Illusztráció : Wikimedia Commons

Utcán szomorú asszony

 

Tavaszodik, s én megyek bele a télbe.

Utcán szomorú asszony, vegyek virágot,

mondta,

pont ma.

Álljak egy szál virággal, mit kezdjek véle ?

 

Utcán szomorú asszony, láttam őt máskor,

olajágat tartott kezében, fölötte

égbolt,

szép volt,

talán az a képe megmarad örökre.

 

 

Utcán szomorú asszony, egy megtört ország,

amelyről azt hittem nem is olyan régen:

nemzet.

Ez lett :

egy szál virágot látok,  s egy gyűrött orcát.

 

 

 

Breaking News

 

Ilonka virágai

 

Ezek a virágok most jöttek Csíkszeredából. Cseke Gábor barátom ablakából. Ilonka virágai.

Ide teszem őket, február utolsó napján. Így megyek neki a tavasznak. Ezekkel a virágokkal...

 

Az élet úgyis tovaszáll

 

Tavasz volt éppen, május talán. Nyíltak az orgonák. Béke volt Budapesten. Csak nagy és piros plakátok hirdették, hogy harc van. A szocializmus végső győzelméért. Különben béke volt, nem sietett senki sehová. Csak mi siettünk, néhányan. Barátok. Roppant sürgős mulatnivalónk támadt. Fölmentünk Budára, onnan jobb a kilátás. Találtunk is azonnal egy szépnevű kocsmát. Ennek a kocsmának nem csak a neve volt szép. Szép volt benne minden. Cigányzene szólt, a sarokban méla zongorista ütögette a billentyűket, de énekelt inkább. Hol vidám, hol pedig szomorkás nótákat énekelt. Olyan volt a kedve, mint a tavaszi égbolt. Egyszer felhős, máskor felhőtlen. Megszerettem nagyon ezt a szépnevű kocsmát. Megszerettük mindannyian. Még mi is énekeltünk. Olyasmiket, hogy édesanyám, kössön kendőt, selymet a fejére. Vagy azt, hogy ahol én eljárok, még a fák is sírnak. Úgy hajnal felé már csak azt énekeltük, hogy az élet úgyis tovaszáll. Csak azt. Nem tudom, miért, de csak azt énekeltük valahányan. Amíg kivirradt, addig.

 

Dolgunk végeztével elsőnek léptem ki a kocsma elé. Láttam, amint két vékony-termetű rendőr az én kicsi autómat taszigálja. Ott hagytam volt még este, a szemben lévő buszmegállóban. Most meg ezek a rendőrök taszigálják. Álltam a kocsma előtt, néztem őket. Közben szépen, halkan folytattam, hogy az élet úgyis...Úgy tettem, mintha engem nem érdekelne, hová, s meddig lökdösik az autómat. Elnéztem másfelé. Valahová messze, a Duna felé. Jó volt innen a kilátás. Aztán a vékonyabb termetű rendőr megszólított, ha lennék szíves  segíteni nekik, tegyük tovább legalább ezt a vacak autót, nem tudnak miatta megállani az autóbuszok. Mondom, nagyon szívesen, máskor is szoktam segíteni embertársaimon. És löktem én is az autót. Arra, amerre ők akarták. De nem sokáig. Szóltam az egyiknek, uram, ha lehet, fogja gyöngédebben a sárhányót, még el talál görbülni. Ha a másé lenne ez az autó, nem az enyém, én akkor is gyöngédebben fognám meg a sárhányóját. Erre kiegyenesedtek mind a ketten. Olyanok lettek, mint két fiatal jegenye. Álltak előttem és néztek. Én is őket. Kissé lehajtott fővel, bűnbánólag. Egyszer megszólal a vastagabbik : - Szóval, a magáé...Jól tenné, ha elszállna innen, autójával együtt, mint az élet, ahogyan a kocsmaajtóban énekelte az imént...

 

Még büntetést sem emlegetett az a két rendőr. Sem a vékony, sem a vastagabbik. Tavasz volt éppen, május talán. Nyíltak az orgonák. Béke volt Budapesten. Nem tudom, milyenek a rendőrök manapság arrafelé. Szívesen elmennék oda, abba a szépnevű kocsmába. És az autót sem hagynám a megállóban.Esetleg eldúdolnám még egyszer, csak úgy, magamban, hogy az élet úgyis tovaszáll...

 

 Pusztai Péter : Tilosban. Illusztráció

 

Tudomány

 

Teljesen mellékes, ha valami oknál fogva szétesik a Föld, s kipusztul az emberiség. A kérdés az, hogy ebből milyen következtetést vonjunk le. Az is teljesen mellékes, hogy akkor már nem lesz, aki bármilyen következtetést levonhatna. A kérdés akkor is kérdés marad, ha nincs, aki levonjon belőle következtetést.

 

A tudomány külön utakon jár.  A tudomány már azt is kitalálta, hogyan tud meglenni emberiség nélkül. A tudománynak azon jár az esze, hogy az emberiséget kiiktassa érdeklődési köréből. Valamiért nem tetszik a tudománynak az emberiség. Zavarja őt az emberiség állandó civakodása. Zavarja őt a tűnődésben. Ki nem állhatja a zajt, a túlságosan erős fényt, a sokféle zakatolást. Neki nyugalomra van szüksége, nem emberiségre. Ezért nem szól bele a tudomány olyan dolgokba, amelyek az emberiség mibenlétére vonatkoznak. Felőle nyugodtan összezavarhatjuk a nyelveket, az emberek sokféle jellegét, eredetét, múltját, beállítottságát, célját, törekvéseit.. Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekből semmilyen következtetést nem óhajt már levonni. Nem akar válaszolni. Hagyja, hogy zavarjunk össze mindent, civakodjunk. Ha kedvünk tartja. Föl is mehetünk a Bábel tornyára, s hadonászhatunk onnan. Mindenki mondhatja a magáét. Főleg azt, hogy neki van igaza. Ha mindenkinek igaza van, akkor senkinek sincs igaza. Ezen rég túljutott a tudomány. Ha akarta volna, a tudomány már rég kitalálta volna, miképpen élhetne békében, megértésben az emberiség ezen a Földön. Nem akarja. Vagy mellékesnek tartja.

 

A tudomány az emberiség dolgait reábízta a politikusokra. Azokra bízta, akik szeretik a civakodást, a zajt, a zakatolást. Még a túlságosan erős fényt is szeretik. A Bábel tornyát imádják valósággal. Akár a hadonászást. És azt is, ha a nyelvek jól össze vannak zavarva. Jól összezavart nyelveken lehet legjobban vitázni. Senkinek nem kell figyelnie a másikra. Hogy mit mond. Ha összevesznek, azt sem tudják, min vesztek össze. Amikor akarnak kibékülnek. A tudomány már nem avatkozik bele a politikusok dolgaiba. Nem akar törvényekbe ütközni. A tudomány természeténél fogva elvonatkoztat. Ha nem, akkor nem is tudomány. A tudomány önmagát is elvonatkoztatja, következtetéseket von le, de megoldást nem akar találni.

 

Reájött, hogy bármilyen megoldást talál ki, az az emberiség egyik részének érdekeibe ütközik. Az emberiség úgy van megalkotva, hogy egyik része állandóan a másik részének legyen ellensége, vetélytársa. Bármit talált ki a tudomány az eleddig lefolyt idők alatt, azt az emberiség úgy használta föl, hogy véle az egyik fél árthasson a másik félnek. A tudománynak sem könnyű a dolga. Állandóan töri a fejét, de ha nem vigyáz magára, ellene is fordulhat mindaz, amit kitalál. Ne is csodálkozzunk azon, ha a tudomány  elhúzódik az emberiség mindennapi kérdéseitől. Kiábrándult belőlünk. Az olyan mondatokból is kiábrándult, mint amilyenek itt, föntebb olvashatók. Mert azokból következtetést levonni nem érdemes. A kérdések azért kérdések maradnak.

Fotó : Wikipedia

.

 

Fölösleges fölfedezések

 

Ha most leírom azt a szót, hogy buckminsterfullerene, C60, akkor csak a kémiában jártas szakemberek kapják föl a fejüket. Márpedig ők fölkapják, azt remélve, hogy valami gyakorlati dolgot találtam föl a fullerénekről. Régóta törik a fejüket a kémiai tudományokban jártas emberek, mondhatnám azt is, éjjeleken át nem alusznak a fullerének miatt. A futballisták például nyugodtan alusznak. Nem kapják föl a fejüket, ha ezt a szót meglátják valahol. Pedig lenne okuk rá. Mert az a labda, amibe belefejelnek, amelyet ott rugdosnak százezrek szeme láttára, bekiabálások közepette, formáját tekintve világra olyan, mint az a molekula, amit fullerénnek nevez a kémiai tudomány. Öt és hatszögű lapocskákból van összerakva. Ráadásul a belseje is üres, akárcsak a futballabdának. Az európainak, hogy pontos legyek. Szeretnék pontosan fogalmazni, ezért nem állítom, hogy a futballisták feje üres. Mert abban azért kell lennie valaminek, különben a labdát sem találnák el. Csak a levegőt.

 

Immáron hetek óta ezt a szép molekulát tanulmányozom, pedig nem vagyok kémikus. Nincs ilyen végzettségem. Miért ne tanulmányoznám ? Fuller úrnak sem volt felsőfokú végzettsége, amikor tanulmányozta, a múlt század közepén. Ő csupán költő volt, író, építész, látnok, ilyesmi. Egész életét az emberiség fönnmaradásának, jólétének kutatására rendezte be. Róla is nevezték el azt a szép molekulát. Nobel-díjat ugyan nem ő kapott érte, de ez már más lapra tartozik. Hogy én mi módon tanulmányozom a fulleréneket, amikor nincs hozzá semmiféle felszerelésem ?  Megmondom. Egyszerűen. Kiállok este és nézem a csillagokat. Elképzelem a csillagok közötti tért. És azt találgatom, hová lesz a csillagok füstje ? Mert annyit már tudok, hogy a csillagok is füstölnek, nem csak a kéményeink, s abban a füstben is vannak ilyen molekulák. Máskor meg elnézek egy szenes favéget az udvaron. Kormos. Abban a koromban is ilyen molekulák vannak. Aztán előfordul, hogy másképpen tanulmányozom a fulleréneket. Behunyom a szemem, s arra gondolok, vajjon a régi kínaiak, mondjuk, a Ming dinasztia idején miképpen tudták megszerkeszteni azt az alakzatot, mely olyan, mint a mai futballabda, vagy a fullerén molekula ? Mert megszerkesztették. Én nem láttam, de leírták mások, hogy egy óriási oroszlán- szobor talapzata olyan alakú. Öt és hatszögű lapokból van összerakva. A művészek erről többet tudnak, mint én.

 

Abból indulok ki, hogy ha az ember töri a fejét valamin, legalább nem a más fejét töri. Mert erre is van példa. Szinte naponta. Persze, jól tudom, ha véletlenül fölfedeznék valamit, teljesen fölöslegesen fedezném föl. Már kétszer is megjártam. Van ugyanis két fölfedezésem, de az emberiség eleddig reá sem hederített. Fölfedeztem például azt, hogy mikor lesz jó világ ezen a földön. Mert én is állandóan a világ dolgaival foglalkozom. Mint Fuller úr. Kijelentettem, sőt, írásban is leszögeztem: akkor lesz jó világ ezen a földön, ha letöröljük a lábunk, mielőtt házainkból a lábunkat az utcára kitennők. Az emberiség még ma is másképpen gondolkodik. Akkor törli le a lábát, amikor be akar lépni saját otthonába. Nem fordítva. Ezért nincs jó világ. Sőt, folytathatnám, miért nincs jó világ, a lábtörlésről nem is beszélve. Mert van, aki akkor sem törli le a lábát, amikor belép otthonába. Ha van otthona. És van, aki a nyílt utcán, fényes nappal például pökdösik. Ha épp a fejét nem töri be valakinek. Ezért volt teljességgel fölösleges ez a fölfedezésem.

 

Azért megemlítem a másik fölfedezésemet is, bár annak jelentősége szinte semmi. Csupán számomra érdekes. Megfejtettem, mi a különbség falu és város között. Függetlenül attól, hogy miképpen könyvelnek el a hatóságok  egy települést. Fölfedezésem ennyi : a város ott kezdődik, ahol idegennek már nem köszönnek. Ezt is kijelentettem már régen és írásban is rögzítettem. Soha, senki nem hivatkozott rám, midőn valamely települést várossá nyilvánítottak. Ez a téma föl sem merült. Ez is egy fölösleges fölfedezés volt. Most nézhetem tovább a csillagos eget...

Halasztás

 

Ugye, emlékszel, jöttél nagy sunyin,

lopakodva, eldugott kaszával,

hogy amint  annyi mást, csak megsuhints,

hát számítottam a számadásra.

 

Rossz időben jöttél, te is láttad,

nem ültem tétlenül és hiába,

épp egy falevéllel bíbelődtem,

ősz volt, lehullott oda, előmbe,

 

gyűrötten, sárga volt és piros, mint

himlős gyermeken a pattanások,

azt nézegettem, szokásom szerint,

fölfedeztem rajta arcvonásom.

 

Sajnáltalak akkor én téged is,

hogy e földön milyen sok a dolgod,

abba az ember is belefásul,

szomszédtól szomszédig kell loholnod,

eldugott kaszával ráadásul.

 

Akartam mondani, kvittek volnánk,

ne jöjj értem, nem vagyok adósod,

megfizettem, mit a sorsom rótt rám,

minden bűnöm már rég elmosódott,

 

tegyél velem most egy kis kivételt,

látod, vár reám a rőt macska is,

hogy enni adjak, semmit se vétett.

Milyen állat ez a bácsi ?

Abban a hitben éltem eddig, hogy az emberek közt nyugodtan sétálhatok. Hogy legalább elfogadható az ábrázatom. Hogy az apró gyermekek, ha látnak, nem rebbennek szét, amikor megpillantanak. Mint a verebek a meggyfánkról, ha kilépek az udvarra. Szerencsére nem járok gyakran apró gyermekek között. Két évvel ezelőtt voltam utoljára apró gyermekek között. Egy fényes, elegáns Welness-fürdőben voltam életemben először. Nem önszántamból mentem. Vittek. A fiam vitt, hogy pontosabb legyek. Akkor még nem sejtettem, miért húzódnak a medence szélére az apró gyermekek, midőn a vízbe én is bemerészkedem. Gondoltam, attól félnek, hirtelen lespriccolom őket, s a víz belemegy a szép, tiszta, gyermeki szemükbe. Aztán este, a svédasztalos vacsoránál hallom, hogy a szomszéd asztalnál a Donáth-nevű gyermek reám mutatván azt kérdezi a szüleitől, milyen állat ez a bácsi ? Ezen akkor én csak mosolyogtam, azt mondtam magamban, a gyermek, az gyermek. Eszem ágában sem volt akkor, hogy ez a Donáth az ábrázatom után itélt meg engem, hirtelen.

A napokban eljött hozzám barátom, a fogdoktor, hogy segítsen nékem járkálni az interneten. Sokszor volt ő már nálam, sokszor segített, de most akkora fényképező masinákkal jött, hogy csak csodálkoztam rajta, minek cipel ennyi vacakságot magával. Elő is vettem az én szép, kicsi piros kamerámat, mutattam neki, ezen csak megnyomok egy gombot, s azzal minden el van intézve. Már készen is van a fénykép. Erre ő csak mosolygott és elkezdte piszkálni, nyomogatni azt a behemót gépet. Ült mellettem és csak kattintgatott. Gondoltam, most akarja kipróbálni, működik-e. Nem szóltam bele, gondoltam, tudja ő, mit csinál. Sok mindent tud ez a fogdoktor. Tud még japánul is. Ő olyan. Sokat tud. Aztán csak fölfedeztem az ő blogjában, hogy ott vagyok. Alig ismertem föl magam, olyan rusnya voltam azon a fényképen. És azt is fölfedeztem, hogy van ott több kép is készítve rólam. Azok össze vannak fércelve, mint a filmek, s ha megnyomok egy gombot, jönnek szépen sorba. Szépen... Azt mondom, szépen. Hát lehet rólam valami szépet összefércelni ? Lehet ennek a fogdoktornak akármennyi gépe, úgy látszik, rólam szép képet nem tud csinálni. Mert engem elfuserált az Úr. Különösen most, így jóval a hetven után, nem sokat törődik az én ábrázatommal. Hiába, sok a dolga.

Ezek a képek most csak azért kerültek ide, a blogomba, mert egy hűséges olvasóm arra kért, tegyem ki őket. Viviana kérte. Hát akkor csak nézegesse...

                             A felvételt Báthori Zsigmond készítette

 

Nem tudja

 

Az ifjú írót keményen faggatják a rádióban. Azt kérdik, mivel magyarázza, hogy legújabb könyvét lefordították angolra. Azt válaszolja, nem tudja. Azt kérdik, mitől lesz sikeres egy könyv a nagyvilágban. Nem tudja. Mégis, milyen társadalmi réteget célzott meg a művével, amikor azt megalkotta ? Nem tudja. Csak úgy, megírta. És mi a könyvében az az újdonság, amiért sikere van külföldön is ? Nem tudja. Saját életéből merítette-é a történeteket, vagy a mások életéből ? Nem tudja. Mi az a szokatlan stílus, ami véleménye szerint ma egy könyvet sikeressé tehet, annak tartalmától függetlenül ? Azt nem lehet tudni, válaszolja. Jónak tartja-e az angol fordítást ? Nem tud angolul, de a barátja, aki lefordította, tud angolul. Csak azt nem kérdezik meg tőle a rádióban, hogy miért írta meg legújabb könyvét, hiszen már írt néhányat, azok nem voltak jók ? De ezt nem kérdezik meg, mert ez a poén már elhangzott a kabaréban. Minden esetre, az ifjú író válaszait szépen megköszönték és kifejezték ama reményüket, hogy máskor is elfogadja meghívásukat. Akkor is, ha mindenre azt válaszolja,  nem tudja.

 

Én sejtem. Tegnap ugyanis tiszta szórakozásból megpróbáltam kitölteni egy kérdőívet, amelynek alapján tagja lehetnék egy nagy társaságnak. Olyan társaságnak, melyben nincs helye politikának, fajgyűlöletnek, egyszóval semmiféle hitványságnak. Nézzük, mi érdekli ezt a társaságot : nevem, korom, testsúlyom, szemem és hajam színe, szexuális beállítottságom, hol lakom, tömbházaban, kastélyban, lakókocsiban? Az a kérdés föl sem merül, hogy esetleg az állomáson laknék, vagy egy szemeteskukában, vashídak alatt, van-e mit ennem. De az igen, hogy iszom-e, s ha igen, milyen márkájú sört, bort, égetett italokat, szeretem-e a puncsokat, a koktélokat, csak úgy, magamba öntöm-e a sokféle üdítő italt, vagy szívom azokat szalmaszálon, van-e autóm, s ha van, milyen márkájú, milyen ruhát viselek, melyek a legkedveltebb ruhamárkáim, kik azok az énekesek, akiket imádok, kiket gyűlölök, kikkel találkoztam mostanában, akik számítanak, akik menők manapság, hol szeretek nyaralni, telelni, tavaszozni, melyik volt a legszebb élményem egész életemben, hol vétettem el egész életemet, cigarettázom-e, s ha igen, milyen márkájú cigarettát kedvelek, milyen tévéműsort nézek, ha látok egyáltalán, milyen zenét hallgatok, ha hallok egyáltalán, mit olvasok szabadidőmben, ha van szabadidőm, unatkozom-e, s aha igen, milyenkor szoktam legjobban unatkozni, este,  reggel, vagy éjnek idején.

 

 Föl sem merül olyan kérdés, hogy dolgoztam-e életemben, vagy most épp van-e valamilyen elvégeznivaló munkám, szoktam-e gondolkodni a világ sorsa felől, céloztam-e meg a Nobel-díjat nagy titokban, vagy érdekelnek-e engem egyáltalán a tudományok, szenvedtem-e valamikor tévesnek itélt fölfogásaim miatt. Hogy járok-e bulikba, s ha járok, milyen bulikat kedvelek, az érdekli őket. Nagyon. Fölsorolni is valóságos kínszenvedés, hogy mik érdeklik ezt a társaságot.

 

Azt mondtam, sejtem, amit ez az ifjú író nem tudott, amikor faggatták. Az az igazság, hogy csak sejtem, pontosan én sem tudom. Nem nagyon értek ehhez a puncsos világhoz.  Csupán gyanítom, hogy az emberiségnek ehhez a rétegéhez szólott. Mert úgy veszem észre, az emberiségnek épp ez a rétege az, amely legszívesebben mindenre büszkén és sejtelmesen azt válaszolja, hogy nem tudja.   

 

 Pusztai Péter fotója

  

 

Lehet feljebb ?

 

Páll Lajos neve után teljesen fölösleges odaírni, hogy festő, vagy költő. Vagy azt, hogy Korond. Mindez magától értetődik, ha nevét valamiért leírjuk. Én most leírom, valamiért. Azért írom le, mert ő mesélte el sok évvel ezelőtt, hogy filmet vetítettek Korondon, úgy negyven évvel ezelőtt. Abban a filmben volt egy jelenet. Abban a jelenetben pedig volt egy szépformájú leányzó, akinek egy árnyalattal feljebb volt csúszva a szoknyája, mint ahogy illett abban az időben. A korondi legényecskék minden este elmentek megnézni azt a filmet. Nem is azért, hogy  többször megnézzék azt a szépformájú leányzót, hanem inkább kiváncsiságból, hátha egyik napról a másikra még egy árnyalattal fönnebb csúszik a szoknyája. Nem csúszott fönnebb. Annyira volt fölcsúszva az a szoknya minden áldott este, mint amikor legelőször vetítették azt a filmet. Ez számomra szép és tanulságos történet.

 

 Azért jutott most eszembe ez a régi eset, mert  épp ma olvastam Cseke Gábor blogját, ( urszu2 ) amelyben Kiszely István könyvéről írja a következőket : „mostanig többször elolvastam, egyes passzusokat oldalszámhoz is rögzít már az emlékezetem, de azért csak úgy járok vele, mint annak idején, gyerekkoromban az Egri csillagok-kal, amihez azért tértem minduntalan vissza, mert azt reméltem, hogy netán szerencsésebb fordulatot vehet a szívdobogtató történet megannyi kritikus helyzete. (És keserűen kellett tapasztalnom, hogy a dolgok változatlanul, mindig éppen úgy estek meg, ahogy az író egyszer már papírra vetette őket. De azért sokáig reménykedtem...)”

 

Szóval így van az ember gyermekkorában. A szoknya se csúszik feljebb, a történetek pedig maradnak úgy, ahogyan megírták. De azért mi sokáig reménykedünk.

 

Ebből a két szép kicsi történetből ezennel kilépek, s csak úgy, a magam számára azt a következtetést vonom le, hogy az a sokat emlegetett emberiség is voltaképpen még  gyermekkorát éli. Olyan dolgokban reménykedik, amelyekről a felnőtt emberiség  első látásra tudná: megismétlődhetnek sokszor, de meg nem változnak soha. Ez a világ nem úgy van teremtve, létrehozva, összerakva, hogy az ember kénye-kedve szerint tovább formálja, alakítsa, akár a korondi fazekasok a szófogadó agyagot. Az emberiség ameddig reménykedik, addig nincs is semmi baj. Ha elviselhető a gyermekkora.

Pusztai Péter fotója

Találj ki egy aggmenházat!

Azt mondja nékem Lukács Ede egy clevelandi postán, miután letettük a nagy, nehéz csomagot a földre, s ketten közrevettük : ebben a csomagban patefonlemezek vannak. A Tóth Erzsi lemezei. Még frissek. Törékenyek. De mi nem írtuk rá, hogy törékenyek. Patefonlemezt az Államokból Kanadába bevinni engedély nélkül nem szabad. Nekünk nincs erre engedélyünk. Ahhoz pénz kell. Te jól tudod, hogy nekünk pénzünk nincsen. Annyi sincs, hogy a lemezeket föltehessük a postára. Azért hoztuk ide ezt a csomagot, hogy mégis, próbáljunk szerencsét. Találj ki egy aggmenházat, egy kanadait, akármit. És magyarázd meg ennek a hülyének, hogy csomagnak holnapra oda kell érnie Torontóba...

Lehet, más kitalálnivalót is fölsorolt volna nekem, de ekkor a hosszú asztal mellől előlépett egy fekete férfi. Olyan százhúsz kilós forma. Orcájáról izzadságcseppek gurultak alá. Meleg volt a posta épületében. Azt mondja Edének ez a nagy, fekete ember, mégpedig magyarul : uram, megértettem mindent. Hallottam az utasításait. A barátjának nem kell kitalálnia semmi aggmenházat. A csomagot pedig elküldöm ingyen, bérmentve. Csak arra válaszoljon, miért nevezett engem hülyének ? Mert rajtam kívül itt most senki nincs a teremben, másnak nem mondhatta. Miért ?

Álltunk ott, a nagy fekete ember előtt, szinte megdermedve. Nem tudhatom, Edének mi járt a fejében, nekem az, hogy most mindjárt belénk lő ez a nagy, fekete ember, s jogosan. Belénk lő, mondtam magamban, s már el is képzeltem a vértócsát a patefonlemezekkel teli csomag körül.Nem kell kitalálnom egy aggmenházat. Nem kell nékem már többé kitalálnom semmit. Vártam. Ede bátrabb volt, szétnézett, mintha keresne valamit és halkan, kérdőleg, így szólt : ilyesmit mondtam volna ? Nem is ismerem magát, tudja, annyi hülye emberrel találkoztam mostanában...

A nagy, fekete ember nem nyúlt a zsebéhez, hogy előkapja pisztolyát. Legyintett. Ez a legyintés fölért egy jó, csattanós erkölcsi pofonnal, de némileg megnyugtatott. Ede is beszédesebb lett. Mégkérdezte, honnan tud magyarul ?

Azt válaszolta erre a nagy, fekete ember, hogy ő jobban tud magyarul, mint angolul. Olyan családban nőtt fel, satöbbi. Így hozta a sorsa, mondta. És még azt is mondta, Edének teljesen igaza van. Ő is sok hülye emberrel találkozott mostanában. Aztán a hosszú, postai asztalról levett egy fényes papírdarabkát. Ráköpött és fölragasztotta a csomagunk tetejére. Az volt ráírva : törékeny.

Talán mondanom is fölösleges, a nagy csomag másnap ott volt Torontóban.

A bolyongó deszkavécénk

 

Levelet kaptam ismét Károlytól, az én testvéremtől, direkt Pestről jött a levél, ide is másolom, szóról-szóra, nincs semmi titkolnivalónk : 

„ Kissé könnyezve és közben megfeledkezett vigyorral olvasom a szövegeidet, így a kettő egyben szépen összefér, aki ismeri a világunkat annak nagyon bejön, nagyon emberi. Jól van ez így bátyus!

Néhol helyesírási hibák vannak, amelyek nem jellemzőek rád !!!. Sőt az apácáknál, amint lekattintod az elosztó fedelét, talán a lepattintottam jobb lenne, hiszen a kattanás az egy hang, a lepattintás pedig egy feszültség feloldása, valami lepattan valamiről.

Nemde?

A bolyongó deszkavécénk történetét ne feledd el, amit én építettem apánk irányítása alatt, amit elvitt az árvíz, amit visszahozott egy ismeretlen szekeres ember, aki emlékezett rá, hogy ott volt a kertben miközben a pálinkafőzőhöz járt naponta látta, aztán újra elvitték, majd visszahozták a műhely mellé, utána a helyére a kicsi házhoz, aztán újra elvitték, (ez a TOI TOI elődje)kölcsön, mindig kölcsön, mi mindent adunk, ergó jó emberek vagyunk!? Valószínűleg  nincs is szükségünk semmire, és a semmink milyen fontos másoknak, tehát a semmink nagyon értékes valami! És az is érdekes, hogy az árvíz után jött megint egy szekeres ember, deszkákat hozott látván, hogy elvitte a víz a kerítésünket. Felét fölhasználtuk, másik felét elvitték egy másik szekéren, ugyancsak kölcsön. Lehet, hogy egyszer minden kölcsönt visszakapunk, Budit, deszkát, gyalukat, fűrészeket, kerteket, harangot Esztergomból stb., mit is fogunk annyi mindennel kezdeni?

ölellek,

K.”

 

Szeretem nagyon ezt a levelet, azért szeretem, mert már az elején fölhívja figyelmemet az én testvérem, ha lehet, írjak helyesen a saját nyelvemen. Mennyire igaza van, ki is javítottam a kattintást pattintásra. Most már nyugodtan mehetek tovább, valamit ma is helyrehoztunk. Közös erővel. Ami a bolyongó deszkavécénk történetét illeti, hát azt nem lehet elfelejteni. Történt, hogy megjártuk magunkat ketten a kertünkben, hogy otthon voltunk anyánknál éppen, megnéztük a kicsi ház máladozó maradványait. Itt születtem, ebben a kicsi házban, lassan a helyét is egészen benövi a gaz. Mondom az én testvéremnek, Károlynak, te Károly, volt ott a bodzafa tövében egy deszkavéce, vajjon azzal mi lett, mert nincs ott. Aztán beszélgettünk erről anyánkkal is, azt mondta, majd visszahozzák, ha eljő a tavasz, ellopták egy kicsit. Elvitték, kellett nekik, de egyszer visszahozzák. Mondom anyánknak, jól van, vissza is hozhatják, de tudomásom szerint olyan még nem történt a falunkban, hogy valaki ellopjon egy deszkavécét. Mert kellett neki. A mi falunk lakói sem szentek valamennyien, hát loptak itt is, mondjuk egy tyúkot, ezt-azt, de vécéről nem esett szó soha. Ráadásul olyan deszkavécét vittek el, amit egyszer már elvitt az árvíz, de valakik azt visszahozták, mert annak ott volt a helye a kertünkben. Mert azt az én testvérem úgy csinálta, még szerszámot is hozott  Pestről, csavarokat, szögeket, hogy jó munkát tudjon végezni. A deszkavécéért, hogy azt megcsinálhassa, otthagyta egy hétre egész Pestet, az ő fényességével együtt. És most valaki fogja magát és ellopja egy kicsit. Mert éppen kell neki. Most itt állok Európa előtt, megszégyenülten. Hát bizony, kedves Európa, az én falum sem ér többet a deákné vásznánál. Megéri a pénzét. Nálunk manapság már deszkavécét is lopnak. A kertünkből. Pedig a mi kertünk is benne van az euban. Csupán a deszkavécénk nincs benne.

 

Az lehet, hogy egyszer visszahoznak mindent. Budit, deszkát, gyalukat, fűrészeket, kerteket, harangot Esztergomból, mindent. Azokat a roppant értékes semmiségeket, amiket elloptak egy kicsit. Csakugyan, mit fogunk majd annyi mindennel kezdeni ? Ezen is gondolkozhatunk majd egy kicsit...

Pusztai Péter fotója

A fekete doboz

        ( 2 )

 

Három fekete dobozról szóltam az imént. Az első, amit a repülőgépek hordoznak magukkal. Azzal most nem foglalkozom. Nem reám tartozik. Ilyen dobozt még nem is láttam. Csak fényképen. Piros volt. A második fekete doboz, mely barna volt, mint a Singer-varrógép fiókja, örökre eltűnt otthonunkból. Az árvíz vitte el. De nem egészen. Valami csak megmaradt belőle, mert itt járt Zsiga barátom, a fogdoktor, s elmesélte, nekik is pontosan ilyen fekete dobozuk volt. A színéről nem beszélt, csak arról, hogy abban is az égvilágon minden volt. Rengeteg mütyür, gombok, csatok, pántok, társtalan fülbevalóktól elkezdve, amit csak el lehet képzelni. És ő abban a fekete dobozban mindig nagy kiváncsisággal szokott kutakodni. Ha semmit sem keresett, akkor is. Azt mondja, szerinte minden rendes házban van egy ilyen fekete doboz. Szóval a mama fekete doboza sem veszett el egészen. Ott van mások emlékezetében. Milyen nagy igazsága van ennek az én barátomnak ! Hát nem kerített anyám egy másik fekete dobozt árvíz után ? Még a varrógép fiókja is benépesült lassan. Újabbnál újabb haszontalanságokkalt telt meg. Aztán egy meggondolatlan napon odaadott mindent valakinek, vigye. Varrógéppel egyetemben. És vitte. Annak is már csak az emléke van meg otthonunkban. Üres is a mi otthonunk azóta. Pedig semmire nem volt szükségünk abból a titokzatos fiókból !

 

Itt van a harmadik fekete doboz, a tarka. A mi kis történelmünket, múltunkat rejti magában. Még megvan. Még nem adtuk oda senkinek. Pedig kérték. Kérték, szégyentelenül. Hát hogy lehet egy történelmet csak úgy odaadni, hadd vigyék ? Még akkor is, ha tarka és apró ez a történelem. Meg sem kérdeztük, minek kell nekik. Földrajzilag például repülőtérnek nem alkalmas a vidék. A hegyek miatt. Ide csak a szitakötők szállhatnak le biztonságosan. Vagy a barázdabillegetők. Pedig maholnap barázdák sem lesznek, csak árkok, amiket a gólyák is ki szoktak kerülni. Hogy csak a legszűkebb földrajzi tájat, az udvarunkat említsem, vagy a szomszédokét. Ha pédául vadásznivaló területet akarnának csinálni belőle azok, akik kérték, akkor mi lesz a minden áldott esztendőben hazatérő fecskéinkkel ? Mert a fecskék nem szeretik a vadászterületeket. A mi, párolgó pajtáinkat szeretik, ahol élet van. Ahol borjak bökdösik anyjuk tőgyét a nedves orrukkal. A fecskék csak oda térnek vissza, ahol fiókáikat kiköltötték, s repülni tanították. Ahol békességes emberek lakoznak. Ahol nem lövöldöznek és föltollazott, zöldkalaposok sem járnak. Oda térnek vissza. És mi lesz a kicsi pipékkel ? Vagy a rucákkal tavasszal, akik sietésükben mindig orraesnek ? Azokkal mi lesz ?  Szóba sem jöhet, hogy ezt a mi, teljességgel hozzánk nőtt, a századokat velünk átkínlódott, olykor velünk együtt megromlott kicsiny világot  csak úgy, föladjuk. Ez a mi fekete dobozunk. A tarka. Ha semmi sem marad ebben a fekete dobozban, utódaink akkor is be tudják majd népesíteni újra. Ha akarják. Hiába szóródtak szét utódaink  a világban. Még szerencse, hogy szétszóródtak. Legalább nem vesznek el velünk együtt, ha hitvány idők jőnek. Ha úgy adódna. 

A fekete doboz

 

Pontosan annyit tudok a fekete dobozról, amennyit bárki tudhat róla. Például azt, hogy főleg repülőgépen szokták hordozni. Esetleg hajón, vagy vonaton. Azért találták ki, hogy ha le talál zuhanni a repülő, elsülyed a hajó, vagy fölborul a vonat, akkor legyen ahonnan megtudjuk, mi okozta a katasztrófát. Mert a fekete dobozban olyan műszerek vannak, amelyek képesek nekünk megmondani a baleset okát. Utólag. Hogy tanuljunk belőle. Ezt a dobozt majdnem véletlenül nevezik feketének, mert nem is fekete, hanem piros, vagy narancssárga a színe. Azért mondom, majdnem, mert bizonyos értelemben mégis fekete ez a doboz. Legalábbis sötét. Nem lehet tudni, mi van benne. Kívülről nem látszik semmi. Titokzatos. Csak szakavatott emberek nyíthatják föl. Más nem. Amíg föl nem nyítják, teljes sötétség, sűrű homály veszi körül ezt a dobozt. Titkaival együtt. Azért fekete. Különben piros, vagy narancssárga. Amint mondtam.

 

A mi családunkban is volt régen egy fekete doboz. Az sem volt fekete. Úgy emlékszem, barna volt. Akár a Singer varrógép fiókja. A szakavatott ember, aki ebben a dobozban kutathatott, egyedül anyám volt. Más senki. Emlékszem jól, azért azt a dobozt gyermekkoromban magam is sokszor fölnyítottam. Kiváncsiságból. Hogy mi lehet benne. Rengeteg titok volt a mi fekete dobozunkban. Abban a barnában. Akár a varrógép fiókjában. Volt abban inggomb, gyöngyházból, biztosítótű, varráshoz való gyűszű, sokféle méretben, színes cérna, pertlidarab, gombostű, minden. Még régen lejárt aprópénz is volt benne, ceruzavégekről nem is beszélve. Na, igen ! Volt kacorbicska is. És kicsiny tükör, kicsiny olló, körömpucoló reszelő. Fölsorolni se tudnám, mi volt még abban a dobozban. Mindig ugyanazok a dolgok voltak benne, de én minden kinyításkor fölfedeztem valami új apróságot. Amit soha nem láttam. Ezt a mi fekete dobozunkat, mely barna volt, ugyancsak sűrű homály vette körül. Titokzatosság. Kinyítása mindig fölfedezésnek számított. Aztán nem is olyan régen, egy hitvány napon azt a dobozt elvitte az árvíz. Kiüresítette a varrógép fiókját is. Föl nem foghatom, mit keresett a varrógép fiókjában az árvíz.

 

Olykor apró, fekete doboznak képzelem el kicsiny népünk múltját is. Szeretek benne kutakodni. Ez az apró fekete doboz sem fekete. Tarka inkább. Nem titánból való, mint ama igazi fekete doboz, amiket a repülőgépek hordoznak magukkal. Nem ütésálló. Nem vízhatlan. A tűz is fogja. A gyorsulást sem viseli el könnyedén. Történelemből való a mi apró, fekete dobozunk. Nem ütésálló, de eleddig még elviselte az ütéseket. Nem vízhatlan, de még egészen soha el nem áztatták az árvizek. A tüzeket is kiheverte. Mert ugye, tájainkon sokszor lobbantak  föl társadalmi erdőtüzek. Hogy a világ gyorsulását miképpen bírja ki, azt még nem lehet tudni. Biztosan nem. Mert  nagyon el kezdett robogni vele együtt a világ. Valósággal viszi magával. Hogy merre viszi, azt sem lehet tudni. A túlélők, a szemtanúk, ha lesznek, előreláthatólag nem fognak mellette tanúskodni. Saját maguk túlélése lebeg majd a szemük előtt. Nem a mi apró, fekete dobozunk. Ez a tarka. És annak számunkra gyönyörűséges titkai. Mert már most észre lehet venni, illetlen kezek kotorásznak benne.

 

  Pusztai Péter illusztrációja

Richter-skála

Személyi kérdésekről hoztam döntést ma. Úgy határoztam, többé nem veszek részt. Kivonom magam. Tartózkodom az ottlevéstől. Minek nekem ott lenni, ahová nem is hívnak ? Hogyan mondják finnyásabb körökben ? Negligálom őket. Tudomást sem veszek róluk. A kölcsönösség alapján. Tőlem, vagy felőlem mászkálhatnak a társadalmi ranglétrán. Fölfelé. Ezek állandó jelleggel ott mászkálnak, a társadalmi ranglétrán. Egy ideig rangrejtve, aztán nyíltan. És egyre bátrabban.

Az ember azt hihetné róluk, direkt arra születtek, a magasba való feljutásra. Mennek fölfelé. A ranglétrát a rokonok és elvbarátok előre odatámasztották nekik a társadalmi följutás falának. Van, aki a Richter-skálán is megpróbálna fölhágni a magasba. Pedig az szerintem rázós. Ők nem félnek tőle. Akkor sem, ha rázós. Gondolják, nem őket, hanem másokat ráz le magáról az a Richter-skála. Őket nem érinti. Hozzá vannak szokva a felkúszás veszélyeihez. Szemük se rebben. Kihívásnak nevezik a helyzetet. Minden új lépcsőfokot kihívásnak tekintenek. És büszkék arra, hogy ki vannak híva. Hogy küldetésük van. Mégpedig önmaguk megvalósítása a küldetésük. Meg sem próbálnak más irányba menni, mondjuik, vízszintesen, mint ahogyan a normálisabb emberek szoktak járni. Vízszintesen. A nézésük is örökösen fölfelé irányul. Legjobb esetben előre. Kissé srégen fölfelé. Ahogyan a lovak nézését is szokták irányítani. Azzal az ellenzővel. Hogy ne szóródjék szerteszét a figyelmük. Hogy lássák a célt.

Mert a cél ott lebeg minden pillanatban a szemük előtt. Ez a lebegés teljességgel megszédíti őket, úgy viselkednek, mintha valami pirulát vettek volna be. Színes pirulát, nem lehangolót. Olykor imbolyognak tőle, de le nem esnek soha. Mert ha megtántorodnának, azonnal megragadják őket azok, akik azt a létrát odatámasztották. A saját érdekükben. Mert számítanak arra is, szükségük lehet annak segítségére, aki már följutott. Bármely pillanatban. A ranglétrák ezért állandó készültségben vannak. Sokan a hónuk alatt hordják a társadalmi ranglétrát. Hogy kéznél legyen. Előfordul, ezzel a létrával beleakadnak valamilyen előre ki nem számítható társadami szabályba. Őket ez nem tántorítja el a cél felé való haladásban. Úgy tolják félre maguk elől azt a szabályt, mint egy faágat. Mely rosszul nőtt. A szabályokat ők csinálják. Ahogyan

ők akarják. Új szabály, új kihívás. Valahogyan csak meg kell valósítaniuk önmagukat. Akik vízszintesen járnak, számukra csak arra valók, hogy legyen akikre letekintsenek a magasból. Szeretnek letekinteni. A tájra. Mi vagyunk a táj. Akik idelent járunk. Vízszintesen. Akik csupán azért vagyunk, hogy legyünk. Tájnak is kell lennie, ahová le lehet tekinteni. Különben semmi értelme fölmászni a magasba. Ezt ők jól tudják. Csupán azt nem veszik észre, mozog alattuk a táj. Annyian vannak odafönt, remeg már alattuk a Richter-skála. Lassan egy ország omlik össze a létrák alatt.

Fotó : Wikipedia

(A fenti képen egy logarléc van, de nem baj, arra is fölmásznának.)

Fotó : Pusztai Péter

 

 

Milyen gyártmány ez a világ ?

 

Ha azt mondom, hogy ezt a tojást az anyám tyúkja tojta, akkor én biztos vagyok abban, jó az a tojás. A sárgája sárga, s mindene olyan, amilyen egy igazi tojás szokott lenni, évezredek óta. Csak éppen megjegyzem, most telefonált anyám, hogy bizony az egyetlen tyúkja nagy bajban volt, látni lehetett rajta, napok óta bajban van, 

nem tud megtojni, keresztbe fordult benne a tojás, de ő ezt észrevette és helyreigazította. Pedig a szeme is hályogos, s a keze is reszket anyámnak. (Hiába, kilencvenöt év, az bizony testvérek között is kilencvenöt.) Szóval a tojás világrajött és a tyúknak sem lett baja. Ilyen tojást ma semmilyen állam tyúkja nem tud tojni. Még az USA önkormányzatának büszkejárású tyúkjai sem. Ugyanezt merem állítani az ENSZ, vagy az EU tagállamainak tyúkjairól is. Mert kinek van ma ideje, s türelme például a tojás sárga színének kikeverésére ? Anyámnak van erre ideje. Valami ősi, megmagyarázhatatlan odafigyeléssel keveri ki azt a sárga színt. Föltételezem, a naplementék árnyalataiból rakja össze, s hozzáadja a hajnalok nyiladozó pirosságát, midőn elhangzik a faluban az első kakasszó. Ki tudná megmondani, EU-községben hány órakor szólalnak meg a kakasok ? 

Lehet, meg sem szólalnak. Nem jártam utána. Mindenre nekem sincs időm, honnan lenne ?  

 

Ha azt mondom, hogy az én beretvám Solingen, akkor bárki mérget vehet rá, jó acéból készült az a szerszám. Mert azt mindenki tudja,

 Solingenben kizárólag jó beretvát tudtak csinálni. Valószínűleg büszkék voltak beretváikra a solingeniek, s ők éppen ezt a büszkeséget használták föl adalékanyagként a krómnikkelhez, s ki tudja, még mihez. A jó acélhoz nem elég, hogy jól megválasztjuk, miből rakjuk össze a beretva anyagát, még a legoptimálisabb öntési hőmérséklet sem elég. Oda egy jó adag büszkeség is kell. Enélkül a büszkeség nélkül orcátlanság reáírni egy beretvára, hogy Solingen. Más beretvára írhatnak akármit, az a beretva olyan, amilyen.

 A solongeni beretvát más acélból gyúrták. Ha gyúrták egyáltalán. Azt hiszem jobban teszem, ha inkább azt mondom, megálmodták a Solingen beretvát. Álmatlan éjek idején álmodták meg a mesterek. Ágyaikban forgolódva, fejüket törvén, fölriadva tán, ha úgy adódott. Ilyennek képzelem a fölfedezők álmatlanságát.

 

Itt van az udvaromon egy öntöttvasból készült, falraszerelhető mosdókagyló.  Nekitámasztottam a falnak, hogy lássam. Pedig nincs benne semmi különös. Mosdókagyló. Öntöttvas. Régi. Több, mint száz éves. Reá van írva kitörölhetetlen betűkkel : Nagy Károly, Marosvásárhely. Harangokra szokták fölírni, ki, mikor és hol öntötte. Az utókornak. Ez a Nagy Károly fölírta a nevét erre az egyszerű mosdókagylóra is. Nem szégyellte sem a nevét, sem az alkotását, sem pedig azt a várost, ahol élt. Hogy hol készült ez a mosdókagyló. Ami fölróható neki, az talán az évszám hiánya. Meglehet, azért jiányzik az évszám, mert esztendők során át ilyen mosdókagylókat készített, nem akarta a számokat cserélgetni. Hogy a máz itt-ott lepattogzott róla, az nem az öntőmester hibája, hanem az utókoré. Mert fogta magát az utókor és kihajította ezt a mosdókagylót valahová a szemétbe. Más divatok kötötték le fantáziáját.

 

Ez az utókor egészen más műhelyt talált ki magának. Úgy hívják, EU. Ez van manapság reáírva mindenféle mai portékára. Ember legyen a talpán, aki meg tudja fejteni, egy mostani tárgy pontosan hol készült, mely országban, s ki csinálta. Ebben a műhelyben már nincsenek olyan mesterek, akik saját nevükre büszkék lennének. Vagy a városukra. Vagy a falujukra. Vagy a portékájukra. Nincs bennük büszkeség, erkölcsi adalékanyag. Munkáikon föl sem fedezhető, ki törte a fejét rajtuk. Amit ebben a műhelyben készítenek, arról nem lehet megállapítani, milyen gyártmány. A mai portékák hasonlatosak ahhoz a tojáshoz, amit az állam tyúkja tojt. Valahol. Vagy éppenséggel ahhoz a világhoz hasonlatosak, amelyben élünk. Csakugyan, milyen gyártmány ez a világ ?  

Idegállapotban vagyok

 

Persze, hogy nem találtam el azt a legyet, csak úgy, vaktában ütöttem feléje. Erre mintha megsértődött volna, nekivágta magát az ablak üvegének. A felső sarokban megállt és várta, lám, mi történik, van-e még kedvem csapkodni feléje. Nem volt. Akkor még nem voltam idegállapotban. Csak néztük egymást. Úgy látszik, megunta ezt a patthelyzetet, mert nagy zümmögéssel és cikázással újra, meg újra nekiment az ablaknak, mintha minden áron ki akarna szabadulni. Kinyítottam neki az ablakot. Menjen Isten hírével, van hely bőven odakint, szállhat, cikázhat, csapkodhat a szárnyaival amennyit akar, telezümmögheti az egész udvart, átmehet akár a szomszédba is. Nem repült ki. Fölszállt a plafonra, onnan nézett reám. Kihívóan. Becsuktam az ablakot. Huzat volt. A légy erre megint odavágta magát az ablak üvegének.

 

Gondoltam, egyoldalúlag békét kötök véle, nem zavarom, elfér ott, a plafonon, különben sem bántott, csak szállt erre-arra, mint egy kis, fekete papírrepülő. De ő nem fogadta el az egyoldalú békekötésemet. Arra röpült mindig, amerre mentem. Mert akkor már kezdtem sétálni a szobámban, azon tűnődtem, mit akarhat ez a légy tőlem ? Föltűnés nélkül ültem le egy székre, kinyítottam azt az újságot, amivel csak úgy vaktában feléje ütöttem volt. Hát mit találok benne ! Amerikai tudósok megállapították, ha a légy nekimegy az ablaknak, akkor nem azért megy neki, mert ki akar menni. Egyszerűen idegesíteni akarja az embert. Ausztrál tudósok megerősítették az amerikai tudósok megfigyelését, határozottan azon a véleményen vannak, hogy igazuk van az amerikai tudósoknak. A légy nem azért megy neki az ablak üvegének, mert ki akar repülni. Ettől az újsághírtől vagyok most már idegállapotban.

 

 Mert hogy van az, hogy mindent amerikai, ausztrál, vagy kanadai tudósok tudnak fölfedezni ? Miért van az, hogy a mi, közeli tájainkon nincs egyetlen egy tudós, aki a legyek természetét meg tudná vizsgálni ? A légy természete nem hasonlítható az űrkutatás, vagy az atom természetéhez, tanulmányozásához nem szükséges ott lennünk a Szilikon-völgyben, vagy valamely űrhajózási központban, ahol a mérnököknek már elállt a nyakuk a sok égrenézéstől. A legyeket mi is nyugodtan tanulmányozhatnók saját otthonunkban, az udvaron, vagy a kert sarkában, például a trágyadombok körül. Ha akarjuk. De nem akarjuk. Úgy látszik, nem. Hagyjuk, hogy az amerikai tudósok tegyék félre világraszóló tudományos terveiket, s figyeljék a legyek szokásait. Hogy valamit mi is megtudjunk a legyekről. Mintha nekünk nem volna elég legyünk ! Ezért vagyok én most idegállapotban. Ezért a lustaságért. Képesek vagyunk naphosszat elnézni a körülöttünk zümmögő legyek sokaságát, anélkül, hogy megfigyelnők őket. Csak nézzük, de meg nem figyeljük a saját legyeinket.

 

 Még egy olyan kis, nyomorult újsághírt sem tudunk világgá röpíteni, hogy mi fejtettük meg a legyek valamelyik szokását. Például azt, amit említettem. Hogy nem azért mennek neki az ablaknak...Fontos hírek a mi tájainkról nem röppennek föl, hogy bejárják a tudományos világot. Várjuk, hogy minél távolibb országok tudósai tanulmányozzák azt, ami már a szemünket üti ki. E lusta várakozás miatt vagyok idegállapotban. Lehet, a mi legyeink is idegállapotban vannak. Észrevették, hogy csak üldözni tudjuk őket holmi zizegő újsággal, ahelyett, hogy elmélyednénk az ő lelkivilágukban. Ezért csapják oda magukat mérgesen, nagy lendülettel ablakunk üvegéhez. De ez már az én megfigyelésem. Nem az amerikai és ausztrál tudósoké.

Fotó : Wikimedia Commons

Négy apáca, zuhogó esőben

 

Mintha most is látnám őket, a négy elázott apácát, talpig feketében, fejük fölött a megtépett, kifordított esernyőikkel. Látom őket, amint integetnek felém, majd égre néznek a zuhogó őszi esőben, imádkoznak értem, tartson meg engem az Úr további útjaimon és tartsa meg az egész magyar nemzetet az idők végezetéig. Mert mind a ketten megérdemeljük. Én azért, mert segítettem rajtuk, a nemzetet pedig azért, mert ilyen gyermeke van néki. Mint én. Imájuk alapja pedig egy oly egyszerű, semmi kis hétköznapi történet, hogy elmesélni is röstellem. Mondom, hétköznapi a történet, pedig vasárnap volt. A kicsi, zöld Fiátommal ott menegettem a Münchenbe vezető birodalmi úton, amikor föltűnt nekem a négy apáca alakja. Lerobbant, régi autójuk mellett álltak a zuhogó esőben, s integettek minden elsuhanó autónak. Meg nem állt senki. Én igen. Pont előttük álltam meg, jött az elázott négy apáca, autójukra mutattak, mondták, megállt, nem lehet elindítani. És azt is mondták, több, mint egy órája integetnek, de hiába. Fölnyítottam a motorház fedelét, semmi gőz, semmi látható hiba. Tudtam, ez nekem való föladat. Ide szerszám se kell, csak egy száraz rongy, vagy zsebkendő. Itt meg kell jegyeznem, a hetvenes években történt az eset, akkor az autókat még úgy gyártották, hogy azokat úton-útszélen javítani lehetett, ha csak nem volt azoknak valami nagyon nagy bajuk. A gyújtáselosztó födelét két újjal lepattintottam, láttam, víz került a megszakítókhoz. Elegánsan vettem elő  a zsebkendőmet, szépen szárazra töröltem, vissza a födelet, leeresztettem a motorház fedelét és az én gyönyörű, székely németségemmel győztesen azt mondtam, be lehet szállni, a motor máris indul. Nem hitt nekem a négy ázott apáca, csak az egyik ült a kormány mellé, hogy bölcs kijelentésemet ellenőrízze.

A motor azonnal beindult. És körülvett engem a négy elázott apáca, nézték az én kicsi Fiátomat, azon is az R betűt nézték a legjobban. Kérdezték, honnan való vagyok ? Ruszki ? Mondtam nekik, nem ruszki, hanem román. Román ? Óbégattak nagy elismeréssel, beszédükből azt vettem ki, hát igen, lám, milyen segítőkész, ügyes és jó emberek élnek abban az országban! Maga a Fönnvaló vezérelt engem ide ebben a zuhogó esőben. Nem tudom, megértették-e, amit én erre válaszoltam, mikor kézzel-lábbal kifejtettem: az igaz, hogy Romániában ügyes és jó emberek vannak, segítőkészek, ez pontosan így van. De az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én, személy szerint magyar vagyok. Még akkor is, ha ott lakom abban az R-betűs országban. Így hozta a helyzet. S hogy egészen világos legyek, megnyomtam azt a szót, hogy minoritét. Úgy nyomtam meg, olyan határozottsággal, mint amiképpen néhány perccel később, a gázpedált nyomta meg az elázott apáca, hogy útjukat folytassák. Azt talán mondanom sem kell, nem hagytak ők ott engem hirtelen, még álltak egy ideig a már müködő autójuk mellet, álltak a zuhogó őszi esőben, imádkoztak értem, tartson meg engem az Úr további útjaimon és tartsa meg az egész magyar nemzetet az idők végezetéig. Tartsa meg a minoritéttel egyetemben. Megérdemeljük.

Fotó : Pusztai Péter

                                                          Fotó : Pusztai Péter                                  

                                              

      Mit beszélek a hátam mögött ?                                                                                                                                                                  

                                                                                                                                                                     Mindenkiről mondanak valamit a háta mögött. Én is szeretek mondani valamit mások háta mögött. Főleg olyasmit szokott mondani az ember mások háta mögött, amit valójában gondol másokról. Ami a meztelen igazság. Most például a meztelen szó háta mögött is mondok valamit. Azt, hogy csóré. Sokszor vagyok úgy, még a magam háta mögött is mondok valamit. Közli velem a doktor finoman, tapintatosan, tudományosan, nemzetközileg elfogadottan, emberbarátilag, környezetkimélőleg, választékosan, kirekesztésmentesen, már-már ünnepélyesen : önnek, kedves uram, adenokarcinomát állapítottak meg a leletei. Erre én rosszmájúlag, tudománytalanul, közönségesen, fölháborító kárörvendéssel, megvetőleg, kirekesztően, lesúlytóan, fanyar mosollyal azt mondom a saját hátam mögött, rákos vagy barátom, rákos. Meg hogy a leletek állapították meg ! A leletek...Nem a doktor. A leletek. Holott messziről lehet látni rajtam, az vagyok, rákos. Még a járásom is rákos, nem pedig adenokarcinomás. Ez az igazság. Még a járásom is. Az apró, a bizonytalan, a félszeg járásom. Ez az igazság.

 

Azt mondják, az igazság előbb-utóbb, ki szokott derülni. Kérdem én, miért előbb-utóbb ? Miért nem derül ki azonnal ? Amikor a fél orcája már itt van előttünk ?

Úgy látszik, az igazság ott van mindig valahol a hátunk mögött. Ott szereti az árnyékban, megbújva, nem akar szembenézni az emberrel. Valósággal rejtőzködik. Mint a vitamin a murokban. Attól fél, ha kiteszi a lábát a napfényre, a világosságra, meg is semmisül azonnal. A hűvös, eldugott helyek, a pincehangulat, a nyírkosság, az odúk csöndje, a mély repedések, a rejtett helyszínek tartják életben az igazságot. Nagy gondja van arra, nehogy egészen, s azonnal kiderüljön. A kiderüléstől fél a legjobban. A lesújtó igazságot  például rendszerint enyhítő körülmények veszik körül, mint tolvajt a cinkosai. Ezek az enyhítő körülmények a lesújtó igazság talpnyalói, semmi kis szolgák, hazudósak, még a szemük sem áll jól az enyhítő körülményeknek. Én valósággal írtózom tőlük, akár a csúszó-mászó állatoktól, a kígyóktól, csigáktól, gilisztáktól, férgektől. Ki nem állhatom ezeket a sunyi lényeket, amelyek lappangásból élnek. Mint az influenza, vagy a gazdasági világválság. Amikor ezek valami kényszerűség folytán előjönnek a hátunk mögül, akkor már késő, akkor már benne vagyunk az influenzában, a gazdasági világválságban, akkor már köhög az emberiség, fújja az orrát, kap ide, kap oda, sehol semmi kiút, menekülés.

 

 Olykor azt hiszem, emberhez méltóan akkor cselekednénk, ha azt mondanók el egymásnak már az elején, amit  mások háta mögött szoktunk elmondani. Az igazságnak megfelelően. Abban a pillanatban csóré lenne minden, mi eddig meztelen volt, a tudományosan homályos dolgokból teljes pompával lépne elő a közérthetőség. Mi pedig ott állanánk fölemelt fővel, nyugodtan, ki-ki sorsával megbékülve. Hitben, vagy hitetlenül. A kilencvenedik zsoltár hangulatában : Az embereket te meg hagyod halni... Olykor hiszem ezt csupán. Mert most arra gondolok, mit is mondhatnak a hátam mögött...

 

 

kopirájt : Elekes

Eltiltom magam a közügyektől

 

Úgy járok megint a téren, aprókat lépve, szinte lopva, félve. Föl se nézve. Úgy járok, bizonytalanul, akár egy új elmélet. Mert hányszor

 megbukott már, midőn kilépett a porondra megannyi új elmélet. Megjárta számtalanszor. 

Amint találkozott a gyakorlattal, gyorsan semmivé lett. Mondom, félek. Nem mástól, magamtól félek. Túlságosan beleavatkozom a közügyekbe. Olyan dolgokkal foglalkozom legszívesebben, amelyekben nem vagyok Illetékes. Amelyek nem tartoznak énrám. Még mandátumom sincsen. Megbizatásom, hogy azokkal törődnöm kellene. És én mégis örökösen ilyen ügyekkel foglalkozom. Úgy teszek, mint aki ért a közügyekhez. Spekulálok. Mint valami vézna, csökött, kis da Vinci, polihisztorkodom. Most, amikor ez már nem divat Pedig voltaképpen semmihez sem értek. Van úgy, szétszedek egy zsebórát. Nem azért, hogy megnézzem, mi ketyeg benne, hanem  mert kiváncsi vagyok, össze tudom- e rakni. Máskor verset írok. Játszom a szavakkal. 

Vagy fölkapok egy golyóstollat és hírtelen rajzolok valamit. Mintha tudnék. Az imént például három másodperc alatt lerajzoltam magam. Egy fekete golyóstollal. Nem néztem tükörbe. Régi önmagam rajzoltam le. Aki voltam talán, régen. Harminc évenkint szoktam valamit rajzolni. Ez nem az én mesterségem.  Énnekem nincs is mesterségem. Ha van, akkor azt nem gyakorlom. Pályafutásom sincs. Mint sok jeles embernek szokott lenni. Ezt már egyszer meg is jegyeztem. Egy versben. Úgy látszik, elszaladt mellettem a pályafutás. Észre sem vett engem. Most pedig én megyek el mellette. Igaz, már aprókat lépve, szinte lopva, félve. Föl se nézve. Bizonytalanul. Amint mondtam. Akár egy új elmélet.  

 

Ime, most megint kiteszem magam mindenféle gúnyos megjegyzésnek. Hogy jól föl van vágva az írói vénám. Hogy én magam volnék az új elmélet. És da Vinci. Satöbbi. Jól van.

 

Okos emberek rég megfogalmazták, mi az elmélet . Az elmélet a gyakorlat eszmei általánosítása. Jól van. Azért van jól, mert az új elmélet, amivel most előállok, voltaképpen annak a megfigyelésnek az eszmei általánosítása, amit a gyakorlatból vettem. Amit tapasztaltam. Naponta, szinte. A magyarságról beszélek. A magyarok szeretik egymást. Jól van. De a magyarok egymást általában szeretik, külön-külön nem. Vagy ritkán. Egyik magyar a másik magyart nehezen viseli el. Ami ebből következik, az jól kilátszik a magyarok történelméből.  És a jelenből is jól kilátszik. Messziről.

A minap találkoztam egy barátommal. Az utcán. Tudom róla, tudományos dolgozatokat ír a magyarságról. Valósággal harcol a magyarságért, mindent megtesz érette. De mi még ketten, egy asztal mellett, soha nem beszélgettünk. Épp ezért mondtam el néki, mi az én elméletem a magyarságról. Ott mondtam el,  a nyílt utcán. Meghallgatta és azt válaszolta, bizony, ez pontosan így van. Annyira így volt, hogy amint jóváhagyta elméletem igaz voltát, azonnal otthagyott a nyílt utcán. Sietett valahová. Lehet, épp harcolni ment a magyarságért. Lehet. Elszólította tőlem a kötelesség. Jól van, mondtam magamban, legalább elismerte gondolatmenetem helyességét. Mármost azt is kijelenthetem, az ő elismerése által tantételnek, azaz teorémának is nevezhetem az én szerény elméletemet. Egyszerűen azért, mert azt igaznak elismert tételből vezetem le.

 

Most itt vagyok megint egyedül. Aprókat lépve járok a téren. Itt vagyok, ezt a teorémát forgatom fejemben és nem tudom mit kezdjek véle. Mert valamit kezdeni kellene. Pedig hányszor elhatároztam már, eltiltom magam a közügyektől. Úgy, általában harcolni valamiért, nincs semmi kedvem.  

El vagyok nyomva

 

Már akkor elnyomtak engem,

mielőtt megszülettem. Elnyomtak,

kegytlenül,

pedig szólhatott volna anyám, lelkem,

a testvéred szerintem

 fejeden ül.                                                                                                           

Elnyomtak engem aztán

kint, a bábák,

tanúm van reá, meg is haraptam egyiknek

jól a lábát.

Elnyomtak engem az óvodában, mikor még

kicsiny voltam,

erőm sem volt elég,

hogy megdobáljam társaim, csak bőgtem,

lent, a porban.

Elnyomtak minden iskolában,

az első padból a hátsóba ültettek

menten engem,

azt mondták, a himnuszt hamisan

énekeltem.

Elnyomtak engem fönt, az egyetemen,

az ösztöndíjam egy szép napon törölték,

pedig piára sem volt elég,

az koholt vád,

hogy ittam volna oly sokat, de ők így

indokolták.

A bakaságot hogy megússzam, hát

jött egy ötlet,

de mikor odaálltam a bizottság elé meztelen,

félrelöktek.

Elnyomtak engem később is,

mert téved, ki azt hiszi, nékem

munkát adtak,

a semmittevési hivatást én találtam ki,

csak magamnak.

Kiálltam egyszer egy sor elé, kiáltottam,

hé, velünk mi lesz, mert itt vagyunk mind,

elnyomottak !

Kik mögöttem álltak, éljeneztek, de jobbat

ők se mondtak.

A parlamentben is el voltam nyomva,

pedig a szót meg nem vontam

soha mástól,

hagytam, hogy éljen meg más is, ne csak én,

elnyomásból...

 

Fotó : Pusztai Péter

                                                                                                   Pusztai Péter fotója

 

Zöld

 

Ezért a tájért hagytam ott Amerikát,

micsoda szép vidék,

a réteket, s a zöld mezőket

csobogó, kék folyók, patakok szelik át,

sokan el se hinnék,

ha lehet, majd meggyőzöm őket :

fönt van az ég és lent a róna,

nézd ezt a százados fát,

virágot is szedhetsz alóla,

egymást követik ám az évszakok,

ősz után rendszerint a tél jő,

tél után várhatóan tavasz,

nyáron pedig csak ritkán havaz,

itt még a csiganyál is fénylő,

micsoda egy ország,

ritkán változtatja alakját,

milyen kár, hogy lakják...

                                                                                         Fotó : Pusztai Péter

          Ketten

 

És azt még nem is említettem,

mondtad,

hogy ültünk a csöndben ketten,

a szívem ötvenkét százalékos,

láttam az orvosi papírt,

érdemes megnézni az ereket,

van, aki most is könnyen

veti a cigánykereket,

az idő teszi tönkre az embert,

mondtam erre, így van, ne kérjünk számon

semmit, főleg ne máson,

énnekem nincs is pályafutásom, néha

ettől is felmegy a vérnyomásom,

persze, az idő nagy úr,

csak a szívem ver olykor vadul, de

másnak se könnyebb,

van, aki ilyenkor sóhajt, szerelmem,

a beszéd témáját el kell terelnem,

ugye, más színe van ma a dalnak,

elültek mind a forradalmak, a költő

mellé beszél, ha szól, versében

szürke, görög, vagy római kövek, a mában

ő csak megvillan éppen,

mint halpikkely a napsütésben.

És azt még nem is említettem,

odakint a meggyfánk meggondolta magát,

ezen a nyáron még élni szeretne.