem, emberhez méltóan akkor cselekednénk, ha azt mondanók el egymásnak már az elején, amit  mások háta mögött szoktunk elmondani. Az igazságnak megfelelően. Abban a pillanatban csóré lenne minden, mi eddig meztelen volt, a tudományosan homályos dolgokból teljes pompával lépne elő a közérthetőség. Mi pedig ott állanánk fölemelt fővel, nyugodtan, ki-ki sorsával megbékülve. Hitben, vagy hitetlenül. A kilencvenedik zsoltár hangulatában : Az embereket te meg hagyod halni... Olykor hiszem ezt csupán. Mert most arra gondolok, mit is mondhatnak a hátam mögött...