Közepes uborka

( Gocsovszkyné )

1.

Leülök ide, a bejárati lépcső középső fokára, belátni innen az egész udvart, s talán a világmindenségből is ki lehet venni annyit, amennyire épp szüksége van az embernek, ha éppen tűnődni akar rajta. Utoljára itt üldögéltünk apámmal, miután megfürösztöttem a nagy pléhteknőben, s néhány súlyos szót váltottunk az emberi élet rövid voltáról.

Most épp csak leülök ide, nézem anyámat, aki épp visz valamit valahová. Erről a járkálásról jut eszembe apám rövid megfogalmazása az élet értelméről, midőn azt mondta, fiam, az egész élet abból áll, hogy az embernek örökké el kell vinnie valamit valahová, s el kell hoznia valamit valahonnan. Ha nem egyebet, hát saját magát...

Mint egy féligégett gyufaszálat, meggondolatlanul pöccintek anyám felé egy semmitmondó megállapítást : meleg van, mama...Ennek a Borbélynének sem lehet könnyű ebben a nagy melegben. Az ő korában... – Jaj, ne hozd elé megint ezt a témát, Borbélynét ne hozd elé, nagyon felvág ő az életkorával ! Éppen most tölti be a századikat, egyet, vagy kettőt kell csak aludjék, s máris százesztenős ! Négy évvel idősebb nálamnál, de ő ezt most érezteti velem, ha találkozunk. Felvág. Van is mire. Egyszer ugye, a korára való tekintettel, na és a nyugdíjára. Mert nagy az ő nyugdíja, a postás is kínlódik, amikor hozza, s meg kell a pénzt számolni. Az ura után kapja azt a nagy nyugdíjat, mert ugye, az ura nagy ember volt sok esztendőkön átal. Volt az az ember még dobosa is a falunak, nem csak néptanácsi, vagy iskolaszolga, benne volt mindig a közigazgatásban. Egész életében közigazgatott, még katona sem volt soha. Szóval, ezt a Borbélynét most ne hozd elé...

Mint ahogyan reálép az ember egy féligégett gyufaszálra, azzal zárom le ezt a témát, hogy megkérdem anyámtól, emlékszik- e még Gocsovszkynére...

-Hát hogyne emlékeznék én Gocsovszkynére ? Itt lakott egy hajításnyira, a patak mellett, abban a kicsi, süppedt házban, ott élt tiszta egyedül, soha, senki nem tudta megfejteni, honnan került ide, mibe halt bele, azt sem lehet tudni, hová van eltemetve. Lehet, még nem is harangoztak neki. Ez a Gocsovszkyné nem is meghalt, hanem elhunyt. Csöndesen, észrevétlenül hunyt el, úgy is temették el, nem tudom, volt-e valaki a temetésén. Kellett azért, hogy legyen valaki...De neked most hogy jut eszedbe ez a Gocsovszkyné ? Miről ? Csak úgy ? Mert ennek a Gocsovszkynének még a háza is eltűnt rég, nyomtalanul. Velem is megtörténik sokszor, hogy valami csak úgy, eszembejut...

Mondom anyámnak, mama, nekem ez a Gocsovszkyné egy hazugságomról jut most eszembe. Valahová ide ültem le megszégyenülve, miután ez a Gocsovszkyné rajtafogott, hogy hazudtam, s meg is régulázott. Valami semmi kis halat fogtam, visza is dobtam. Ez a Gocsovszkyné ott matatott holmi mosnivaló ruhákkal a hátam mögött, látta, hogy kifogtam azt a halat, s hogy vissza is dobtam. Jöttek éppen az utcabéli gyermekek, kérdezték, na, fogtam-e valamit, mert ők semmit az égvilágon. Mondtam nekik, persze, hogy fogtam, akkora volt, mint a félkarom, de visszadobtam, megsajnáltam, úgy verte magát a földhöz...Ez a Gocsovszkyné közelebb lépett hozzám és azt mondta, az a hal nem akkora volt, mint a te félkarod, hanem csak akkora, mint egy uborka. Pontosabban, mint egy közepes uborka...Fiam, tanuld meg, soha ne túlozz el semmit...

Hazafelé jövet egyfolytában ismételtem magamban azt a szigorú szót, hogy pontosabban. Ennek a Gocsovszkynének nem volt elég, hogy azt mondja, csak akkora volt, mint egy uborka, hozzátette, pontosabban, s a közepest is odaragsztotta. Az igazság kedvéért tette, de nekem semmi nem fájhatott volna jobban akkor, mint maga az igazság. Azóta sokszor jut eszembe ez a Gocsovszkyné. Főleg olyankor, amikor eltúlozok valamit. Mint például most. Hogy eltúlzom Borbényné nyomorúságát ebben a nagy melegben. Igaza volt mégis ennek a Gocsovszkynének, hogy soha semmit nem szabad eltúlozni. Mert ugye, magának is éppen elég ez a nagy meleg, ami van...