vasárnap, február 01, 2009

                                                                                                    Fotó : Pusztai Péter

 

Leváltják a paradigmát ?

 

A paradigma ott szokott ülni az asztalfőnél, szorosra kötött nyakkendőben. Akár egy szigorú szobor. Mintha márványból lenne. A szeme üveges. Csak arra használja szemét, hogy időnkint elnézzen véle mások fölött. A paradigma tulajdonképpen egy állásponton ül mindig az asztalfőnél. Feszesen ül azon az állásponton, mert az őt kiemeli a szürkeségből. Fényleni szeret a paradigma, résztvenni szeret, ezért van ott mindig, ahol van. Ha megszólal a paradigma, azt mondja, jól van úgy, ahogyan van. Minden úgy van jól, ahogy éppen van. A paradigmának kerek és fényes az orcája, pofacsontja szúrósan nem áll ki ábrázatából. Szájának széle nem kanyarodik lefelé. Mosoly ritkán  jelenik meg szájának szögletében, csak megvillan olykor, röppen is tovább. Ha fészkelődni kezd az álláspont, amelyen ül a paradigma, akkor ő azt mondja, persze, vannak ciklusok, de át fogunk ívelni rajtuk. Mégpedig nagy ívben. Mint máskor. Mert egymást érik a megvalósítások. A paradigma azt állítja, ahol ő jár, azon az úton a kilóméterkövek is mind megvalósításokból vannak.

 

Sokáig nem tudtam megérteni a paradigma természetét. Főleg azt nem értettem, hogyan tud ő ily fényesen megélni abból, hogy állandóan hangoztatja, a hazáért harcol, közben ott ül az asztalfőnél. Szegény nagybátyám, Miklós, ki házmester volt San Franciscoban, segített nekem a megértésben. Pedig ő még azt a szót sem hallotta, hogy paradigma. Egyszer, egy pénteki napon hazajött az ingyen konyháról, ahol kezébe nyomták a hétvégi ennivalót. Abban a csomagban volt vaj is, akkora, mint egy tégla. Mutatta, s azt mondta, túlságosan nagy lábon él ez az ország, nem jó a beállítás, nem jó a mérték, a világról való vélekedés, ezen az úton nem szabadna járni. Ezeket mind le kellene váltani. Már a vaj miatt is...

 

 E csöndes, háborgó, házmesteri szavak után már sejteni kezdtem, mi az a paradigma, de azért maradtak még nyított kérdések előttem. Például észrevettem, a paradigma szereti gyermekeit is paradigmának nevelni. Ismerek olyan családot, ahol három paradigma is van. Az egyik tehetségtelenebb a másiknál, de azért paradigma mind a három. Szakasztott az apja valahány. Nagyapám szokta mondani a nagy tragédiákról, hogy ha valahová egyszer beüt a ménkő, akkor az ott van maradva. Ebből azt is sejteni lehet, hogy a paradigma, ha jól megnézzük, csapást jelent az emberiség számára. Mert ha a paradigma beüt valahová, akkor az is ott marad, amíg lehet. Amíg le nem váltják.

 

 A titok állítólag ott van, a leváltásban, mert attól jutunk egyről kettőre, ha az egy helyébe lép a kettő. Én nem hiszek ebben a titokban. A paradigma szerintem attól paradigma, hogy kitermeli az újabb paradigmát, melynek természete pont olyan, mint az övé. Odaül ő is az asztalfőre, harcolni kezd azonnal a hazáért és szorosabban megköti a nyakkendőjét. Szakasztott az apja. Mintha márványból lenne. A szeme üveges. Csak elnéz mások fölött.

 

 Manapság állandóan hangoztatják, hogy paradigmaváltásra van szükség. Csakhogy sokan átlátnak a szitán. A paradigma ugyanis észrevette, valósággal hánykolódik az az álláspont, amin ő ül, azt akarja, hogy ezt a hánykolódást mi jó jelnek tekintsük. Nem is jelnek, hanem a leghelyesebb megoldásnak nézzük, ha hánykolódik az a szempont. A paradigma azon fáradozik, ne ő, hanem a mi felfogásunk változzék meg a világ folyásáról. Olyan módon, ahogyan ő diktálja. A paradigma azt sem bánja, ha leváltják.  Ezzel tulajdonképpen a mi vélekedésünk változik meg. Az ő paradigmasága megmarad, hetedíziglen. Vagy még tovább.

 

Marosvásárhely, 2009, február 1.

 

1 megjegyzés:

Zsigmond Bathori írta...

Peldasan pontos, precizen potyogott piszkozat! Ezt merem allitani, a jozan paraszti eszjarast ismerven... Paradigma moge palastolt valosag neha felhaborito, maskor egyenesen ledobbento! De soha nem monoton, ha figyelmen kivul nem hagyuk valtozo termeszetenek paradigmikus viselkedeset. Kellemes delutant!