A kígyó feje

( Levél Zizinek, Honoluluba )

Soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer levelet írok néked, Zizi. Soha. Most, hogy reávettem magam erre a levélírásra, előbb tisztába szeretnék tenni legalább annyit, mi értelme van ennek a levélnek. Mert tudtommal nem tartozunk egymásnak. Legalábbis közvetlenül, személyesen nem. Mindketten járjuk a magunk útját. Te a világot járod, én pedig a kicsiny udvarunkat. Le, s fel. Még azt sem tartom nyomós oknak a levélíráshoz, hogy ugyanabban a faluban születtünk. Mert mi van abban, ha két ember ugyanabban a faluban születik ? Valahol csak meg kellett születnünk, ha már így volt elrendelve. És mi van abban, hogy te most éppen Honoluluban élsz, messze, mi van abban ? Semmi. Te is jól tudod, hogy semmi nincs abban. Itt azért megállok egy pillanatra, mert nekem is sokszor eszembe jutott, jó lenne ott élni, Honoluluban. Egyszer el is jutottam San Franciscóig, de azt mondta a nagybátyám, Miklós, ki nem állhatja a cigarettafüstöt, ha mindenképpen reá akarok gyújtani, menjek Honoluluba, fizeti a szállodát, mindent, csak menjek el. Tovább. Messzebb.

Ha engem küldenek valahová, azt nem szeretem, így hát szépen eljöttem haza.

Furcsa ember vagyok, az a helyzet, Zizi. Nehéz rajtam eligazodni. Sokszor én sem tudok magamon eligazodni. Olykor azt hiszem, minden, amit csinálok, magától értetődik. Én magam is magamtól értetődöm. Néha azt hiszem. Most is. Most például éppen gonoszkodom, Zizi. Pedig nem vagyok én gonosz, csak szeretek gonoszkodni. Te, aki többféle tudománynak vagy doktora,- még az orvosi tudománynak is,-

te ha bele tudsz látni az emberi agy ama müködésébe, midőn az ide-oda cikázó gondolatok közül éppen a gonoszkodás kicsiny, lompos ördöge bújik elő. ( Itt jegyzem meg, míg el nem felejtem, valósággal imádom ezt a két szót : midőn és ama!) Mert előbújt az imént az a kicsi ördög és azt mondta nekem, ha már képtelen voltál eljutni Honoluluba, legalább intézd el, ott temessenek el, ne itt, a szürke, miesnapi, jelentéktelen verebek között, hanem ott, ahol pompás tollazatuk és ékes éneklésük van a madaraknak. Azt mondta. Pont akkor, midőn épp a köveztkező bejegyzésedet olvastam a naplódban :

„Ma reggel, az első napon, különös hang ébresztett. A buja trópusi fák koronáiban nyüzsgő madármiriád nap-köszöntése a legharmonikusabb hangzavar volt, amit valaha is hallottam, a legszebb hajnali imádság. S hogy korábban tudatára ébredtem, hogy immár ott lakunk, „ahol a madár se jár”, ez a koncert rögtön meghazudtolt. Az igaz, hogy olyan egzotikusan színes madarak ezek, amilyeneket csak egy ilyen isten háta mögötti sziget képes biológiailag kitermelni. Az a madár, ami otthon veréb, itt valóban nem jár. Illetve itt tűzvörös a „veréb” feje és kardinálisnak (bíborosnak) hívják. Gólyamadár azonban még eltévedtében se kerül ide.”

Jókor figyelmeztetett engem ez a kicsi ördög, mert nagyon időszerűvé vált temetkezésem helyére is gondolni. Kiestem az egyház kebeléből, még kepét sem fizetek, hacsak anyám nem fizet helyettem. Én nem kérdeztem ezt tőle soha. Márpedig a temetők az egyházak kebelébe is tartoznak, úgy tudom. Csak megjegyzem itt, hogy anyám jól van, kilencvenhat éves, lehet, épp gyomlál a kertben, midőn e sorokat írom, ő még nem látta a tengert, nem árt ha tudják ezt a honolului népek! Kiestem, pedig még prédikáltam is hajdanán egyszer a kolozsvári unitárius templomban. Kiss Elek püspök úr megveregette a vállamat beszédem után, reménység voltam, Zizi, reménység. Pap nem voltam, csak növendék, egy fél esztendeig, ezzel úsztam meg a katonaságot, Zizi. Nem volt alkalmam elmélyedni a homiletikai tudományokban. Most röstellem magam, amiért a gyomlálásról egyenesen a prédikáció tudományára tértem, látod, ilyen kapkodó, rendszertelen a gondolkozásom nékem. Valószínűleg agydoktorok kezébe való vagyok, de most már késő, nagyon késő, Zizi !

Ezt is a naplódban olvastam : „Túlságosan a tudás magamba szívása foglalt le, mintegy apám helyett is habzsoltam a sok szellemi jót. S most a határkő számomra keresztút: letérítés, eltérítés — ráterelés. Terelőgátlás, amint apám nevezte azt a kötelező önfegyelmet, mely megóvja a gondolatot (és a tettet!) a folytonos elburjánzástól. Ő ezt homiletikailag értelmezte; én egyenesen életelv rangjára emelem.“

Az én gondolataimat már semmi meg nem óvja az elburjánzástól. Életelv rangjára se tudok már emelni semmit. Nem tudtam ezidáig sem. Ezért nem lett énnekem doktori címem. Engem úgy szólítanak meg, hogy feribácsi, ez az én címem. Vagy az, hogy „öreg“.

Ezt a címemet nem kedvelem. A multkor is az ócskapiacon megpillantottam a földön egy semmiséget, kérdem, ez mennyi, aztán indultam tovább, erre megszólít az eladó, hé, öreg, adom én olcsóbban is ! Visszaszóltam neki, azt mondtam, ha nem szólított volna „öregnek“, meg is venném, de így ingyen se kell nekem.

Látod, ez is egy elbúrjánzás, Zizi ! Ez a kitérő. Ez az üresnek tűnő locsogás. Pedig nem az, Zizi ! Nem locsogás ez, hanem egyszerűen csak gonoszkodás, semmi más. Mert nehezen tudom elviselni a kitüntető, hangzatos címeket. Különösen most, ebben a törtető világban, ahová jutottunk. Minálunk maholnap mindenki doktorál valamiből. Diszciplinákat találnak ki, csak azért, hogy doktorálhassanak belőlük. Maholnap nem csak újságírási tudományból lehet doktorálni, hanem újságárúsításból is. Vagy fanyelű bicskából. Mert azzal a címmel anyagi javakhoz lehet jutni. Nem a tudomány megszerzése a céljuk, hanem a pénz megszerzése. Bármi áron, Zizi.

Jól tudom én azt, hogy te nem az én gonoszkodásomat érdemled, hanem a végtelen csodálatomat érdemled, Zizi. Mert te nem azok közül való vagy, akiket én megvetek. Épp ellenkezőleg ! Te azok közül való vagy, akinek példáját oda illene tenni a sokaság elé, hogy lássák, íme, az ember ! Mert te nem csak a te próféta -apád leánya vagy, hanem egyszersmind az ő hűséges követője is. Nagyon nagy ember vagy te az én szememben, Zizi. És nem azért vagy olyan nagy, mert fogadott téged a pápa, s meghallgatott. Látod, ebben a pillanatban is elröppen a gondolatom, otthagyom azt a szálat, amit elkezdtem kibogozni.

Mert épp ma hallom a rádióban, hogy „ nem mindennapi „ eseményről kell beszámolnia a bemondónak, ugyanis a pápának eltörött a csuklója. Épp nyaralt valahol és elesett a fürdőszobában. Ott törött el a csuklója. A fürdőszobában. Szerintem nincs mindennapibb esemény annál, mint hogy valaki elcsúszik a fürdőszobája padlatán. A fürdőszobák ilyenek, Zizi. El lehet azokon csúszni bárhol a világon. Mit akart mondani ez a bemondó azzal, hogy „ nem mindennapi „ eseménynek nevezte a kellemetlen balesetet ? Hát egy pápa nem törheti el a csuklóját csak úgy, egyszerűen, mint ahogyan más, közönséges emberrel ez bármikor megtörténhet ? Egy elesés, egy szimpla megcsúszás törődik azzal, hogy milyen beosztása van annak, akinek eltörik miatta valamije ? Ugye, hogy nem törődik. Amiképpen egy hitvány bacillus sem nézi a rangját annak, akit megtámad, ezt nem is kell részleteznem, Zizi. Ez a bemondó azt nevezi rendkivülinek, ami nem rendkívüli. Ezért lesz ebből a hírből egy nagy semmi, Zizi. Mármost ezt miért hozom fel ? Azért hozom fel, mert egyenesen fölháborító, amikor valakit olyasmikkel próbálnak valamiféle magasságba emelni, amik által egy arasznyival sem lehet fönnébb jutni. Amiképpen sok mai doktor sem jutott fönnébb abban a tudományban, amiért a címet kapta. Nem egy olyan Dr.-vel kezdődő névvel találkozom, melynek büszke viselőjét nagyon jól ismerem, még szilvafa korából, ahogyan mondani szokás, Zizi.

Egy helyen a következőket írod a naplódban :

“Tegnap Hawaii Oahu szigetén a Csendes-óceán partjának egy hatalmas vulkán-szikláján ért új otthonunk első naplementéje. Kedvenc élet-szimbólumom, a banyan-fák világába költöztünk, s immár nem csak szimbolikusan. A banyan-fa ágának újabb gyökere fogant meg általam, jó messze az Erdélyt jelképező anyafától. Olyan messze, amilyen csak Földünkön lehetséges – s ha lapos volna, most Háry Jánosnak igazat adhatnék. Addig-addig oldalogtam mind nyugatabbra, míg végül elértem a világ végét. Éppen tizenkét időzóna választ el Erdélytől. Ha egy tapodtat is továbbmennék, már hazafelé tartanék.”

Addig-addig oldalogtam...Nagyon ismerős szavak ezek, Zizi ! Szóval oldalogtál...Mehetsz te a világ végére, onnan is ideröppen a te gondolatod, átszáll az időzónákon, a nagy vizek, szigetek fölött, ilyenek vagyunk, Zizi ! Ne csodálkozz, ha az én gondolataim is röpködnek, hol erre, hol arra, én is ilyen vagyok, Zizi. Most például abbahagyták a röpködést, arra gondolok, mit keresel te ott, Honululuban, Zizi...És olvasom tovább a te naplódat, amelyben ott a válasz :

“Jellemhibásodásnak tűnhetne azonban részünkről, ha Hawaiit egzotikus és gyönyörködtető volta miatt választjuk „végállomásunkként.” A folytonos nyaralás nyugdíjasoknak való. Nekünk folyton küldetés kell, s a feladat itt is megszólított. Kire bízzuk fogyatkozó, elbizonytalanodó önmagunkat, s a globalizáció kultúrasorvasztó veszedelme elől hogy térjünk ki? – kérdezték hawaii bennszülött barátaink, ez elnyomott kisebbség vezetői, akik anyanyelvüket és vallásukat próbálják menteni. Ó, milyen ismerős a probléma és a feladat! George, a férjem azonmód fel is vállalta jogvédelmük ügyeit, kultúra-megőrző erőfeszítéseikben testvérükké szegődött. Ősi és többnyire titkos szertartásaikat, táncaikat filmre veszi, amíg még van ki ezeket hitelesen mutathatja be.”

A küldetés, a feladat vitt oda titeket, s az is marasztal. Tenni valamit másokért, megváltoztatni mások áldatlan helyzetét. Ezt is értem én, Zizi. Nem azért voltam apádnak tanítványa a falunkban, tizenkét éves koromtól fogva sok éven át, hogy ne érteném. Tanúja voltam én az ő prófétaságának. Naponta tapasztaltam, miképpen áldozza föl magát másokért, mindannyiunkért. Olyan papunk soha nem volt nékünk, mint a te apád, Gellérd Imre, Zizi ! De tanúja voltam annak is, mekkora igazság rejtőzik abban a mondásban, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Micsoda szerencséd van, hogy Honoluluban te nem a saját hazádban vagy, hiába az amerikai állampolgárság, Zizi. Mert íme, magad írod a naplódban : “Az ember csak önmagát változtathatja meg, senkit, semmi mást. Aki mindig csak valaki mást, mindig a körülményeket teszi felelőssé boldogtalanságáért, elveszett. Te soha, sehol el nem vesztél, Zizi. Pedig mindig a mások gondját vetted magadra.

Mennyi szép gondolat, s mennyi ellentmondás, Zizi ! Az alacsonyan röpülő gondolatokkal közöttünk járkáló ember azt hiheti, ahol ellentmondás van, ott az igazsággal baj van. Ezek azoban nem igazi ellentmondások, hanem csupán látszólagosak. Hogy is mondja ez a James Yoyce az ő Ulyssesében ? “ Ellentmondtam magamnak ? Helyes, akkor ellentmondok magamnak !” Nincs baj az igazsággal, sem pedig a te fogalmazásaiddal. Más-más síkon hallgatóztál te az érzékeny szellemi sztetoszkópoddal, mint amiképpen a jó orvosok teszik. Valósággal körbejárják az ember mellkasát, összevetik a hátsó zörejeket az elülső hangokkal, csak azután vonnak le következtetéseket. Nem is tudom, miért hozom föl most neked ezeket a közhelyeket, hiszen te vagy a filozófus és az orvos is te vagy, nem én. Én csupán egy kis siménfalvi semmi vagyok. Belétettek engem a falum honlapjába is, rajta van a nevem az ott született híres emberek rövid listáján, de amikor mi utoljára találkoztunk, azon az évfordulós ünnepségen, senki meg nem kérdezte, miért mentem haza, Zizi. Elfelejtették, hogy meghívót küldtek nekem, névreszólót.

Írod még a következőket is, Zizi : “Immár napokban mérem az életet. Ha napjaim következmény nélkül alápergő homokszemek voltak eddig, az új eszmélés azokat igazgyöngyökké változtatta, és fájni kezdett a pazarlás. Eddig valahogy csak elméletileg tudtam, hogy az élet rövid – a más élete persze, nem az enyém – most azonban húsba maró a gondolat, midőn ama küszöb elé érkeztem, mely előtt apám megtorpant… Annyit éltem már mint apám.”

Bizony, rövid az élet, Zizi. És minden nap átlépünk egy küszöböt, ezt már én is tudomásul vettem. De te bölcsebb vagy sokkal, mint én, te hamarabb vetted tudomásul, mint én. Mert írod, hogy: “El lehet semmiskedni az éveket, és el lehet tölteni csupán a kötelező feladatokkal is. És így is sok megvalósítás születik. Azonban az ember sajátmagának is gazdája, és elszámolással tartozik nemcsak a főnökének, de saját lelkének...”

Na, látod, ez az Zizi. Szinte naponta végiggondolom az életem, s belátom, elsemmiskedtem az életem, nem jutott eszembe, hogy egyszer mindennel el kell számolni. Igaz, nagy, előre kitűzött céljaim nem voltak, mint néked, még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy nyitottszemmel jártam volna a világban. Ha most például arra kérne valaki, meséljek valamit New York városáról, mert sokszor megfordultam benne, nem tudnék érdemlegeset mondani róla. Elviccelném a mesélést, talán csak annyit mondanék kérdező formában : a nagy házak hol laknának, ha nem lennének városok ? Ennyit mondanék. Ezt is csak most találtam ki, a napokban, ezt a megfogalmazást. Ez az én legújabb, s egyben legkedvesebb találmányom. Vagy ha a Niagaráról kérdeznének, akkor se tudnék többet mondani, csak azt, hogy zuhog a nagy víz, s van mellette egy torony, ahová a lift kivül, a magas ház falán fut felfelé. Mert én csak ennyit láttam a nagy vízesésből, Zizi. Képeslapokat írtam haza, ott, helyben, széjjel se néztem. Elsemmiskedtem az időmet ott is. Tudod, miket meséltem otthon a szüleimnek, amikor hazatértem, s kérdezték tőlem, na, miket láttál arrafelé, milyen a világ ?

Arról meséltem, hogy kék az ég a felhők felett, az ember ha lenéz, olyanok a felhők, akár a juhok gyapja. És részletekbe is bocsátkoztam, szépen elmondtam, milyen a juhok gyapja. Mintha ők nem tudták volna jobban, mint én, milyen a juhok gyapja. Aztán a tengereket is lefestettem, sorra. Arról beszéltem, hogy a tengerek pont olyanok, mint a mi patakunk, az a kicsi, szeszélyes természetű Nyikó vize, kenderáztatás idején. Szagjuk van nekik, olyan kenderszagúak a tengerek is. A kender szaga pedig bejárja az egész falut, alszegtől felszegig, még éjjel is érezni lehet áztatás idején a beáztatott kender szagát, ezt attól az éjjeliőrtől tudom, aki...

És elmondtam, milyen ember az az éjjeliőr. Mintha ők nem ismerték volna jobban azt az embert, mint én. Emlékszem, a szigetekről is meséltem nekik. Olyan érdekes dolgokat meséltem, hogy például a szigeteket víz veszi körül. Én a saját szememmel táttam, víz veszi körül a szigeteket. Csak fölbukkannak a szigetek a vízből, mint

a parafadugó, amikor horgászik az ember, s a horoghoz odacsap, de nem kapja be a hal. Pont olyanok a szigetek felülről nézve. És amikor horgászik az ember, akkor is felülről nézi az ember a parafadugót, a martról, hogy jobban szemmel tudja tartani. Egyszer, egy nagy márna akadt a horogra... És én elmeséltem, milyen hal a mi márnánk, milyen kecses és előrelátó. Milyen éber.

A nagy városokat is elmeséltem én a szüleimnek. Mondtam, sokan vannak a nagy városokban. Egyik ember majdnem éri a másikat az utcán, mint nálunk, bálozásos ünnepeken, a kultúrban. Az embernek vigyáznia kell, lábára ne lépjenek. Nekem is hányszor léptek a lábamra, amikor bálokba jártam. Az ember, ha fiatal, szeret bálokba járni. Még a szomszéd falukba is szoktak eljárni a legények. Ez a Magyari képes volt etédi bálokba is elmenni, mondtam is neki, te, nincs tulságosan messze ide ez az Etéd ? Mármint bálozásilag...Ilyesmiket meséltem én a nagy városokról. S hogy el ne felejtsem, kilincseket is szóbahoztam, milyen fényesek San Franciscoban a házak kilincsei ! A sárgarézből való kilincsek. Mint az arany, úgy fénylenek azok, szerintem naponta szidolozzák őket, azért. És föltettem a kérdést anyámnak, ő milyen időközönkint szokta szidolozni azt a rézkilicset, amelyik el van görbülve ? A konyha felőli ajtónkon. Mert az a kilics szerintem rég nem volt szidolozva. Szóval ilyenek voltak az én úti beszámolóim.

Nem tudhatod te azt Zizi, hogy miért voltak ilyen földhözragadt, semmi kis úti beszámolók, amikkel én valósággal untattam a szüleimet. Azért voltak ilyenek, mert anyám például, aki mint már említettem, nem látta még a tengert, jól ismerte a tengereket. A világ legnagyobb vízeséseit is jól ismerte, akárcsak az őserdőket, a gleccsereket, a bennszülöttek szokásait, a páviánokat, zebrákat. A nagy világvárosokat is látta már, még mielőtt én kitettem volna lábam a faluból.

Apád ismertette meg a falu népével a világ híres helyeit azáltal, hogy létrehozta nálunk a nevezetes Szeretet Otthont, ahol előadásokat tartott a népnek. Emlékszem, nagy szemüveghez hasonló, fülre akasztható képnéző szerkezetet osztott ki a parókián összegyűlt embereknek, s minden képhez részletes magyarázatot fűzött. Látod, nem jut eszembe most, hirtelen, mi a neve ennek a csodálatos eszköznek, de az bizonyos, hogy megannyi kis ablak volt valamennyi, amit kiosztott, ezek által bele lehetett látni a világ csodáiba. Hosszú, téli estéken ez volt a színház nálunk, a mozi, minden szórakozása ez volt a falu népének, úgy, hogy anyámnak nem mondhattam én már sok újdonságot. Apám ebben az időben a szibériai világban élt, hadifogolyként. Te pedig akkor még nagyon kicsi gyermek voltál, Zizi.

A te apád még a betűk világába is elvezette a fiatalokat, főleg a gyermekeket. Gondja volt, hogy megtanuljon a fiatalság levelet írni, fogalmazványt, kérvényt, mindent, amire szükség lehet az életben. Külön terem volt berendezve a parókián a tudomány, a kultúra számára. A betűk világát említettem az imént. Képzeld el, lerajzolta a táblára, milyen betűtipusokat használnak a nyomdászok, még azt is, hogy fogalmunk legyen legalább, hogyan csinálják a könyveket. Meg is jártam én ezekkel a betűtipusokkal. Jó rajzoló voltam, megtanultam a gótbetűk írását, valamiért megtetszettek nekem ezek a gótbetűk. Hasonlatosak voltak a benzolgyűrűhöz, vagy a méhek alkotmányaihoz, amelyeket a lépesmézben fedeztem föl. Egy hatósági ember engem jelölt ki arra, hogy ellássam a kerítéseket és házak falát a szocialista rendszer építésére lelkesítő szövegekkel. Gótbetűkkel írtam a falakra ezeket a lozinkákat. Gyönyörűen megrajzoltam minden betűt, de az emberek nem tudták kiolvasni a szavakat, a hatóság se tudta, de szégyellette bevallani. Apád vette észre, milyen betűkkel írtam én föl az új rendszer célkitűzéseit a kerítésekre. Gótbetűkkel, Zizi ! Le is kellett azokat kaparnom gyorsan, csak később tudtam meg, miért kellett azokat lekaparni.

Apádról és az ő szomorú, tragikus sorsáról könyvet írtál, olvastam azt a könyvet, Zizi. A hálátlanságról, az esendőségről, a próféta-sorsról, a nagy dolgok véghezvitelére vállalkozó, ritka képességgekkel rendelkező ember tragédiáját írtad meg. És egy rendszer természetrajzát. Jó, hogy megírtad. És jó, hogy írsz, Zizi !

Csak csodálni tudom a te útleírásaidat. Itt van például a májusi bejegyzésed, amelyben a perui élményeidet írod le. Ide is teszem, hátha elfér, hadd olvassák el az én barátaim is. Azért merem ide tenni a blogomba, mert ezt a beszámolót nekünk is szántad, “ együttbarangolásra” hívtad meg általa erdélyi barátaidat. Íme, itt olvasható Dr. Gellérd Judit, Siménfalván született, Honoluluban lakó orvos, tudós, művész, író úti beszámolója, az ő naplójából általam hűségesen kimásolva :

Az inkák kincse: Machu Picchu

“Az örökhavas csúcsokhoz merészen közel szállott alá repülögépünk, midőn tiszteletkört írt le az ősi inka birodalom fővárosa, Cuzco fölött. Ez amolyan perui pilóta hagyomány, s hogy milyen helyénvaló, arról rögtön meggyőződtem, amint megérkeztünk ebbe a gyönyörűséges, a tenger szintje fölött 3400 méter magasan fekvő városba.Légszomjunknál csak kultúrszomjunk volt nagyobb.

Nem volt vesztegetni való időnk, hisz tíz napba mindennek bele kellett férnie. Még aznap nekivágtunk a hegyeknek, hogy az inkák Szent Völgyét bebarangoljuk. Ez volt a főpróbája a Machu Picchura [ejtsd: Macsu Picsu] látogatásnak.

Nincs már új a Nap alatt: folyóiratoknak és a televiziónak köszönhetően a világ hetedik csodája – bár én elsőnek rangsorolnám az ősi inka birodalom fellegvárát, Machu Picchu-t – jól ismert tájjá szelídült immár. És mégis, nincs az a fénykép, az a TV müsor mely az embert fel tudná készíteni arra a meglepetésre, ami ott vár a szerencsés zarándokra.

Mindenki, én is, ezerszámra fényképeztünk, mert mind azt hisszük, hogy a csodának egy darabkáját hazavihetjük “eredetinek” vélt képeinken amit a mi szemünk látott meg. Én azonban most másfajta, nem vizuális együttbarangolásra hívom meg erdélyi honfitársaimat, még akkor is, ha a lehetetlenre vállalkozom: szavaimmal próbálom lefesteni Machu Picchu és a Titikaka tó szépségét, az inkák ősi titkait és misztikus hagyományait, valamint emberi alkotásnak alig elhihető, kolosszális építkezését.

Olyan hely ez, mely kétszeresen UNESCO világörökség – természeti és kulturális szempontból egyaránt.

A világ körül jártomban Peru nem “esett utamba”; és hiába Machu Picchu a legdivatosabb turista uticél, egy magamfajta parókia nélküli lelkésznek napjaink gazdasági válságában még odavágyni is erös túlzás. Azonban mit meg nem tesz egy lelkész ha szolgálatról van szó? Így ért engem e hivatás ritka szerencséje: volt hajóegyetemi tanítványom felkérése, hogy legyek esketö papjuk – Machu Picchuban!Hogy miért éppen ott esküdött két amerikai fiatal? Nos, miért ne? A világutazó ifjú pedagógus- pár hallatlan önzetlensége szülte a legrendhagyóbb esküvö tervét. Igy érveltek: ahelyett, hogy a két család hagyományos amerikai esküvőre pazarolná a sok pénzt és a barátok ajándékokat izzadnának ki, inkább költse a két ismerkedő család és barátok azt a pénzt egy legjobban vágyott exotikus utazásra – legyenek násznép Peruban! Ez legyen a nászajándékuk. Milyen gyönyörűen szokatlan, hogy az ifjú pár ajándékozza meg násznépét egy életre szóló élménnyel! Igy aztán recseghettek a bankok csődbemenésükben, nekünk Georgeal mennünk kellett. Az esküvőt Húsvétra tűzte ki Daniel és Jennifer. És harmincan jelentünk meg ünnepi gyülekezetként. Az esküvői szertartás ha nem is Machu Picchu romvárosában, de a lábainál fekvő Cuzco hires Monasterio hotel, volt kolostor, gyönyörű belsö udvarában zajlott. A reneszánsz díszkút szolgált stilizált oltárul, és én erdélyi írásos stólát viseltem a szertartáshoz. Nászmenetünk ujjongó, ünneplö tömeget vonzott körénk a város díszterén, hisz ilyen szép szőke menyasszonyt aligha látnak a perui indiánok.

Az ifjú pár, testvéreik és barátaik társaságában, az ősi inka gyalogutat választotta, mely 4200 méter magas hágókon át vezetett, nem csekély fizikai és lelki erőpróbára téve őket három napon keresztül, akárcsak a mesében. Ebben a magasságban az oxigén oly ritka, hogy a hegymászás még a fiataloknak is sokszor keserves vánszorgás volt, pedig minden csomagjuk szamárháton kísérte őket, az éjszakai sátorverések és főzés pedig a helybeli felfogadott kisérők dolga volt. És a magassági betegség, a rettenetes fejfájás elől senki nem menekülhetett.

Mi, az idős nemzedék, az 112 kilométeres utat az “Öreg Hegy”-re – Macchu Picchu nevét így fordítják – a világ legfestőibb vasútvonalán, majd a leghajmeresztőbb hajtűkanyarokon, busszal tettük meg. A násznép fent, a csodák birodalmában találkozott először, ott adtunk egymásnak találkát azon a Nagycsütörtökön.

És azóta személyes “időszámítás” rangjára emelkedett az élmény is: Machu Picchu előtt és Machu Picchu után…

Ez a romváros, melyet köröskörül hirtelen, egekig szökkellő hegycsúcsok fognak körbe, szépségében semmihez nem hasonlítható a világon. Metafórként egy óriás tulipán jutott az eszembe, melynek szirmai egeket cirógató csúcsok köröskörül, féltékenyen ölelve körül a harmatos, csillogó bibét, a brilliánst, Machu Picchut. Az esös reggel csak hatványozta a térhatást. A híres kínai taoista festményeken lehet ilyen misztikus hegyeket látni, melyeknek alkotói túlzóan érzékeltetik az ember csekélységét a Természet dicsőségéhez képest. Az élő változat dinamikus művészi hatásával folytonos meglepetést tartogatott, amint a felhők meg-megiramodtak és belátást engedtek a feneketlen mély völgykatlanokba. Zengett ez a misztikus táj és az ember lelke ráhangolódott a dallamára. Mintha a hegyek gigászi orgonasipok lettek volna, ölelésükben egy új örömóda zendült fel bennem. A felhőbujócskát játszó csúcsokról és templomokról mintha fohászok, pentaton kántálások foszlányai verődtek volna vissza. Machu Picchu volt az ősi inka birodalom végvára és legszentebb szentélye, mivel az örökké havas hegyek és a völgyet zengető szent Urubamba folyó öleli körül; itt maga a Napisten, Vízisten és a Föld anyaisten lakozott. Az inkák itt mutatták be rituális áldozataikat – utoljára félévezreddel ezelőtt.

Amint a fökapun elragadtatásra kész lélekkel beléptünk, döbbent csalódás volt az azonnali reakcióm. Mert nem a filmekről oly jól ismert kép tárult elénkbe… Az utikalauz utasításait kivülről tudtam: “Vedd utadat balra, ne engedj a szépség azonnali csábításának… mert onnan fentről a legszebb…” Annak a standard szépségnek azonban a falakon belül nyoma se volt; óriási felhő nyelt el mindent, minket is. Szemerkélt az esö… alig volt mit nézni és fényképezni. Én, a buzgó turista pedig majdnem azonnal kétségbeestem. Ezért jöttünk a világ végére és oly sok pénzért, hogy pont ezen a napon Machu Picchu szeszélyesen elrejtőzzék szemünk elöl? Hónapokkal előre váltott jegyünk szerint összesen hat óra állott rendelkezésünkre ezen a pirosbetűs napon. (Mivel évente a turisták milliói keresik fel ezt a helyet, akár egy évvel korábban sincs túl korán belépőt és vonatjegyet váltani).Megismételhetetlen volt az alkalom de garancia nem volt arra, hogy a város egyáltalán felfedi-e magát előttünk. Ha inkák lettünk volna, az eső áldását ünnepelnünk illett volna. Hiszen a város csúcsán a valamikori áldozat bemutatások színhelye éppen a Viz istenének oltára, ahol esőért esdekeltek az ittlakók.

A hely nemcsak költői, de felhőfátylában is festői volt – bár kissé eltúlzott impresszionista stílusban. A könyvekből jól ismert képet fantáziám próbálta a tagolatlan fehérségre kivetíteni. Percek múlva azonban a nagy felhő meglebbentette szárnyait; beleszédültem a feltárulkozó gyönyörűségbe s a dimenziók minden elképzelést meghazudtoló fennségébe. Gyémántékszerként ragyogott fel a Város.Nemcsak földrajzilag és szertartásilag “magas” hely ez, de lelkileg is magasságos, mintha egyenesen az egekből szállott volna alá a város. Georgera néztem, aki a megrendülés mozdulatlanságában könnyeit nyelte.

Előző nap még magassági betegséggel küszködtem, most azonban megtáltosodva iramodtunk neki a sokszáz lépcsőnek, a “felsőváros” felé, mely mint a torockói Székelykö, oly hirtelen magasodott fölénk. Lépcsőkön le-fel, kapukon ki-be, sikátorokon körbe-körbe a titkok szentélyeibe… Ebben a városban ahol 500 éve senki nem lakik már, minden a helyén van még, a házak, templomok, rituális fürdők, mezőgazdasági teraszok. Csoda-e? Ezt a várost inkák építették olyan kőműves zsenialitással, aminek egész Földünkön alig akad párja. Többtonnás, sőt, többszáztonnás fehér gránitsziklákat csiszoltak – kemény, meteorit-eredetű obszidiánnal vagy csupán homokkal – olyan hajszálpontosan egybeillőre, hogy egy papírlap, egy tű nem férne a résekbe, és maltert sohasem használtak. És a kereket sem ismerték, hanem az irdatlan kőtömböket vizes agyaggal síkosított rámpán csúsztatták fel a magasba és illesztették egymáshoz. Sokszázezer építőmunkás verejtékezett itt száz éven át. Ha a kő nem helyben termett volna, az utokor aligha tudná elhinni, hogy emberek műve. Machu Picchu fellegvár jellegű, szédületes mélységek fölött lebeg, és a völgyben zúgó sebes folyón át csupán szalmából vert kötélhidak vezetnek keresztül – amíg el nem rothadnak úgy egy év alatt. Akkor a völgybenlakók kötelessége újrafonni azokat – de nem sziklák szállitására!

Az inkák kőépítkezésének valóban nincs párja a világon. Látszik, hogy a kő számukra szentséget hordozott, nem alázták meg a sziklákat darabokra aprítással. Egy tömbből faragtak egész templomot, lépcsőfeljáróival együtt. “Élő kö” alapból emelkednek itt az oltárok.

A falak kétféle stílusban épültek: poligonális óriáskövek hajszálfinoman illeszkednek körös-körül kisebb méretű testvéreikkel. A szentélyek kövei azonban szabályos téglalap alakúak és egyformák – és még tökéletesebbre csíszoltak. A leghíresebbjük 32 szegletű, ugyanis annyira egybefaragott, hogy bejárat hajlatait és az épület sarkait is követi. Az utókor kérdezheti magától, miért is nem tanulunk az inkáktól földrengésbiztos épitkezést? Ők ugyanis sohasem használnak párhuzamos falakat: minden ajtó- és ablaknyílás trapezoid, a falak is kissé egymásnak dőlnek és a “szemöldökfák” tonnányi faragott kövek, amiket csak óriások illeszthettek helyükre.És évszázadok földrengései el nem mozdították ezeket a falakat. Mígnem a spanyol hódítók el nem lopkodtak belölük saját templomaik építésére.

Machu Picchuba azonban a spanyolok soha be nem tették a lábukat. Ez a város szűzen őrízte meg méltóságát és dicsőségét. Csak találgatni lehet, miért is epítettek ilyen monumentális és misztikus várost ilyen megközelíthetetlen, elvarázsolt helyre?Egyáltalán eredeti funkciója körül is sok a vita. Annyit tudunk, hogy időszámításunk után 1400 körül a nagy Pachacuteq Inka uralkodása idején kezdték el az epítését, de mindössze száz évig laktak benne az inkák, s soha be nem fejezték egészen – a spanyol kolonizálás összeroppantotta a birodalmat.

De lássuk mi célból is építettek ilyen grandiózus művet? A mai világ pragmatikus tudósai az inka birodalom mezőgazdasági terjeszkedését új, művelhető földterületek meghódítására irányuló törekvést látnak benne – természetesen vertikalis irányban, a magas hegyek birodalmában. Az állam ambiciózus földművelési programjának része lehetett a Vilcabamba vidék – ma a Szent Völgy elnevezés alatt emlegetjük – hegyeinek lépcsős teraszosítása. A művelhető földterületek határait muszáj volt előretolni, és mi döbbenten kérdezünk rá, hogy is jutott eszükbe a szinte vertikális hegyoldalt megművelni és majdnem háromezer méter magasságban! A válasz ott a szemünk elött Machu Picchu-ban és mindenütt az Andok hegységben: az inkák híres mezőgazdasági lépcsős teraszai. Mivel Machu Picchu hegye tiszta bazalt, a teraszokat ki kellett építeni, éspedig úgy, hogy kocentrikusan körbefutó falakkal tagolták a hegyoldalt – a fal akár három-négy méter magasságot is elért, attól függöen, hogy milyen meredek volt az oldal. A falakba “lépcsőket” is építettek, abból kiálló kövek formájában, hogy az egymás fölötti teraszok között közlekedni lehessen. A terasz alját törmelékkel feltöltötték és tetejére a termőföldet az emberek állatok hátán a mély völgyekből hordták fel. Ezeken a teraszokon főleg kukorica és krumpli termett, számtalan fajtában és meglepően nagy hozammal.

De a földművelésen túl, a teraszok szent területnek számítottak, a Föld-anyaistennő,Pachamama dicsőségét hirdették, hogy népét még a magas sziklák oldaláról is táplálta, életet adott, megélhetést biztosított embernek és állatnak. Ezért a teraszok esztétikailag is számottevö szereppel bírtak. Ennek ikonográfiai jelentősége az Andok hegységi művészetben mindenütt fellelhetö: a lépcsős motivum a hullámtaraj motivummal kapcsolódva a víz és a föld szentségét hirdeti.

Hogy elrugaszkodott az emberiség ezektöl a szent értékektől! És bűnhődünk is, hiszen a világ friss víz tartalékai egyre fogynak… és a jövő háborúi elkerülhetetlenek és imminens veszélyt jelentenek, de nem az olaj hanem a víz miatt törnek majd ki.Beszennyeztük folyóinkat, óceánjainkat és a víz istene büntétését el nem kerülhetjük.Kiírtjuk erdeinket és meddőségre kárhoztatjuk a Földanyát. A mi generációnk elfelejtett a természettel együtt élni és városaink cementhalmazok. Bezzeg Machu Picchu metropolisának nagy részét a zöldellö teraszok foglalják el, még olyan áron is, hogy a drága termőföldet 2.600 méter magasra a völgyböl hordták fel az inkák.

Az alacsonyabb hegyoldalakon kialakított teraszokon főleg koka növényt termesztettek, mely nélkülözhetetlen szertartási szerepet játszott mint isteneknek szánt ajandék. De cserekereskedelmi értéke is jelentős volt. Mindenki, ősidők óta koka levelet rágott, mert csak így bírták az emberek a nehéz fizikai munkát a gyér levegőjű és erősen hideg éghajlatú hegyekben. A koka levél élénkítő, tonizáló és fájdalomcsillapító hatása sok szenvedésre orvosság volt, anélkül, hogy valaha is cocain lett volna belőle. A mate de coca – koka levélből készült tea minket is várt minden vendégfogadóban és akinek soha nem járt kabítószer a kezében, pajzán meglepetéssel könyveltem el ezt a szabadelvű vendéglátást. De kétségkívül segített a magassági betegség leküzdésében.

Ha csupán mezőgazdasági ambiciót látunk Machu Picchu csodája mögött, bizony sántít az elmélet. Ugyanis kukorica vagy koka, végsősoron minden az isteneknek termett itt.Machu Picchunak elsősorban vallási, spirituális, szertartási szerepe volt a birodalomban, akarcsak a többi magas hegyek tetején épült városnak. Természetesen mivel itt székelt az Inka, ez a város a birodalom adminisztrációs központjának szerepét is betöltötte. Ez volt a legszentebb zarándokhely. És nemcsak természeti környezetének fennsége miatt. Akármilyen hatalmas birodalom is volt az inkáké, az Andok magas hegyeiben szűk volt a termőföld, és szélsőséges a klíma. Mint minden nem-öntözéses földművelő társadalom, ez is az időjárás szeszélyeinek volt kiszolgáltatva. Amikor a novembertől májusig tartó esős évszak valóban bő esővel járt, a föld is bőven termett gabonát és textiliák szövéséhez szükséges rostnövényeket. De az idönkénti hosszú szárazságok ellen nem volt más “védekezés”, mint az isteneik kiengesztelését célzó rítusok. S amiért e rituálékat az emlékezet hirhedtként tartja számon – mely minket is szent borzongással tölt el – az az inkák emberáldozatot követelő vallási gyakrolata. Persze nem az aztékok tömegmészarlási stilusában. Az inkák főleg állatokat: lámát és alpakát áldoztak, s csak végsö kétségbeesésükben, illetve rendkívüli történelmi pillanatokban – “császári” koronázás, óriási hadi sikerek idején – áldoztak embert: főleg serdülő leányokat és gyermekeket.Templomaikban mindenütt fellelhető az ember- vagy állatáldozati oltár.

Mégis a “leghíresebb” áldozati múmiákra a legmagasabb hegyek gleccsereiben találtak rá az archeológusok, ahol az ott helyben feláldozott ifjú mélyrefagyott múmiája teljes épségében került elö hevenyészett kőkriptájából, arany- és ezüst edények, szobrok társaságában, gyönyörűen díszített kerámia edényekben étellel és itallal körbevéve.Minél magasabb társadalmi rangú volt az áldozat, annál értékesebb textiliába göngyölték és annál több ékszer és finom kidolgozású edénnyel vették körül mintegy örök útravalóul.

Ezekhez a 6000 m fölötti gleccserekhez való feljutás a legedzettebb mai hegymászóknak is komoly kihívás. Az inkák szandálban másztak fel oda isteneiknek áldozatot bemutatni. Magas társadalmi státuszú nemesi családok külön erre a célra neveltek fel gyermekeikböl legalább egyet. Midön az ifjú elérte a 14-17 éves kort, felvitték a hegyre – akárcsak a mi Ábrahámunk Izsákot – s ott koka levelekkel elkábítva, az áldozatot meztelenre vetkőztették, hogy az Isten hidege vegye életét – miközben kősírt építettek neki.

Az elsőnek megtalált és így híressé vált múmiát “Juanita jéghercegnőnek” nevezték el. Rangját a rendkívül finom kelmék és ékszerek bizonyítják. 14 éves volt ez a leány amikor feláldozták, jobb szemöldöke fölött koponyájára mért halálos ütéssel. Aztán a még meg nem merevedett holttestét, a szokásnak megfelelöen, magzati pozicióba kényszerítették – felhúzott lábakkal és előrehajott fővel “üldögél” – hogy ezzel “megkönnyítsék” a másvilágon való ujjászületését. Ebben a kényszerpózban vásznakkal körbetekerve rögzítették a mumiát és ellátták a másvilági utazáshoz szükséges étellel-itallal, kincsekkel. A jéghercegnő évszázadokig aludta szűzi álmát, mígnem a vulkán fölötte kitört és múmiáját is kivetette sirjából. A hegy lábánál találtak rá véletlenül és azóta az Arequipai múzeum különleges mélyhűtöjében tették közszemlére. Ha már ilyen sorsot élt ez a hercegi lány, miért is nem maradhatott legalább a hegy örök sírboltjában? Minden kiváncsi tekintet mintha erőszakot követne el ellene… Van valami az emberi természetben mely a halál ily kézzelfoghatósága iránt bár borzongó, de legyőzhetetlen kiváncsiságot szít. De nem ez az egyetlen múmia Peru sok múzeumában. Gyakran az inka vezér halálakor feleségeit és legközelebbi szolgáit, szolgálólányait is feláldozták és vele együtt eltemették.

A magas státuszú múmiák szokatlan sokaságára egy érdekes társadalmi gyakorlat ad magyarázatot: Az Inka (az inka szó nemcsak a népet és kultúrát jelöli, de uralkodóik címe is “Inka”) halála után is megőrízte státuszát, vagyonát és udvartartását – persze múmiaként ugyanabban a fényűző lakosztályban ahol élt, és továbbra is áldozatokat mutattak be előtte és ünnepek alkalmaval parádésan körbehordozták. És a számuk egyre nőtt. Sok visszaélésre adott alkalmat ez a helyzet midőn a papok, “megfejtve” a halott kivánságait, múmia uruknak például egyre több élelmet és asszonyt követeltek az államtól. No meg az új Inkának mindig teljesen új palotát kellett építenie maga és udvartartása számára.

Machu Picchu épületei híven tükrözik annak a társadalomnak sajátos halotti kultuszát.A friss holttesteket egy különleges templomban “ravatalozták” fel, a kondor templomában, amelyben irdatlan nagy sziklatömbök egy gigászi ragadozó madár alakját utanozzák. A madár szárnyain bemélyedéseket vájtak, s a holttestet oda helyezték, annak a szimbólumnak adva kifejezést, hogy a szent kondor a lelküket a mennybe viszi. És a madár teste mögötti sziklafészkek magzati pózba zsugorított mumiáknak adhatott otthont. Sok turista kétrét görnyedve átkúszik ezen a szűk folyosón. De sok más épületben is a falba vésett ülükék is mumiák otthona lehetett.

Machu Picchu legmagasabb pontján van egy sokszáztonnás, gondosan kifaragott kő platform, mely “ravatalozó/temetkezési szikla” nevet viseli, és mely minden valószínűség szerint a mumifikálás helye volt. Ugyanis a mellette levő házikót a “ravatali örháznak” hívják, innen vigyazhatták, hogy a Machu Picchu fölött keringő óriás kondorkeselyűk nehogy a holttesthez férjenek. Ezen a területen van Machu Picchu temetője is, amit a rengeteg, körben elszórt emberi csont bizonyít.

Az inkák vallása alapelemeiben nem különbözik más természetimádó hagyományos társadalmakétól. Ugyan ma az ország lakossága hivatalosan római katolikus hitű, azonban az ősi népi vallás gyakorlata elvenen maradt fenn – noha kereszténységbe ágyazva. Akárcsak Csíksomlyón, ahol Pünkösd hajnalán az Egyház ugyan a Szentlélek eljövetelének kizárólagos szertartását akarja a hívekbe oltani, mégis, a csángók és székelyek, zöldágakkal a kezükben kelet felé fordulva és énekelve bizony “napimádásra” gyűlnek össze Nagysomlyó nyergében. És ezt az ősi hagyományt kiírtani otthon se lehet, akárcsak a határkerülést, a húsvéti öntözést és más gyönyörű ősi népszokást sem.

Tekintsünk be az inkák mitológiai és történelmi világába – úgy ahogy ők mesélik. Peru jó 4000 éves és bámulatosan kifinomult kultúrával rendelkezik, melynek gazdag rituális és művészi nyomai mindenütt fellelhetők – ők gyűjtőnéven “Columbus előtti” kultúrának nevezik a Wari nép, a Marcavellek, a Colla, Quechua és Aymarak kultúráját. Ezek a törzsek folytonos harcban álltak egymással, mígnem Ayar Manco törzse győzedelmeskedett valamennyi fölött és vezérük hegemon uralkodóként lépett fel az általa kikiáltott inka birodalom élén. Az elsö Inka neve Manco Capac aki éppen olyan nagy nemzeti megbecsülésnek örvend, mint a magyarok között Csaba királyfi. És ugyanúgy legendás alak, mert az inkák is keverik a nemzeti legendát és történelmet.Ugyanúgy teszik a japánok is, ök is isteni eredetüket igazolandó, összemossák a mitologiai eseményeket és személyeket a történelmi valósággal. Sőt, további hasonlatosság a japánokéval, hogy Manco Capac is egyenesen a Napisten fia. Az elsö Inkát a Napisten a Titikaka tó közepén levő Nap szigetről hívta elő, hogy új birodalmat teremtsen. Ezzel egyidőben a Holdisten a Hold szigetéről (jelenleg Bolivia területén levő testvérszigetek) partneréül mellé küldte leányat, Mama Occlo-t. (Ők ketten testverpár voltak, mert inka szokás szerint a király, és csakis a király fő felesége mindig nőtestvére kellett, hogy legyen.) A királyi pár hosszú vándorlása fölött maga a Napisten felügyelt, midőn ideális helyet keresett főváros alapátásra. Egy gyönyörűséges völgybe vezette őket, ahol termékeny volt a talaj. Qosco nevet adták ennek a helynek, mely a “világ köldökét jelöli, és így Cuzco lett az inka birodalom dicsőséges fővárosa.

Manco Capac – illetve az alapító vezér, bármi volt is a neve – első ténykedése az Andok hegységen keresztül jó minőségű utak epítése volt, mely egész birodalmát behálózta, a mai Boliviától Columbiáig. Mivel az inkáknak nem volt írásbelisége, nemcsak az élelem és fegyverek szállítására, a hadsereg mozgatására, de a gyakori és kizárólag futárokkal küldött és többnyire verbális üzenetek továbbítására is szolgáltak az utak – “maratoni” futárok ezrei biztosították az élénk kommunikációt a “Föld négy sarká”-nak nevezett Tahuantinsuyo és az inka főváros között. A 3400 m magasan fekvő Cuzco nem a leglogikusabban, de bölcsen választott főváros. Az óceánpart ugyan könnyebben megközelíthető lett volna, azonban az Inkák Szent Völgye könnyebben védhető az ellenséggel szemben, és bővizű folyói miatt rendkivül temékeny.

Cuzco nemcsak királyi fővárosként, de eleve szent zarándokhelyként épült. Ezt bizonyítja az inkák a világon talán egyedülálló ikonografikus várostervezése: Cuzco alaprajza pumához hasonlít.

Hogy ennek jelentöségét megértsuk – mert az architekturális bravúr szinte elképzelhetetlen – tekintsünk be a hármas tagoltságú inka kozmológia világába, mely szinte “trinitáriusnak” mondható. Az élet három szent eleme a Nap, a Víz és a Föld.(Mi más is lehetne?) Ez tovább bonyolódik, miszerint a Napisten tulajdonképpen nem más, a Vizisten megtestesítöje. A Nap mindennap garantáltan felkel, az életadó eső azonban időről-időre cserben hagyja az embereket. Emiatt hierarchizálták az inkák a termeszet isteneit; ugyanis midőn a Napistent imádták, tulajdonképpen esőért imádkoztak, melytől egész létük függött.

Vallási világuk egy másik harmasságát három állat szimbolizálja, melyek minden művészi és vallásos megnyilvánulasukban jelen vannak.

1. Hanan Pacha a “felső világot”, a kozmoszt, az egeket, csillagokat, konstellációkat és az azokat benépesítő istenek – végsősoron a transzcendenciát – jelenti, és melynek szimbóluma a kondorkeselyű (Vultur gryphus), az intelligencia és bölcsesség hordozója.

2. Kaypacha a “középvilág”, a mi világunk, az evilági élet, a Föld és élőlényei – melyet a puma, az erő, hatalom és ügyesség jelképez.

3. Hujupacha az alvilág, a halottak birodalma – az okos kígyó jelöli, mely a nyers természet szimbóluma.

Nos, akárcsak Cuzco, a puma, Machu Picchu szent városának alaprajza is ikonografikus: kondorkeselyű alakúra tervezték – és e fejedelmi madarak egyébként állandóan Machu Picchu fölött köröznek.

Machu Picchu ékesen és hűségesen testesíti meg az inkák gazdasági, társadalmi berendezkedését és a világegyetemről alkotott nézetet – már amennyire képesek vagyunk a kutatás eredményei alapján e bonyolult kultúrát megérteni.

A város 500 évig lakatlan volt, az őserdő borított fátylat erre a virágzó kultúrára. Amikor 1911 júliusában Hiram Bingham, a Yale Egyetem történész professzora véletlenül felfedezte, csupán két helybeli paraszt család lakott a városban – amely valamikor 1000 embernek volt otthona! A gigászi kőfalak és a még álló épületek sokasága a helybelieknek fel se tűnt. Egy kivülálló szeme kellett, hogy észrevegye a csodát. Machu Picchu azóta is archeologiai expediciók színhelye, és mióta kiszabadították a dzsungel halálos öleléséből, a turisták és zarándokok paradicsoma.Többmillióan zarándokolnak ide évente. Szándékosan használom a zarándoklat szót, mert hiába jön ide az ember turistaként, akár történészként is, a zarándoklat mély öröme és lelki békéje tölti el a lelkét.

Funkcióját és építészeti stilusát tekintve a város két fő részre oszlik, a mezőgazdasági és az urbánus zónára. Az első a maga zöldellő teraszaival a város nagy részét teszi ki – s ahonnan valamikor annyi terményt takarítottak be, mely nemcsak a város uralkodóit, lakosságát, kényszermunkásait látta el élelemmel, de egy nagy részét az isteneknek áldozták, s még az állami gabonaraktárak feltöltésére is jutott.Ilyen magasságban, ilyen kis földterületen ilyen sikeresen gazdálkodni – nos ez is inka csoda.

Az urbánus zóna ismét kétfelé oszlik, a rezidenciális és a szent városrészre. A lakóházak rusztikus stílusú kőépületek, míg a szent városrész templomépületei és szentélyei tökéletesre csíszolt kövekből épültek – ezek a magas inka civilizáció hordozói.

A rezidenciális városrészben éltek többek között az accla-k, az ún. “Választott/Kiválasztott Nők” akiket már kislánykorukban “kolostori” szüzességre szánt családjuk és többnyire az uralkodó nemesi családok leányai voltak. Ezek a nők szőtték a csodálatosan finom textiliákat melyeknek különleges értéke volt, különösen a diplomácia világában – ugyanis az inkák nem ismerték a pénzt. Értékeiket, gazdagságukat aranytárgyakban és textiliákban mérték – és a legszebb szőtteseket gyakran isteneiknek áldozták: az oltáron égették el! Gyakran e nők közül választott feleségeket az Inka és nemesi udvara.

Építkezésük és várostervezésük egyszerűsége, idötálló ereje és szimmetriája az inka civilizációnak valóban óriási tekintélyt kölcsönöz. Míg a hódító spanyolok legbüszkébb épületei minden földrengés alkalmával nyomorúságos kőhalmazzá omlottak szét, az inkák falai és épületei meg sem inogtak, állnak büszkén mind a mai napig.

A város fentröl nézve olyan mint egy óriási amfiteátrum templom, melynek oltára a magasan fölé emelkedő Intihuatana – mely szószerinti fordításban “a Nap kipányvázásának oszlopa” – vagyis ennek szent oszlopához “kötöték ki a Napot”, hogy a föld művelöinek munkanapját “meghosszabbítsák”. És valóban, egy erröl szóló kántálás kíséretében, a Napot színes szalagokkal szimbólikusan “kipányvázták” amíg aznapi munkájukat be nem fejezték.

Háta mögött szédítő mélység fölött, magából a bazalthegyből, az ún. “élő sziklából” faragták ezt a lépcsőzetes szentélyt, mely 8 méter kerületű és derékba vágott piramis alakú. Több mint 70 lépcső vezet fel a csúcsához, ahol az ominózus oszlop, a mindössze félméteres huanca emelkedik az ég felé. Nem kell sok fantasia, hogy a termékenységgel hozza az ember összefüggésbe, hiszen ezek a huanca kövek a Cordillerák vidékén mindenütt nyilvánvalóan phallikus szimbólumok – melyeket a termőföldekre “kiültetnek”, hogy a föld termékenységét biztosítsák. Felfogásuk szerint a Vízisten phallusa termékenyíti meg az Anyaföld-istennő, a Pachamama méhét, így születik az élet a földön.

A híres Chucuito faluban egy ősi termékenység-szentély legalább ötven hasonló kőoszlopot tartalmaz, melyek fele naturalisztikusan phallus alakúra faragott, a többi olyan szögletes, mint az Intihatana szent oszlopa. Meddő asszonyok járnak ebbe a falusi szentélybe meditálni és imádkozni, mert állítólag a helynek erős energetikai “erőtere” van – és a pozitív gondolkodás, autoszuggesztió sem egészen megvetendő. A spanyolok természetesen mindenünnen próbálták ezeket a köveket kiírtani, és így a többi hegyi várban a Napisten templomából ezek a kövek ma már hiányoznak.

Az Intihuatana nevében az inti szó Nap-ot jelent, inka-kutatók azonban erről az eredetileg Napisten templomként számon tartott sziklaszentélyről kiderítették, hogy tulajdonképpen a Viz, és az Eső istenének temploma. Ezért az archeológus tudósok a régebb Naptemplomnak nevezett épületet a Vízisten templomára keresztelték át.Rendkivüli szárazság idején itt mutatták be az inkák a Vízisten előtt emberáldozataikat. Ez a hely stratégiailag különleges, mert innen jól látható a Vízisten birodalma, köröskörül a hósipkás vulkánok és gleccserek, melyeknek szintén nagy szerepe van a földek öntözésében.

Intihuatana azonban több mint áldozati oltár: legalább annyira csillagászati observatorium is volt, ahol minden kőszögletnek és iránynak pontos szerepe van az égtájak, illetve a napfordulók és a napéjegyenlőségek pontos előrejelzésében. A nyári napforduló körül forgott az inka világ mezőgazdasági élete – ez számított újesztendőnek. Az inkáknak elképesztően pontos csillagászati tudása és kalendáriuma volt. Egyik Machu Picchu-i kőteraszon két, az alapból kifaragott sekély, kör alakú “edényt” láthatunk, az ún. Viztükröket melyeknek egyaránt asztrológiai és asztronómiai jelentöségük is volt: ugyanis a víztükrükben a csillagos ég egy jól meghatározott szeletje tükröződött, amit következetesen elemezhettek. Nemcsak kényelmesebb testhelyzetben történhetett az égitestek és konstellációk megfigyelése, de tudományosabban is, hiszen a tükör örök mozdulatlanságában a csillagok változó helyzetét pontosan mérhették.

Ha Intihuatana az “oltár”, akkor alatta és ugyanazon élő sziklatömbből faragták ki a Szent Térnek nevezett tágas piacteret, s a csupán három fallal rendelkező templomok mind erre nyilnak. A leghíresebb a Három Ablak temploma, amelynek trapezoid ablakai kelet felé irányulnak,s ahonnan ugyan szédítően szép a kilátás a városra, különösen napfelkeltekor – igazi szerepe azonban nem kilátó hanem az inka filozófia már említett három világot jelképező három állat szimbóluma: a kondoré, a pumáé és a kígyóé.

A főtemplom pazar kivitelezésű és a legszentebb, mivel a Viracocha, vagyis a világegyetem teremtő istenének szentélye. A főtemplom hét trapezoid vakablakába valamikor színarany bálványokat és áldozati edényeket-ételeket helyeztek. Ez az egyetlen fal Machu Picchuban mely a tektonikus földmozgások következtében egyik sarkán meglazult – és így megbámulhatjuk a kövek összecsiszolásának tökéletességét “belülröl” is. A templom mögötti sekrestye vakablakai akusztikai csodát művelnek midőn a beléjük suttogást vagy dúdolást hihetetlenül felerősítik és mint óriás hangfalak, “közvetítik” a templom piacán allók felé is. A bejárati “kapufélfákat” a híres 32 szögletű kövek képezik.

Alább ereszkedve az egyetlen hajlított, félkörfalú toronyépület a városban a Napisten/Vizisten temploma, a legfinomabb architekturális kivitelezésű csillagvizsgáló, melynek mindössze két ablaka “csilagászat-stratégiailag” épült.Mindkettő a megfelelő napfordulók idején a felkelő nap sugarait engedi be a templomba – a vetés idejét a nyári napforduló alkalmával határozták meg. A templom talapzata gigantikus élő szikla, mely egyben az alatta levő teplom mennyezete. Olyan, mint egy “altemplom”, és Királysír a neve, mivel inka nemesek földi maradványait találták itt. De egy hihetőbb feltételezés szerint eredeti funkciója nem temetkezéssel függött össze, hanem kiválasztott nemes leányokat itt tartottak és talán itt is áldoztak fel a Földanyának epített oltáron. Kétségkívül kultikus hely volt, mivel finoman faragott lépcsős oltárszerű fehér bazalttömbjén és a falakba faragott mélyedésekben áldozati adományok, bálványok állhattak. A ferde mennyezeti szikla alatt egy tömbből faragott templom közepét uraló asztalszerű magaslat alig enged kételkednünk abban, hogy ez volt a Pachamama kultusz emberáldozati oltára is. Ezt a barlangszerű szentélyt a Földanya méhének is tekintik, amelyből – egy másik legendaváltozat szerint – az első inka megszületett, miután a Pachamama méhét a Viz-isten termekenyítette.

Mint a Anyaföld tisztelete, a Pachamama kultusz ma is igen elterjedt Peruban, s bárcsak mindenütt a világon ez lenne a helyzet. Machu Picchu-ban a víz, bősége ellenére, óriási érték volt és ma is az. Sokan úgy vélik, a várost talán azért hagyták el lakói olyan megmagyaázhatatlan hirtelenséggel, mert az ellenség elvágta volna a vízforrásokat. A város közepén ugyan van egy széles udvarnak beillő várárok, de ez csupán az esővíz lefolyására való. A város rituális fürdőjének vize hegyi forrásból táplálkozik és tizenhat, egymás fölött, lépcsősen elhelyezkedő medencéből vízesesszerűen zuhog alá. Egyetlen medence vizét kivéve, mely a lakosság konyhai szükségleteit elégítette ki, a többi szigorúan rituális fürdő céljait szolgálta.

Legenda, történelem, társadalom.

Amidőn az ember különböző ethnikumú peruival beszélget, döbben rá, hogy nem minden inka ami perui – érzelmileg és identitástudatilag igen eltérő és sokszor ellenséges viszonyulást tapasztaltunk a különböző ethnikumok tagjai között. Mindig is így volt ez. Az ősibb népcsoportokat leigázó és birodalomba tömörítő inkák iránti rajongás Peruban egyáltalan nem egyetemes. Persze mi, odalátogatók, magunkkal visszük ezt a pozitív előítéletet. Ott azonban néha az volt az érzésem, hogy azok a kisebbségi, ősi kultúrájú népcsoport tagjai úgy érzik magukat mint mi erdélyi magyarok Romániában – különösen mikor a minket látogató idegenek “románoknak” neveznek. Ök a saját négyezeréves kultúrájukra büszkébbek mint az inka örökségre.És mind öntudatosan mégis természetesen viselik a nagyon eltérő ősi népviseleteiket.A quechua asszonyok például szigorúan pörgekalapot viselnek, hosszú, két copfba font hajuk derekukig ér, színes szoknyajuk és kabátkájuk gazdagon diszített-hímzett. A világ minden színe egyszerre van rajtuk. Ezzel szemben az Aymara asszonyok nagy, fekete hárászkendőbe burkolóznak még melegben is, amely élénk piros vagy zöld szoknyájukat is betakarja. Azonban bizonyos falvak ünnepi viselete piros és fekete, mint az erdélyieké. És micsoda kéziszőtteseik vannak! Oly aprólékosak és művésziek a minták, amihez hasonlót eddig sose láttam. A hegyekben, kicsi falvakban, ahová út se vezet, a quechua asszonyok naphosszat szövik ezeket a csodákat. Szerencsére egy európai alapítvány megszervezte az eladásukat – úgy, hogy a profit az asszonyoké. Igy most mi is piros-fekete szöttessel díszíthetjük otthonunkat, s bárki, aki nem erdélyi, s nem veszi észre, hogy a pávák mellett kondorok, pumák és kígyók stilizált alakjai hemzsegnek, azt hihetné, hogy nálunk szötték. Bárcsak…

A quechua és aymara népcsoport nyelve nem is hasonlít egymáshoz, s féltékenyen őrzi mindenik a magáét. Történelmi ellenségességük pedig tiltja, hogy keresztbe házasodjanak! Idegenvezetőnk pironkodva vallotta be, hogy ő quechua de a felesége Aymara – világcsoda, hogy mégis jól kijönnek egymással. De a környezetük megszólja őket.

Az ősi perui civilizáció utolsó korszakában egy dinasztia tizenhárom fejedelme urakodott, akiket Inkáknak hívtak – kezdve a mítikus Manco Capactól el Atahualpa-ig, akit a spanyolok 1533-ban orvul meggyilkoltak.

Az úgynevezett történelmi inka periódus és a birodalom terjeszkedése 1438-ban kezdődött, a kilencedik Inka, Pachacutec uralkodasa idején, aki az Inka dinasztiát megalapította. Ezzel az un. “legenda-szakasz” a “történelmi szakasznak” adta át a helyét. Az inkák nem új nép – noha a birodalmi mitológiája ezt érzekelteti – hanem a 4000 éves perui, illetve Andok-hegységi civilizációt képviselő egyik törzs, mely Cuzcoból gyorsan terjeszkedni kezdett, és nemcsak az Andok hegység területeit, de az óceánparti részeket is meghódította, túl a mai Peru határain. Ezek a megelőző kultúrák – a Paracas-Nazca és Moche – szőtteseik, kerámia edényeik és épületeikből itélve már 1500 évvel ezelőtt kifinomult civilizáció voltak. A Titikaka tó Tiahuanaco kultúrája hatalmas méretű, egytömbből faragott kőszobraival ámította el a világot és párszáz év alatt ez az ún. Wari kultúra Peru egész déli részére szétterjedt. Mígnem a különböző kultúrák rivalizálásából és a törzsek harci összecsapásaiból az inkák kerültek ki győztesen és központilag kormányzott államban egyesítették a birodalom népét. És közös kultúrális örökségüket a legmagasabb szinten vitték tovább és fejlesztették.

1438 és 1471 között, Pachacutec Inka uralkodása idején kezdődtek a nagyszabású építkezések, a ránk maradt monumentális várak és városok. Utóda, az ugyancsak híres Tupac Inca Yupanqui 1493-ig tovább folytatta a birodalomépítést. Cuzco, a birodalmi főváros a leghíresebb inka templommal büszkélkedhetett mely részben ma is áll, Koricancha néven, benne található a Nap templom, a Hold templom, a Csillagok temploma és a Szivárvány temploma. Ezek nemcsak elképesztően finoman cizellált óriáskövekből épültek, de a Nap templom vastag aranylemezekkel, a Holdé pedig ezüst lemezekkel volt bevonva. A számtalan vakablakban ékes aranyszobrok, bálványok díszelegtek valamikor, színaranyból mintázták a kondor, puma, kigyó, a láma alakját, kukoricacsöveket, kokalevelet, sőt még burgonyát is. A félköríves hat méter magas falakat mely a templomot annakidején körülvette, szintén aranylemezek fedték és az udvar közepén egy pazar hatszögű díszkút állott – amit egyetlen kőből faragtak ki és teljesen arannyal borították. Itt volt az inkák híres, hatalmas arany Napkorongja mely, midőn visszaverte a felkelő Nap fényét, az egész várost bearanyozta ez a fény. Sajnos örökre nyoma veszett.

Francisco Pizzaro alig 200 katonából álló seregével 1532-ben érkezett Cuzcoba és 1533-ig ostromolva azt, sikerült bevennie. A főváros rengeteg arany és ezüst kincsét, az ötvösművészet remekbeillő, míves aranyékszereit, drága kelyheket és szertartási edényeket barbár módra beolvasztották, hogy mint aranytömböket vihessék magukkal zsákmányul. Alig véletlenül maradt mutatónak az ékszerekből. Az inka nemesek annyi aranyékszert viseltek, hogy ragyogás fogta körül amikor megjelentek a nép előtt.Csuklójukon arasznyi széles karperec, mellükön rangjukat hirdető fémtükörszerű aranycsüngők, fülükben hatalmas aranykorong függött, melyet az egyre táguló fülcimpa fogott keretbe – vállukat verdesték ezek a fülbevalók. Fejükön arany fejdisz és az Inka vörös homlokdísze, a királyi méltóság jele volt. A nők ékszerei szinte elképzelhetetlenül gazdagok voltak. De ma csak leírásból tudunk róluk. Spanyol kézen minden beolvadt a rablott zsákmányba.

A spanyolok az arany begyűjtésén kívül azonnal nekiestek minden inka templomnak, s amennyire képesek voltak, ágyuikkal megrongálták, részben lerombolták. A Cuzco-i Naptemplom, a Koricancha-nak megkegyelmeztek és csupán egy dominikánus kolostort építettek föléje. A kolostor templomot az 1650-es földrengés romba döntötte, majd az újraépítettet is, az 1950-es földrengés. Az inka templom alatta sértetlenül túlélte mindkét földrengést. Végtelen irónia, hogy Cuzco leghíresebb inka fala, mely soha meg se repedt s melynek csodájára jár az egész világ, a katolikus érseki palotát viseli hátán. És félutcával tovább, a díszes cuzcoi főtéren, a volt inka palota helyére nem egy, de két, egymással rivalizáló katedrálist építettek – Délamerika legkáprázatosabb templomai egyébként, kincsektől fuldokló barokk belsővel.

Cuzcot ugyan térdre kényszerítették a spanyolok, de a fölötte lévö Sacsayhuaman inka erődöt hiába ostromolták. Olyan zseniális zikk-zakkos falai vannak, melyet az ellenség nem tudott megközelíteni se. Ezt az erődöt 20.000 kényszermunkás 50 éven keresztül építette, olyan óriás kövekből amelyek egyike 361 tonnát nyom és a 8,5 méter átméröjű. Három évig tartott a spanyol ostrom, míg végül sikerült bevenniük a várat és részben le is rombolták. Azután pedig innen hordták a kifaragott köveket a cuzcoi katedrálisok építéséhez. Az inkák Szent Völgye tele van ilyen erődítménnyel: Pisac, Pucapucara, Tambomachay, a rituális fürdőhely. Valamennyi funkciójában hasonló, amennyiben mindeniken van Nap templom és csillagászati observatorium. Valamennyi védőerőd szerepét is betöltötte, hiszen támadások idején a hegyre épített városokból messze el lehetett látni. Emellett mind mezőgazdasági központok is voltak, hiszen a magas várhegyek oldalait végig teraszosan kiépítették és megművelték.

A spanyolokkal szembeni ellenállásban és végül előlük való menekülésében Manco Inka egyre mélyebben a Vilcabamba vidékre huzódott vissza, amelyet a hatalmas Ollantaytambo-i erődítménytemplom védett. Ez egy óriási, teraszosan kiképzett piramis alakú hegy tetején áll ma is melynél hatalmasabbat az ember alig tud elképzelni – amíg Machu Picchu-t meg nem látja. Azonban ami az Ollantaytambo-i vár esetében olyan rendkivüli az az, hogy az összes kolosszális követ 6 km távolságból hordták fel a hegy tetejére – rabszolgák tízezrei, kötelekkel vonszolva, csúsztatva.(Machu Picchu-n a követ helyben termelték ki!)

A vár alatti falu egyedülállóan megőrízte az inka települési sajátosságokat, a szűk, kövezett utcákat a párhuzamosan futó, frissvizű csatornával – egyenesen a hegyri forras vize folyik bele és az asszonyok abban mosnak. Két oldalt várfalakra épültek a házak az egyetlen bejáratú udvarukkal. Az utcák szigorúan derékszögben nyílnak egymásból és a várszerű zártság miatt tökéletesen el lehet bennük veszni – vagy bujócskát játszani.

1532-33-ban a Manco Inkát üldöző spanyol harcosok vészesen nyomultak előre a Szent Völgy legféltettebb és legeldugottabb védőbástyája, Machu Picchu felé. És bár soha nem értek el odáig, Machu Picchuba be nem tették a lábukat, mégis a város egész lakossága ebben az időben hirtelen, titokzatos okokból és nyilvánvaló sietségben elhagyta a várost – de előtte a szent titkokat amint csak lehetett megsemmisíteni igyekeztek. Lehet, hogy hirtelen járvány ütötte fel a fejét Machu Picchu-ban? – hiszen a spanyolok hozták be a himlőt mely Délamerika lakosságát megtizedelte. Lehet az is, hogy a spanyolokkal csatázó Manco Inka, aki végig vágtatva a völgy falvain, annak lakosságából kétségbeesve toborozta újra hadseregét, magával vitte volna Machu Picchu népét is? Leírások szerint Machu Picchu környékén legalább 1500 indián élt, akiket az Inca vezér felszippantott hadseregébe.

Az is lehet, hogy az inkák féltek a spanyolok brutális ostromától és attól, hogy Machu Picchu-t megszentségtelenítik. Joggal félhettek, hiszen miután a spanyolok Manco Inkat elfogni nem tudták, családját és testvér-feleségét, a gyönyörűnek mondott Oqllo asszonyt azonban foglyul ejtették és Cuzcoba hurcolták. Oqllo asszony, hogy becsületét mentse, testét emberi ürülékkel mázolta be. Meg is bosszulták a spanyolok. A végzetes történetnek két változata ismeretes. Egyik szerint a spanyol katonák még a Szent Völgyben elfogták, meztelenre vetkőztetve megostorozták, majd megölték, holttestét pedig egy tutajhoz erősítve a hegy tetejéről a sebes hegyi folyóba vetették. Ott találtak halott úrnőjükre Manco Inka katonái. Más források szerint Cuzcoban oszlophoz kötötték az asszonyt és addig nyilazták a testét amig ki nem lehelte lelkét. A krónika bámulva jegyzi meg, hogy a bátor indián asszony egyetlen zokszó nélkül tűrte mártiriumát. Miután hosszas üldözés után sem sikerült az inka vezért elfogniuk, csellel törtek az életére, orgyilkos végzett vele. De népe megbosszulta ura halálát, valamennyi menekülő spanyol katonát lefejeztek és fejüket hosszú időre pellengérre tűzték a Vilcabamba völgyében. A soron következő Inkák végnélküli harcot vívtak a spanyolokkal, akik egyszer aztán elhagyták Vilcabamba vidékét és Lima területére összpontosították hódító hadjárataikat.

A dicsőségben uralkodó, a majd száz éves inka birodalom utolsó fejedelme, Atahualpa a spanyolok cselszövésének lett áldozata; miközben tárgyalásra indult velük, a spanyol vezér útközben meggyilkoltatta. Midőn ravatalon feküdt, körülötte több asszonya öngyilkosságot követett el, hogy halálában is társa maradhasson – saját hajánál fogva akasztotta fel magát az egyik nő. Ez az inka szokás egyébként “nekropompa” néven ismeretes. Hogy mennyire volt önkéntes az özvegyen maradt feleségek öngyilkossága, az persze meghaladja a spekuláció határait. De hogy társadalmi elvárás volt mögötte, azt a hindu satti gyakorlat sejteti, amely szerint, hogy a fiatal özvegynek kötelezően és “saját akaratából” – de óriási társadalmi kényszerre – férje halotti máglyájára kellett magát rávetnie, hogy így vele együtt, elevenen ő is elégjen.

A misztikus és elérhetetlen helyen fekvő Machu Picchu hirtelen kiürítésének oka örök titok marad. Talán egyetlen vigasza lehet az embernek, hogy a spanyolok vegül soha el nem foglalták ezt az inka szent helyet. Százesztendős virágzását ötszázéves magány követte. Így nemesedett, magasztosodott a béke, a szentség és szépség evilági s mégis égi birodalmává.

Minden idezarándokoló felteszi a majdnem költői kérdést: hogyan voltak képesek az inkák ilyen nagyszabasú építkezési tervet keresztülvinni? Nos erős központi feudális állam és kötelező közmunka – mondhatnánk kényszermunka – által, amit mitarendszernek hívtak és természetbeni adózást jelentett, s melyben mindenkire sor került. A mita státusza rabszolgáéhoz hasonlított. Egész vidék lakosságát egyszerre rendelhette az uralkodó egy-egy nagyszabású építkezéshez. Rendkívüli szervezőképességgel tartottak mindenkit számon és a kötelező közmunkát életkor szerinti csoportokban osztották ki. Mivel ez a társadalom a munkát tartotta az erények legfontosabbikának, nem kellett lázadozástól tartani. Ezért cserébe a nép rendkivüli társadalmi biztonságban élt. Volt egy virtuális rabszolga társadalmi réteg is, a yanaconak, akik státuszukba beleszülettek.

Amikor a spanyolok 1532-ben odaérkeztek, az inka birodalom négy tartományra tagozódott és 4000 km hosszan terült el észak-dél irányban. 23.000 km jó minöségű úthálózat kötött össze valamennyi települést Cuzcoval, a fővárossal. A legföbb utakat a hadsereg használta hódító hadjáratok alkalmával. Ezek az utak 6 m szélesek, jól kikövezett és vízlevezető árokrendszere igen szofisztikált. Máig teljesen ép állapotban maradt. Ennél is híresebbek azonban a zarándokutak melyek minden irányból, sugarasan Machu Picchu felé vezetnek. Valamikor az inka hirnökök szarukürtjükön adták tudomásul érkezesüket és a magukkal hozott “üzenet” hordozója csomózott kötél volt – a szóban rábízottak mellett.

Az inkák eredettörténete eleve áthághatatlan társadalmi válaszfalat emelt az uralkodók és nemesek, a kiválasztott nők, valamint a közönséges nép közé. (E három kategória három különböző aranytojasból született.) Igy a státuszváltás lehetetlen volt. Formális nevelésben is csak a nemesek fiai részesülhettek. A nemesség többnejű volt, s az inka uralkodó első felesége, a számos ágyas mellett, mindig nőtestvére volt.A nép körében szigorú monogámiát követeltek meg, és szigorúan tilos volt a testvérek összeházasodása. A házasságtörést az állam legtöbbször halállal büntette.

A pénz az inkák számára ismeretlen volt, a nemesfémek kizárólag az uralkodó osztály tulajdonában voltak és kizárólag kultikus célra és sztátusz-szimbólumként használták.A finom, hímesen szőtt kelmék értéke az arannyal ért fel. De a nő maga is ajándékként volt adható diplomáciai körökben. Az öröklés fogalma is ismeretlen volt.Ez az uralkodóra is vonatkozott, akinek megválasztása után magának kellett palotát építenie és javakat szereznie mert elődje múmiaként megőrízte hatalmát és javait.Különben háromezer éves szokásként maradt fenn az a gyakorlat, hogy jelentős társdalmi pozicióval rendlkező nemeseket feleségeikkel és legközelebbi szolgáikkal, sokszor kutyáikkal vagy más állataikkal együtt temették el – termeszetesen rengeteg arany és ékes edényekkel körülvéve – amit mind kiraboltak.

A népet egy másik fajta adózás is súlytotta, éspedig minden család a termény kétharmadát köteles volt az államnak átengednie, mely a nemesek és papok szüksegleteire szolgált, de egy részét az epítőmérnökök, művészek, mesteremberek és adminisztrátorok kapták. A fennmaradó beszolgáltatott javakat állami raktárakban gyűjtötték be, tartalékul a sovány esztendőkre. Kukorica mellett szárított burgonyát és szárított húst is elraktároztak. Szárazság idején aztán az állam ezekből a tartalékokból mindenkiről gondoskodott.

Mivel a szűk vagy bő esztendők végsősoron az istenektől függtek, főleg pedig a Viz istenétől, e démonikusnak ábrázolt szörny kiengesztelő áldozatokkal való megszelidítése is az állam dolga volt. Hitük szerint a havasok csúcsán, az Apus-on lakozott a Vízisten, így mind a mai napig ezek a csúcsok imádat tárgyai. Szinte minden hónapra esett egy-egy nagy fesztivál, amikor a nép vigadhatott és agyonhajszoltságát kipihenhette.

Az inkáknak nem volt írásos kultúrája és nem ismerték a számokat se, így bonyolult könyvelésüket csomózott gyapjúszálakon, un. khipu-n tartották számon. Mind a csomók közti távolságnak mind a csomózás technikájának információs jelentősége volt. Eddig azonban senkinek sem sikerult megfejtenie ezt a bonyolult jelrendszert.

Van még egyéb inka talámány is, mely fejlett tudományosságával ámulatba ejti a ma emberét. A Morey-beli mezőgazdasági “laboratórium” egyike azoknak. Festői vidéken és apró falvakon, tanyákon keresztül visz az út Moreybe, egyre fennebb a hegyek közé. Ez is mint a “titokzatos és enigmatikus Nazca rajzok”, melyeknek eredetét mind a mai napig titok fedi és csak repülőgépről lehet egyben látni azokat, Morey is sokáig ilyen megfejthetetlen titok volt. Egy katlanszerű völgybe pillantva, először azt hiszi az ember, hogy modern tájkertészet játékos művészkedése az az oriási ovális amfiteátrum, melyről mihelyst alászállunk a völgybe, kiderül, hogy szabályos, concentrikus lépcsős teraszokból áll. A zöldellő teraszok műveszien gyönyörűek, akármilyen szögből nézi az ember. Az inkáktól már megszokott, gondosan kiépített mezőgazdasági teraszok falai kb. három méter magasak – csak itt művészien megtervezett és szabályos mintát alkotnak, és az esztétikumon túl, kicsit más, meglepő funkciót töltenek be. Mivel ez a mély, katlanszerű aréna nemcsak akusztikailag csodahely, de klimáját illetően is az. Ugyanis minden terasz saját mikroklímával rendelkezik! Az inkák ezt a völgyet szabályos mezőgazdasági laboratoriumként használták, kikisérletezve, hogy milyen klíma az optimális a különböző növények termesztésében. Még két ilyen amfiteátrum van a szomszédos völgyekben. A legnagyobbat és legművészibb kivitelezésűt ma már csak fű növi be, ahova ámulva ereszkednek alá a turisták. Egyik katlan azonban megmaradt növény-múzeumnak, teraszonként más növényfajtával.

Morey közelében egy másfajta laboratórium lepett meg, mely mai napig müködik:Salinas “sóüzeme” is művészi hatást kiváltó mély völgykatlanban van, mely távolról óriási barna-tónusú festménynek imponál, mintha Van Gogh festette volna rövid ecsetvonásaival. Közelebbről azonban kiderül, hogy ezek az “ecsetvonások” szintén egyfajta teraszok, de mindössze félméter körüli átméröjű tálszerű rekeszek, melyeket úgy lehet elképzelni, mint valami oriás méhek vagy darazsak lépeit melyek követik és teljesen befedik a hirtelen lejtő domboldalát – no és persze méz helyett só van bennük. Ez az inkák óta müködik, mégpedig úgy, hogy a völgy fölött erősen sós hőforrás vize a völgybe alácsorog, a vizet pedig a sejtszerű edények felfogják. E teraszocskák felületéről a meleg víz hamar elpárolog és a só kikristályosodva visszamarad. Az állatok számára nyalnivaló, jókora sókristály darabok a végső termék.

Cuzcotól a Titikaka tóig

Hiába Cuzco az inka birodalom fővárosa és Machu Picchu az “égi” város, a legnagyobbnak és legszentebbnek tartott inka templom mégis Raqchi-ban van, Cuzco és Puno, vagyis a Titikaka tó között félúton, az Andok hegységben. Ezt a várost fénykorában ezer meg ezer zarándok kereste fel, hisz templomát maga a Teremtés istene, Viracocha tiszteletére építették, s mely nemcsak a legnagyobb a maga nemében, de a birodalom rituális központjának számított. A szent várost hatalmas falak veszik körül melyeket annakidején aranylemezek borítottak. A templom epítészetileg is egyedülálló, mind nagyságát mind stílusát tekintve. Az épület 92 m hosszú és 25 m széles, magassága 12 m. Az egész inka birodalomban csak itt találhatók henger alakú tartóoszlopok, melyek a templomot négy hajóra tagolják. A födém szerkezet hatalmas lehetett. A tartófalak tipikus inka kőépítmények amelyek azonban két méter fölött agyagszerkezetben folytatódnak és melyeket annakidején pazar freskók borítottak. Még mindig látható a vörös festékkel mintázott, kereszt alakú motivum, az inka hármasság szimbóluma – a kondor, a puma és a kigyó.

A szent város főutcája úgy helyezkedik el, hogy a téli napfordulókor a Nap pontosan végigvilágít rajta. Két oldalán lakóházak szabályos csoportjai úgy épültek, hogy egy-egy udvarra hat ház nyílik, s ahol annakidején asszonyok szőtték naphosszat a hímes kelméket. Itt is megtalálhatók a rituális fürdők ahonnan jól látható a híres Kimsach’ata vulkán, mely az inkák idején még aktív volt. Sok turista emléktárgyat készítenek ma ebből a vöröses vulkanikus kőzetböl.

A város jelentőségét az is elárulja, hogy itt van a legtöbb gabonaraktár – 160qolca-nak nevezett kör alakú épület (amit mi kasnak neveznénk). Szorosan egymás mellé épültek, apró szellőző ablakokkal és szűk bejárattal, szalmatetővel fedve. Az inkák mindig telve tartották a kasokat kukoricával, szárított krumplival és sörfőzéshez is használatos quinua-nak nevezett tipikus perui gabonával. Úgy tűnik, ez volt az egész birodalom központi élelmiszer raktára. És az italoké is, ugyanis a legnagyobb cserépedényeket is itt találták, melyben a híres sört, a chicha-t [csicsa]erjesztették. Főleg kukoricából vagy quinuaból készült a sör úgy, hogy az emberek először összerágták a nyersanyagot majd kiköpték, és ez volt a cefre. A nyál erjesztő hatása elengedhetetlen kelléke volt ennek a rendkívül közkedvelt sörnek – melyből az inkák óriási mennyiséget meg tudtak inni. A pálinkat is itták, de az övék szőlőpárlat volt.

A spanyolok ezt a várost is félig lerombolták, és egy csinos templomot építettek melléje, egy érdekes kalákában. Mindkét tornyát és a szentélyt más-más helybéli építtette, és nevüket gondosan meg is őrízte a hálás utókor – “A bal torony az Alfredoé, a job a Juané…” Ez a fajta összefogás, közösségi szellem, a viszonzás tisztessége és a kölcsönösség elve az inka társadalom alapvető jellegzetessége volt – akárcsak a mi székely népünknek.

“Háziszőttes” szigetek

Ha a Holt tenger “tenger”, akkor a Titikaka tó egyenesen óceán a maga 195 km-es hosszával és átlagos 60 km-nyi szélességével. De amitől földrajzilag is oly híres, az tengerszint fölötti magassága. Itt a “tengerszint” 3,827 méter! Mintha folyton az Alpok csúcsai között jártunk volna – és az ember légszomja sem csekély. Ez a mélykék, rendkivül mély tó a világ legmagasabban fekvő hajózható tava – termeszetesen tengerjáró hajóval! Ez a legnagyobb tó a világon 2000 méter fölött.

Hajnalban érkeztünk, amikor a napfelkelte pillanatában a felhők szivárványszint öltenek a tó fölött, este pedig a tóba lebukó Nap sugarai gyönyörűen színesek, rózsaszín, kék, fehér, melyek az egész eget befestik, és minden este ugyanúgy. Mintha a természet is jelezné: szent ez a tó. Bizony, hiszen ez az inka eredetmítosz forrása – a Nap sziget és a Hold sziget az egész inka kozmológia és az Andok -vidéki civilizáció bölcsője. Wiracocha, a teremtő istenség, itt hívta életre a világosságot, midőn a Napot, a Holdat és a csillagokat felparancsolta a Titikaka tó mélyéből, hogy helyüket az égen elfoglalják s a sötétséget eloszlassák. Idővel a Nap és Hold gyeremekeket nemzettek akik szintén a tó mélyéből születtek. A teremtőjük aztán a világ négy égtája felé küldte szét őket, Manco Capac-ot és testvér-feleségét Cuzcoba küldte. A legenda erős gyökeret vert az inkák tudatában, miszerint az első inka magának a Napnak a fia.

A legelső turista csoporthoz csatlakozva, kihajóztunk álmunk Titikaka-jára egy egésznapos kalandra. Ekkorra már annyira kikupálódtam a perui kultúrában, hogy értékelni tudtam: idegenvezetőnk quechua nyelvet beszelő indián volt, viszont minket a “rivális” nép, az Aymara kultúra felfedezésére vitt. Már csak emiatt az ethnikai sarkítás miatt is izgalmasnak igérkezett az út.

Mindössze 5 km-nyi hajózás után egy igazi világcsoda közepében találtuk magunkat: az úszó Uros szigetek tényleg minden fantáziát felülmúltak. A rajta lakó emberek “építették” ezeket az úszó szigeteket. Gullivert se érhette nagyobb meglepetés, mint minket amint káprázatosan színes ruhába öltözött asszonyok csoportja integetve kapta el a hajócskánk kötelét és segített minket “partra”. Nem tudom melyik tűnt ingatagabb talajnak, a bárka-e vagy a sziget. Mintha a Szejke fürdői ingó, cuppogó talajra nádkévéket terítettek volna, a szivacsos “talajba” a lábunk folyton belesüppedt. Bukdácsolva ugyan, de házigazdáink únszolására boldogan jártuk körbe ezt a játékbirodalmat. Akkoracska falu volt ez mint egy erdélyi vártemplom területe, de minden volt benne: díszkapu, kilátótorony, körben mézeskalácsnak kinéző kunyhócskák, legtöbbje óriási cukorsüvegre emlékeztetett. Volt ott cseréptűzhely cserépedényekkel, pisztrángos tavacska, sőt még egy ici-pici templom és iskola is, ugyan a szomszéd szigeten, de mindössze egy kőhajításnyira. Ugyanis a mi szigetünk csak egy sejtje volt az óriási lagunát körbefogó úszó településnek. A szigetek bejáratánál mindenütt totora nádból font csónakok, mellyel a lakosok a “főtéren” átcsónakázva, távolabbi szomszédaikhoz látogattak. Sőt, a lagunán egy baldachinos, elegáns “hajó” sétáltatta a turistákat. Bár mesebeli mézeskalácsból fontnak imponált a falu, minden totorából volt fonva itt, ahol a nádvilág uralja a tó sekély partvidékét.Amolyan őskori miniatür Velencének tűnt. Minden pici volt ezen a tenyérnyi szigeten, a vendégszeretet kivéve, amit jól begyakorolt gesztusakkal, bőven adagoltak az elkáprázott turistáknak. Belegondoltam, utánunk még hány csoport tolakodott ide csak aznap! A nádak rengetegében sok apró szigeten az emberek elzárkóznak a turizmustól. Hirtelen zavarba is estünk, hogy vajon turista színház csapdájába kerültünk, vagy valóság ez az abszurdítás: ezek a “háziszőttes” szigetek? Percek múlva az élet a faluban normalizálódott, s az ott élő, mindössze nyolc család sok szép gyermeke vidáman hancúrozott a náddal borított udvaron. És a közösség szóvivője Aymara nyelven bemutatta, hogyan is “szövik” a szigetüket. A quechua idegenvezetőnk pedig értette és fordította az “ellenség” nyelvet, amit nagyon tiszteltem benne.

Az Aymara nyelvű és kultúrájú őslakosság évszázadokig ellenállt a más ethnikumuakkal való keveredésnek, s a fajtisztaságra igen büszkék a szigetlakók. És pont emiatt választották ezt a furcsa életteret még évszázadokkal ezelőtt, midőn a szárazföldről a tó sekélyes nádvilágába menekültek az aggresszív colla és inka népek elől – akik nyilván a ritka kultúrák népcsoportjait be akarták olvasztani a birodalomba.A radikális “protestantizmus” ritka példányai az Uros szigetlakók.

Új exisztenciát teremtettek maguknak itt, kizárólag halászatból élnek meg – csak mostanában adódik hozzá a tetemes turista jövedelem. Mert aki ide beteszi a lábát és élvezi a bennszülöttek vendégszeretetét mint ritka kiváltságot, az elkerülhetetlenül vásárol az asszonyok kézimunkáiból, cserépedényeikből, amulettjeikből – amik különben a maguk primitívségében bájosak, néha gyönyörűek. Ide nem gyűrűzött még be a kínai áru mint Korondra.

Minket egy ifjú pár ragadott karon és hívott be nádból épített házukba. Olyan büszkeség tükrözödött az arcukon: ők építették saját kezükkel! Két szoba – és egy újszülött, akit ott a pici szigeten, ebben a házban hozott világra fiatal édesanyja, a többi asszony bábáskodása mellett. Kérdeztem, hol van a baba? Az asszonyka nevetve a hátára erősített színes hárászkendőre mutatott, melyben a peruiak kisgyermekeiket hordozzák. Megtapogattam, s tényleg benne volt, aludt a buba a jó melegben. Aztán az anyuka elénkbe tett egy angyali, általa hímzett falvédőt, melyre nagy fantáziával önmagukat és mesebeli környezetüket hímezte, a legapróbb részletekig – és melyről nem hiányzottak a vallási elemek se, a kondor, a puma és a kígyó. Nos, ezen a kézimunkán tényleg kikukucskált a hátikendőből a piros fonallal hímzett Kristóf nevű bubája. Ez a falvedő, amit azonnal megvettünk – és nem lealkudott áron – örökre összeköt immár egy fiatal családdal akinek Kristófkájáról aligha tudjuk meg valaha is, milyen legénykévé cseperedett. De ha visszatérhetnénk, Kristófkát bizonyára ott találnánk az Uros szigeteken. Mert alig akad valaki aki elhagyná ezt az életteret és a meghitt közösséget. Csak mostanában divat, hogy egy-egy fiatal iskolába menjen a városba. A világ nagy és a turisták ki nem fogynak: míg a világ világ, az Urosiak hímezhetik alpaka gyapjú vászonra színes alpaka fonallal élettörténetüket. No meg szigeteiket a szükséglet szerint állandóan bővíthetik.

Ha tárgyaik a népművészet kis remekei, akkor a “szigetfonás” egyenesen népi zsenialitás. Hogyan is készül tehát egy-egy ilyen kézzelfont sziget? És hogyan növelik a bennvalójukat az ügyes rajtalakók? Nos ők maguk mutatták be a titkot.

A Titikaka tó a parttól sok km-re még igen sekély és sűrűn nő rajta a totora nád, ez a belül üres, tehát konnyű és nagyon tartós nádféle. A nádast keresztül-kasul szelő csatornák mentén – ezen hajóztunk mi is – mindegyre kiszakad egy-egy jókora nádas darab, gyökerestől, az iszapos talajjal együtt és a víz tetején úszik, amíg be nem cserkészik a szigetlakók. Ezt a talpalatnyi nádast csónakon hazaviszik és kötéllel egyszerűen hozzáerősítik a már meglévő szigetükhöz és egymásra merőlegesen elterített nádkévékket vastagon beborítják. Minél több a réteg, annál biztosabban áll rajta az ember és a ház. Persze ez folytonosan tartó munka mert a sziget vízben lévő feneke állandóan rothad és újabb rétegekkel kell felülről pótolni, erősíteni kell a “talajt”. Erre a borzos alapzatra húzzák fel kis házaikat, ugyancsak ebből a nádból – és azzal is fedik be, de évente a tetőt is cserélni kell mert azt az eső rothasztja. A bútort is nádból fonják esztétikus leleményességgel. Sőt, a nád habszerű bele ehető, s édes íze még élvezhető is annak aki meg nem unta még.

Ameddig a szem ellátott, ilyen cifrapalotás szigetecskék láncolódnak körben egymás mellé, középen óriási lagunát képezve. A legművészibb alkotásuk mégis a kenu-szerű csónakok melyek két, egymáshoz erősített óriási, középen hasas nádkötegből áll, elől-hátul felkunkorítva, tatján díszül nádból font lámafejjel. Egy ilyen csónak akár egy évig is eltart, s aztán újat fonnak, hiszen idejük és nyersanyaguk is van bőven. Ilyen csónakon közlekedik mindenki a falusi boltba vagy iskolába, vasárnap templomba, sőt, minket is ilyenen hordoztak körbe és a szomszéd szigetekre. Tízen is elfértünk benne, s egy odavaló evezett. Minden hétfőn mindenki kötelessége a falugyűlésen résztvenni; aznap este hazafelé jövet pont elkaptuk a hihetetlen látványt, a néhányszáz család apraja-nagyja, csónakjaikban ott szorongtak a “néptanács” épülete körül. Ideálisan “kommunista” közöség ez amely demokratikusan hozza döntéseit.

Érdekes kontrasztként, a kézifonású szigetek mellett rostokol a Titikaka tó leghíresebb és legöregebb tengeri gőzhajója, a Yavari. Yapura nevű testvérével együtt 1862-ben Angliában, Birminghamban építették, 2766 vasdarabból. De hogy került Délamerika tavára? Nos elöször Afrikába szállították, majd onnan Peru déli csücskére.Innen az egész óriási hajót darabonként öszvérháton az Andok hegységen keresztül (4400 m magas hágón!) szállították a Titikaka tó partjára. Itt szerelték össze és 1870 Karácsony napján engedték vízre. Az egész művelet hat esztendőt vett igénybe. Amikor kifogytak a peruiak a szénből, a gőzhajó motorját szárított láma- ganéval müködtették. Mikor kiöregedett, szárazra vonszolták, ott haldoklott mígnem egy angol hölgy – Fülöp herceg támogatását is megnyerve – pénzt nem gyűjtött a rendkívüli múltú hajó felújítására. Így ma múzeum.

Urostól jó három órányi hajóútra van Titikaka másik híres szigete, a Tequile sziget mely egy európait feltétlenül az olasz Capri szigetére emlékeztet. 528 lépcső visz fel a sziget központjába, s némely lépcsőfok majdnem a derekamig ért fel. De a kilátás onnan fentről minden magassági fejfájást megért – és a pisztráng ebéd se volt megvetendő. A falu éli a maga életét, nem nagyon zavartatják magukat a turistáktól.A szolgálatos horgolóbrigád mindig kéznél van a festői táj előterében. És mind férfi.De olyan mesterien és gyorsan horgolnak, kötnek és szőnek, hogy UNESCO-elismerést vívott ki a kézműiparuk. Ezenkívül a családok felváltva önkénteskedve, kalákában müködtetnek mindent a szigeten – a kézműipari szövetkezettől a turisták ellátásáig még ki tudja mi mindent.

E sziget különleges hagyománya kicsit a torockóiakéhoz hasonlít, amennyiben népviseletük elárulja társadalmi státuszukat. Minden férfi olyan fejrevalót visel mely a Mikulás sapkához hasonlít, és persze ők maguk horgolják igen művészi motivumokkal és élénk színekből. A sapka a férfiak társadalmi státuszának a hirdetője. A nőtlen férfiak sapkája például csak félig piros-mintás, a hegye fehér gyapjú. Amint a férfi megnősül, egészen piros sapkára vált. Ezenkívül az, ahogyan viselik – hegyesen vagy oldalra, esetleg hátra megtörve – az is sokat elárul személyes életükről, sőt vagyoni helyzetükről.

A vagyon kérdése meglehetősen kényes ügy. A Tequile szigetet ugyanis nem lehet nyújtani. Kb. 2000 quechua él a szigeten – és így ethnikailag is sziget ez a nagy a Titikaka Aymara kultúrájában. És oly szigorúan őrzik saját identitásukat, hogy világért nem házasodnának kívülállókkal, még a környező szigetbeliekkel sem. Viszont a lakosság növekedésével és a Tequilebeliek egymással való összeházasodásaival az öröklött földterület egyre kisebb lesz. Manapság egy ifjú pár “vagyona” alig nagyobb mint otthon a ház mögötti veteményes.

A férfiak egyéb éket is viselnek: derekukon gyönyörűen szövött “csinturájukat” a csángók is megirigyelhetnék. Ennek is szigetbeli sajátossága van. A színes, arasznyi széles öv alatt egy másik, hasonló széles és keresztben fekete-fehér csíkozású öv bújik meg. A fekete csíkok a feleségeik hajából szövettek! Ezt amolyan “jeggyűrűként” szövik a nők és viselik a férfiak. És a szokás a nőkre egy sajátos kötelezettséget ró, tudniilik, hogy ezen a szigeten a nők hosszú, erösszálú, fekete haját időről időre lenyírják. A rövid haj nem perui szokás! Először még kislány korukban, aztán valahányszor amint újból derékon alulira nő. A lány haja egyben kelengyéje is. Talán ezért viselnek itt a nők fejüket és testüket befedő, nagy fekete kendőt. Kár, mert alatta ugyancsak gyönyörű horgolt blúzok és színes szoknyák bújnak meg – szép testükröl nem is beszélve.

Húsvét hétfője volt, és semmilyen ősi népi szokáson meg nem lepődtem – hiszen otthon a húsvéti locsolkodás nem kevésbé exotikus és nem is olyan bújtatott a termékenységgel való összefüggése.

A turizmusra hangolódott peruiak festői képeket csaltak a kamerámba, ugyanis akárhol jártunk, egy-egy család apraja-nagyja a legszínesebb ősi népviseletbe öltözve leste a lefényképeztetés lehetőségét – amelyért a turista egy perui lejt fizetett ajándékba. S mivel Húsvét volt, a kisleányok fehér báránykákat hordoztak a hónuk alatt vagy vállkendőjükben. Akinek nem volt “igazi” báránya, az újszülött lámát vagy alpakát hordozott, s ha már igen nagyra nőtt, maga mellett vezette. Elolvadt a szívem a bájos szépségtől. Kicsi maszatos leánykák margaréta koszorút viseltek a fejükön Húsvét vasárnapján, sőt a báránykájuk fejére is fontak egyet. Reggeliben nagy volt a sikerük, de délre a margaréta keservesen elfonnyadt. Ekkor jött el az én időm kicsit felvidítani őket és üzleti vállalkozásukat pár lejjel megmenteni. Az asszonyok is különleges kalapot viseltek az ünnepen, mely mint egy virágkosár, friss rózsacsokorral volt tele. És mindenki a misére sietett. Húsvét szombatján én is otthagytam a lakodalmi mulatságot, hogy a híres Katedrálisban az éjféli misén a többezres tömegben szorongjak. Talán nincs is a világon buzgóbban vallásos nép mint Latinamerikában a Római katolikusok. Nagypéntek este csúcsosodott a Nagyhét sokféle processziója, amikor a gyertyákkal vonuló tömeg az óriási Mária szobrot és a felfeszített Krisztus szobrát a város minden részébe elvitték, s a rájuk szórt virágszirmok a legeldugottab utcákat is piros szőnyeggel vonták be.

Torony-piramisok

A húsvéti szimbólum aligha lehetett volna tökéletesebb és peruibb mint az Umayo tó félszigetén fekvő, funerális, vagyis temetkezési tornyairól híres helyen, Sillustani-ban. A halotti kultusz monumentumainak árnyékában új élet pezsgett: mint otthon a temetőkertekben, a friss zöld füves lankákon ugyan nem juhok és kecskék legeltek, hanem kecsesen büszke tartású, örökké molyogni látszó láma és alpaka nyájakat tereltek a színes öltözetű pásztorasszonyok és leánykák. Tele volt a rét újszülött báránykáikkal. Bibliai táj volt ez, perui változatban. És mellesleg Peru a finom, selymes alpaka gyapjújáról legalább annyira híres mint a hollandok a tulipánjukról.

A jóval az inkák előtt itt élő ősi colla nép – mely folyton a harcias Aymarakkal háborúzott – nemesi rangú halottait ezekbe a chullpa-nak [csulpa] nevezett halotti tornyokba temette, a világon egyedülálló módon. Ezek a kb. 4-5 méter átméröjű, szabályos henger alakú kőépítmények a Titikaka vidék “piramisai” szerepét töltötték be. A rengeteg torony-kripta között a legmagasabb 12 méteres. Egy-egy ilyenbe egy egész család temetkezett, és a múmiákat értékes tárggyakkal és élelemmel vették körül, hogy a másvilági úton se szenvedjenek szükséget. A tornyoknak egyetlen, keletre néző nyílásuk van, rögtön az építmény alján, de csak akkora, melyen egy ember fekve bekúszhat. És a temetés után ezt a nyílást befalazták. Termeszetesen a sírokat már rég kirabolta az utókor, de a múmiák egy része a helyi múzeumban láthato, a tipikus magzati pózban valamennyi. A nyilvánvaló erőszakos halállal, roncsolt koponyával meghalt férfi mellett több “egészséges” női múmia volt, akiket feltehetően mind egyszerre temettek el.

Ezek a toronyépítmények egyszerünek látszanak, mégse tudta a modern epítéstechnika leutánozni. Pedig van közöttük csak félig befejezett temetkezési torony is, a rámpát és a már kifaragott köveket is otthagyták a helyszínen az ősök. A torony külső fala precizen kifaragott gigászi kövekből áll, melyekből tökéletes, síma görbületű henger alakú tornyot építettek. A kövek belső felületét azonban kivájták, hogy valamivel könnyebbek legyenek. A lgnagyobbik torony egyik fele villámcsapás következtében leomlott, így tisztán láthatjuk az egész belső szerkezetet. Olyan mintha a henger belsejébe búboskemencét építettek volna a torony félmagasságáig.Ez rusztikus stilusú kövekből épült boltív és a múmiákat valószínűleg felülről engedték le, a boltozatot megbontva, majd visszaépítve.

Sillustani a 3890 m magas Umayo tó partján a világ legfestőibb temetője, ahol a nagy tornyok mellett megszámlálhatatlanul sok kisebb is van, rusztikus stílúsú. A legszámosabb síremlék csupán körbe rakott nagy kövekből áll. De még e legegyszerűbb “építménye” is letaghatatlanul e kultúrára vallanak: kelet felé nező, pici kapuja van mindeniknek, keresztbe illesztett szemöldök kővel. Arra gondoltam, ha a Hawaiiak is megjelölnék őseik, királyaik sírjait, ahelyett, hogy csupán szájhagyomány útján adják tovább a sírok helyének az emlékezetét, mennyivel hatékonyabban védhetnék azokat. Akkor talán az érzéketlen modern kor nem bulldózerezne el kiméletlenül egy egész temetőt – mintha nem is vennék észre az “ivy”-nek nevezett oly jellegzetes csont-göngyölegeket. Az élő leszármazott hiába visít, tiltakozik midőn királyi ősapja maradványait a szeme előtt a szeméttelepre szállítják. Amerika törvényével takarózik a megszentségtelenítő barbárság. Sillustaniban bezzeg időtállóak még a sírhantok is!

Mit üzennek az inkák?

Sok és mély tanulsággal járt a perui út, mert ősi kultúrája új perspektívát nyított és kötelezett, hogy újravizsgáljam saját modern értékeinket.

Alig van az inkákhoz hasonló kolosszális építkezés még a világon. A kő szerelmesei és leigázói ők. Mégis oly tisztelettel, mesteri zsenialítással bánnak a durva gránittal, oly finomra csiszolták a 300 tonnás köveket is, mintha gyémánt lett volna. Nem alázták meg felaprítással. Nemcsak kőtemplomaik, de egész kultúrájuk “egytömmből faragott”. És ezt számomra főleg az teszi nyilvánvalóvá, ahogyan a természethez viszonyultak. Az a technika, mely kőfaragásukat jellemzi, hatalomról tanuskodik. Mi sem lett volna könnyebb, mint “leigázni a természetet”, befogni erőit saját hasznukra – úgy ahogy a modern kor fogja fel a hatalmat. Amikor csupán “természeti kincset”, gazdasági alapanyagot, boldogulásunk eszközét látjuk a természetben és nem egészen önzetlenül értelmezzük a Biblia ellentmondásos felhívását a természet birtokba vételéről és uralásáról.

Az inkák civilizáltsága és kultúrája bizony tanítómesterünkké teszi őket. Akik meghódítottak egy fél kontinenst, a természetet és annak erőit az imádásig tisztelték. Szent volt számukra az Anyaföld, s nem úgy hódítottak új termőföldet, ahogy mai barbár világunk teszi, hogy kivágja az őserdőket, hanem úgy, hogy esztétikumra is figyelve, a kopár hegyoldalakat tette paradicsommá keserves munkával – teraszépítéssel. Mert ez a mezőgazdaság fenntartható volt, mind a mai napig!

Lehet azzal érvelni, hogy természet-tiszteletük félelemből és tehát babonából táplálkozott, de hát végeredményben feudális társadalom voltak. És vádolni lehet őket, hogy embert áldoztak a természet oltárán. De kiket is áldoztak fel? A gazdagok, a hatalmasok áldozták fel saját gyermekeiket, az egész népért. Ez is, mint a háborúban harcolás, a fedudális középkorban az uralkodók “privilegiuma” volt. A nép közben művelte a földet, építette a városokat. És mégis, mennyivel “pragmatikusabb” lett volna ha a hatalmasok a kiszolgáltatott szegények gyermekeit áldozzák fel. Mint ahogyan a mi világunk teszi. Mert manapság a gazdagok, a hatalmasok semmilyen áldozatot nem hoznak, csak növelik vagyonukat, minden áron – a középosztály és a szegények bőrén. Még az adózást is megkerülik és az egész világ tartalékaira jogot tartanak, kifosztják a szegény országokat, olcsón megvásárolják vagy egyszerűen ellopják, ami profitot hoz.

Kik a civilizáltak és kik a barbárok? Az inkák, akik a vizet az aranynál értékesebbnek tartották? Milyen “modern” megsejtés volt, hiszen eltévelyedett világunk a vesztébe rohan, midőn a drága tiszta vizet nem tudja értékelni és mindent megmérgez ahol “gazdasági fejlődés” megjelenik. Az inkák tudatlanságukban vigyázták és tisztelték a természet erőit, hogy elkerüljék pusztító erejét. Nem ismerték, de megsejtették és tudomásul vették misztikus erejét. Magatartásukban voltak példamutatók.

Mert a mi modern korunk hiába tud mindent tudományos bizonyítékokkal; kapzsiságunk, arroganciánk hátrányosabb helyzetbe taszít minket. Mert íme, a természet nem-tisztelése, “leigázása” pusztulásunkhoz vezet – tudományosan bebizonyítva. A globális felmelegedés a mi globális hubrisunk büntetése. De még magatartásbeli változást, apró áldozatokat se vagyunk hajlandók hozni, inkább megbíráljuk az inkákat.

A spanyol kolonizálók hitték és vallották, hogy az inkákat kiragadják a sötétségből, megváltást visznek nekik. De bizony nem Jézus példáját követve tették, nem a Hegyibeszéd szellemében, legfennebb ótestamentumi harcosok módjára, tűzzel-vassal. Csak éppen ne Krisztus nevében harácsolták volna össze egy ősi kultúra kincseit – mely számukra kilóban mérhető arany volt, nem több. És miden missziós szándék bizony csupán ürügy színét ölti eszeveszett kapzsiságukban. Mert ha a példaadás volt Jézus “fegyvere”, akkor a spanyolok vajon milyen istenképet plántáltak az inka birodalom “primitív” népébe? Bizony-bizony, modern gazdasági rendszerünk ott, akkor, a spanyolokkal kezdődött. Ma pedig a Harvard politikai tudósai és gazdasági szakemberei tökéletesítik és Amerika exportálja az önzés és harácsolás “kultúráját”.

xxx

Hát ez volt a te úti beszámolód, Zizi. Egy pesti ember, ha elolvasná, esetleg azt mondaná, nem semmi . Ha egy siménfalvi ember olvasná el, azt mondaná, ilyen volt az apja is. Alapos, tudományos. Ez a Zizi szellemileg szakasztott az apja...

Én így, ilyen alapossággal semmiről nem tudnék beszámolni, Zizi. Ha együtt jártuk volna be az inkák földjét, ha mindazt láttam volna, amit te ott láttál és észrevettél, akkor hazajőve onnan, csak ilyenformán mesélnék anyámnak : mama, messze van az inkák földje, legalábbis innen, messze. Van ott egy híres hely, pontosan olyan, mint Atyha. Az a kicsi falu, ahová úgy lehet eljutni, hogy Szováta felé menet letérünk az aszfaltos útról, s nekimegyünk a hegyoldalnak. Ott van Atyha. Csupa kőből van az atyhai út, de az inkák földjén, azon a híres helyen a templomok is kőből vannak. Emlékszik, mama, nekünk is volt egy kőből épített istállónk, csűrrel együtt, amit tízezer lejért vett meg tőlünk ez a Vári Dezső, abból csinálta a házát alszegben. Most is meg kell, hogy legyen az ő háza, mert a kőből való házakat nem viszi el a víz, ha megjő.

Az inkák földjén is megmaradtak a kőből való házak, ezer esztendőkön átal. Sokszor arra gondolok, nem is kellett volna hirtelen eladni Vári Dezsőnek azt a sok követ. Emlékszik, mama, milyen sok kő lett abból az épületből, mikor lebontották ? Alig tudták elhordani. Az inkák földjén is sokat cipekedtek az emberek, kínlódtak a nagy kövekkel. A földdel is, hogy teremjen. Mint ahogyan mi is kínlódtunk apámmal eleget, amikor megástuk a Ferenc-József csatornát, az Alba patakának ! Hogy a sok kanyart egyenesbe vegye a víz, mert a sok kanyar miatt csak nád termett azon a helyen. Mi adtunk nevet a csatornának, mert annak neve sem tudott lenni, amíg el nem készült. A patak balpartján lévő föld ugye, a Péter Józsié volt, a jobb pediglen a miénk. Ferenc és József bírta azt a földet, ezért lett a csatorna neve Ferenc-József csatorna. Fogadni mernék, ez a név nem is szerepel a térképeken, még az előljárók se tudják, hol volt ez a csatorna. Mert amikor változott a rendszer, a traktorok végigmentek azon a helyen, egybeszántottak mindent, reá se hedertítettek a mi nagy kínlódásainkra. Mennyi hitvány gyökeret kellett onnan kiszedni, mama, s mennyi földet és iszapos követ, el nem felejtem, kígyók is voltak ott, mérges kígyók és békességesek, vegyesen.

Egyszer valaki, arra járván, megpillantott egy különösen ékes, virító tollazatú madarat egy égerfa törzsén, odasunnyaszkodott, hogy magfogja, mert csak ült azon a fán, meg se mozdult, s amikor közelebb ért, akkor látta, nem madár az, hanem egy hatalmas kígyó feje. Erről sokat beszéltek később a kocsmabéli emberek, volt, aki elhitte, volt, aki nem. Mert állítólag akkora volt az a kígyó, mint egy szekérkötő rúd. Mi, apámmal elhittük, s meg is erősítettük, mekkora volt az a furcsa állat, mert hasónlókat nemegyszer láttunk azon a helyen. Ma már a fiatalok azt sem tudják, mi az a szekérkötő rúd, s mekkora. Ezek az inkák is állandóan körül voltak véve különleges formájú állatokkal, sokat meg is formáztak kőből. És azokat még be is aranyozták, valódi arannyal.

A kígyó fejéről jut eszembe, hogy az inkák is megjárták, mert amikor a kultúrált népek nagy pompával bevonultak erre a vidékre, ők azt hitték, jó szándékkal jőnek az idegenek, hoznak ide valamit a tudományukból, de azokhoz nem kellett odasunnyaszkodni, hamar kiderült róluk, hogy más a szándékuk, nem azért jőnek, hogy hozzanak, hanem azért, hogy elvigyék az aranyaikat. Hát sokat el is vittek. Főleg azokat a bearanyozott szobrokat el.

A mi Alba patakunk mentén maga a nap aranyozta be sugaraival az ott lévő, különleges lényeket, főként estefelé, amikor vissza szokott sütni. És jól is tette a nap, hogy bearanyozta őket a sugaraival, mert igazi arany nálunk mindig is kevés volt, azt maga jól tudja, mama. A mi falunkban kevés kőből való szobor készült a történelem folyamán. Én kettőre emlékszem, mind a kettő ott volt a Gáll Miklós kapujának a tetejében. Az iskola mellett volt az a ház, eleget néztem gyermekkoromban, miféle állatok lehetnek azok, ott a kapuzábé tetején. Mint két lekuporodott medvebocs, olyanok voltak, nézték egymást, s azokat, akik a kapun ki, vagy bemennek. Lehet, most is ezt teszik, ha megvannak, mert ott én egy frissen épült, szögletes, hegyessarkú házat látok, ha arra járok, nem figyeltem a kőszobrok meggmaradtak-é, vagy nem.

Jaj, igen ! Most jut eszembe, van nekünk is egy kőből, de inkább márványból faragott szobrunk, medvét ábrázol, akkora, mint a hüvelykujjam. Piroskának szereztem rég, ő szereti a medvebocsokat, hogy miért, azt csak ő tudja.

Az inkák ma is nagy gonddal őrzik a szobraikat, mert főleg abból élnek, hogy a turisták elmennek oda kiváncsiskodni, s abból pénz lesz, valamilyen formában.

Azért ezek az inkák ügyes népek, kevés földjük van, de azt jól megművelik, nem úgy, mint nálunkfelé, az idevaló nép, maholnap ki se megy a mezőre, különsen az Alba patak mellé. Most még csak nem is terem az a föld, csak a szél jár arrafelé, ugye, mama... Az inkák földjén nem a közömbösség, vagy az új divat pusztított, hanem a spanyolok, de ott sokkal több elrontanivaló volt, mint itt, az Alba pataka mellett. És az a helyzet, hogy ez az amerika is megéri a pénzét, ő se különb a Deákné vásznánál. Ezt láttam én az inkák földjén, mama. Máskülönben sokat ne várjon tőlem, a turista mesterség nem nekem való. Mert úgy illenék, ha valaki elmegy valahová, valami különleges helyre, főleg mesze, akkor az útjáról tudjon is beszámolni szépen azoknak, akik közül elment. Úgy illenék. Képtelen vagyok én erre, mama. Ráadásul minden út megvisel már engem. Valósággal félek a messzire való elmenésektől. Sokszor úgy nézek a körülöttem lévő gyönyörű világra, mintha az nem lenne más, mint maga, a kígyó feje.

Ölellek, kedves Zizi, vigyázz magadra !