A bolyongó deszkavécénk

 

Levelet kaptam ismét Károlytól, az én testvéremtől, direkt Pestről jött a levél, ide is másolom, szóról-szóra, nincs semmi titkolnivalónk : 

„ Kissé könnyezve és közben megfeledkezett vigyorral olvasom a szövegeidet, így a kettő egyben szépen összefér, aki ismeri a világunkat annak nagyon bejön, nagyon emberi. Jól van ez így bátyus!

Néhol helyesírási hibák vannak, amelyek nem jellemzőek rád !!!. Sőt az apácáknál, amint lekattintod az elosztó fedelét, talán a lepattintottam jobb lenne, hiszen a kattanás az egy hang, a lepattintás pedig egy feszültség feloldása, valami lepattan valamiről.

Nemde?

A bolyongó deszkavécénk történetét ne feledd el, amit én építettem apánk irányítása alatt, amit elvitt az árvíz, amit visszahozott egy ismeretlen szekeres ember, aki emlékezett rá, hogy ott volt a kertben miközben a pálinkafőzőhöz járt naponta látta, aztán újra elvitték, majd visszahozták a műhely mellé, utána a helyére a kicsi házhoz, aztán újra elvitték, (ez a TOI TOI elődje)kölcsön, mindig kölcsön, mi mindent adunk, ergó jó emberek vagyunk!? Valószínűleg  nincs is szükségünk semmire, és a semmink milyen fontos másoknak, tehát a semmink nagyon értékes valami! És az is érdekes, hogy az árvíz után jött megint egy szekeres ember, deszkákat hozott látván, hogy elvitte a víz a kerítésünket. Felét fölhasználtuk, másik felét elvitték egy másik szekéren, ugyancsak kölcsön. Lehet, hogy egyszer minden kölcsönt visszakapunk, Budit, deszkát, gyalukat, fűrészeket, kerteket, harangot Esztergomból stb., mit is fogunk annyi mindennel kezdeni?

ölellek,

K.”

 

Szeretem nagyon ezt a levelet, azért szeretem, mert már az elején fölhívja figyelmemet az én testvérem, ha lehet, írjak helyesen a saját nyelvemen. Mennyire igaza van, ki is javítottam a kattintást pattintásra. Most már nyugodtan mehetek tovább, valamit ma is helyrehoztunk. Közös erővel. Ami a bolyongó deszkavécénk történetét illeti, hát azt nem lehet elfelejteni. Történt, hogy megjártuk magunkat ketten a kertünkben, hogy otthon voltunk anyánknál éppen, megnéztük a kicsi ház máladozó maradványait. Itt születtem, ebben a kicsi házban, lassan a helyét is egészen benövi a gaz. Mondom az én testvéremnek, Károlynak, te Károly, volt ott a bodzafa tövében egy deszkavéce, vajjon azzal mi lett, mert nincs ott. Aztán beszélgettünk erről anyánkkal is, azt mondta, majd visszahozzák, ha eljő a tavasz, ellopták egy kicsit. Elvitték, kellett nekik, de egyszer visszahozzák. Mondom anyánknak, jól van, vissza is hozhatják, de tudomásom szerint olyan még nem történt a falunkban, hogy valaki ellopjon egy deszkavécét. Mert kellett neki. A mi falunk lakói sem szentek valamennyien, hát loptak itt is, mondjuk egy tyúkot, ezt-azt, de vécéről nem esett szó soha. Ráadásul olyan deszkavécét vittek el, amit egyszer már elvitt az árvíz, de valakik azt visszahozták, mert annak ott volt a helye a kertünkben. Mert azt az én testvérem úgy csinálta, még szerszámot is hozott  Pestről, csavarokat, szögeket, hogy jó munkát tudjon végezni. A deszkavécéért, hogy azt megcsinálhassa, otthagyta egy hétre egész Pestet, az ő fényességével együtt. És most valaki fogja magát és ellopja egy kicsit. Mert éppen kell neki. Most itt állok Európa előtt, megszégyenülten. Hát bizony, kedves Európa, az én falum sem ér többet a deákné vásznánál. Megéri a pénzét. Nálunk manapság már deszkavécét is lopnak. A kertünkből. Pedig a mi kertünk is benne van az euban. Csupán a deszkavécénk nincs benne.

 

Az lehet, hogy egyszer visszahoznak mindent. Budit, deszkát, gyalukat, fűrészeket, kerteket, harangot Esztergomból, mindent. Azokat a roppant értékes semmiségeket, amiket elloptak egy kicsit. Csakugyan, mit fogunk majd annyi mindennel kezdeni ? Ezen is gondolkozhatunk majd egy kicsit...

Pusztai Péter fotója