csütörtök, február 19, 2009




A fekete doboz

        ( 2 )

 

Három fekete dobozról szóltam az imént. Az első, amit a repülőgépek hordoznak magukkal. Azzal most nem foglalkozom. Nem reám tartozik. Ilyen dobozt még nem is láttam. Csak fényképen. Piros volt. A második fekete doboz, mely barna volt, mint a Singer-varrógép fiókja, örökre eltűnt otthonunkból. Az árvíz vitte el. De nem egészen. Valami csak megmaradt belőle, mert itt járt Zsiga barátom, a fogdoktor, s elmesélte, nekik is pontosan ilyen fekete dobozuk volt. A színéről nem beszélt, csak arról, hogy abban is az égvilágon minden volt. Rengeteg mütyür, gombok, csatok, pántok, társtalan fülbevalóktól elkezdve, amit csak el lehet képzelni. És ő abban a fekete dobozban mindig nagy kiváncsisággal szokott kutakodni. Ha semmit sem keresett, akkor is. Azt mondja, szerinte minden rendes házban van egy ilyen fekete doboz. Szóval a mama fekete doboza sem veszett el egészen. Ott van mások emlékezetében. Milyen nagy igazsága van ennek az én barátomnak ! Hát nem kerített anyám egy másik fekete dobozt árvíz után ? Még a varrógép fiókja is benépesült lassan. Újabbnál újabb haszontalanságokkalt telt meg. Aztán egy meggondolatlan napon odaadott mindent valakinek, vigye. Varrógéppel egyetemben. És vitte. Annak is már csak az emléke van meg otthonunkban. Üres is a mi otthonunk azóta. Pedig semmire nem volt szükségünk abból a titokzatos fiókból !

 

Itt van a harmadik fekete doboz, a tarka. A mi kis történelmünket, múltunkat rejti magában. Még megvan. Még nem adtuk oda senkinek. Pedig kérték. Kérték, szégyentelenül. Hát hogy lehet egy történelmet csak úgy odaadni, hadd vigyék ? Még akkor is, ha tarka és apró ez a történelem. Meg sem kérdeztük, minek kell nekik. Földrajzilag például repülőtérnek nem alkalmas a vidék. A hegyek miatt. Ide csak a szitakötők szállhatnak le biztonságosan. Vagy a barázdabillegetők. Pedig maholnap barázdák sem lesznek, csak árkok, amiket a gólyák is ki szoktak kerülni. Hogy csak a legszűkebb földrajzi tájat, az udvarunkat említsem, vagy a szomszédokét. Ha pédául vadásznivaló területet akarnának csinálni belőle azok, akik kérték, akkor mi lesz a minden áldott esztendőben hazatérő fecskéinkkel ? Mert a fecskék nem szeretik a vadászterületeket. A mi, párolgó pajtáinkat szeretik, ahol élet van. Ahol borjak bökdösik anyjuk tőgyét a nedves orrukkal. A fecskék csak oda térnek vissza, ahol fiókáikat kiköltötték, s repülni tanították. Ahol békességes emberek lakoznak. Ahol nem lövöldöznek és föltollazott, zöldkalaposok sem járnak. Oda térnek vissza. És mi lesz a kicsi pipékkel ? Vagy a rucákkal tavasszal, akik sietésükben mindig orraesnek ? Azokkal mi lesz ?  Szóba sem jöhet, hogy ezt a mi, teljességgel hozzánk nőtt, a századokat velünk átkínlódott, olykor velünk együtt megromlott kicsiny világot  csak úgy, föladjuk. Ez a mi fekete dobozunk. A tarka. Ha semmi sem marad ebben a fekete dobozban, utódaink akkor is be tudják majd népesíteni újra. Ha akarják. Hiába szóródtak szét utódaink  a világban. Még szerencse, hogy szétszóródtak. Legalább nem vesznek el velünk együtt, ha hitvány idők jőnek. Ha úgy adódna. 


1 megjegyzés:

miviana írta...

"A fekete doboz"-okban igen értékes "holmik" is vannak - ezért fáj rá a foguk azoknak, akiket nem illet!
Az eddiginél jobban meg kell becsülnünk a mi világunkat és sokkal jobban vigyáznunk kell rá. Vannak köztünk, akik bagóért is odaadnák (odaadták), sőt, üveggyöngyért is - "túlélésük érdekében".