Pusztai Péter fotója

Kisasszonyok

( Gocsovszkyné )

5.

Elgondolni is rossz, hogy ez a Gocsovszkyné, amikor nagy csöndben elment örökre, miképpen tudta magával vinni a kisasszonyokat is. A feledésbe. Mert most kérdezhetném bárkitől a faluban, mit tud a kisasszonyokról, nem tudna nekem válaszolni. Csak rándítana a vállán, legjobb esetben odatenné mutatóujját a saját orrához, megnyomná kétszer-háromszor, közben ismételgetné azt a szót, hogy kisasszonyok, kisasszonyok... És a végén azt mondaná, fogalma sincs, kik lehettek azok a kisasszonyok. Kivéve anyámat. De őt most hagyjuk ki. Nem nagyon szoktam őt kihagyni, amikor emlékezni akarok, de most hagyjuk ki. Eléggé megtárgyaltuk már, kik voltak ezek a kisasszonyok. És nem is érti, mit akarok én most ezzel a három kisasszonnyal, de különösképpen azt nem tudja fölfogni, hogy ezzel a Gocsovszkynével mit akarok. Mert őt már rajtam kivül meg sem említi senki.

A kisasszonyok ügyében ma reggel jó korán telefonált anyám, - na, lám, most sem tudom őt kihagyni ! – vigyázzak, mert valami még eszébejutott. Azt mondta a telefonba : - Ugye, abban maradtunk a múltkor, hogy ez a három kisasszony, vagyis Póli, Erzsi és Jolán a Marosi Lajos leányai voltak, s férjhez egyik se ment, sem pedig gyermekeik nem voltak. Na, ez a dolog változott, mert Jolán egy kicsit férjhezment volt Tóth Józsihoz, még gyermeke is lett, de hogy azután mi történt Tóth Józsival, s azzal a gyermekkel, azt már kideríteni nem lehet. Hogy ők is eltűntek, az biztos.

Ezt a változást most szépen elkönyvelem magamban, aztán az jut eszembe, hogy ez a Gocsovszkyné miért ott kereste az igazságot, ahol én azt a közepes murok nagyságú halat fogtam ? Miért nem ment át a kisasszonyokhoz ? Mert ott aztán rengeteg szép igazságot találhatott volna. A kisasszonyok gyönyörű könyveiben. Sok, szép igazságot és kitalált dolgot, vegyesen. Válogathatott volna kedve szerint. Hosszú, téli esték idején. Miért nem ment át hozzájuk néhanap, amúgyis nagyon magányosak voltak. Volt ott szép könyv elég. Sorjában, a polcokon. Ráadásul ez a Gocsovszkyné közelebb lakott a kisasszonyokhoz, mint én. Átmehetett volna hozzájuk bármikor. Én bezzeg át tudtam menni a kisaszonyokhoz gyermekkoromban. Gilisztát szedtem a kertjük alatt a halászathoz. Egyszer egy malacot is vittem nekik két gyönyörű kötésű könyvért. Kikunyeráltam anyámtól azt a malacot. Szép malac volt, a farka mintha meg lett volna csavarintva. Sajnáltam is.

Már hazafelé el kezdtem nyitogatni a könyveket. A fedőlapon ott volt Széchenyi István arcképe, belül pedig a Hitel, Világ, Stádium. És oda volt írva még a Lampel József neve, s az évszám, 1903. Én, bezzeg, átmentem ezekért a könyvekért, amikor még annak a szónak a jelentését sem ismertem, hogy stádium. Át tudtam menni. És át tudtam menni akkor is, amikor a kisasszonyok egy anyámnak való könyvet adtak, hogy azt vigyem haza neki. Tiszta ingyen. Ajándékba. Milyen szép könyv volt az is ! Jókai írta. Sárga tulipán volt a borítóján. A tulipánok levelei még kiállottak. Annyira, hogy éreztem a leveleket az ujjammal. Anyám nagyon szerette ezt a Jókai-könyvet. Én tudtam miért. Pedig nem mondta. Tele volt majdnem minden lapja szerelemmel és izgalmas történetekkel. Apám nem szerette ezt a könyvet. Nem volt benne tudományos dolog, azt mondta, amiben nincs tudományos dolog, az semmit nem ér. Az olyan könyv álmodozóknak való.

Úgy látszik, ez a Gocsovszkyné sem szeretett álmodozni. Azért nem ment át a kisasszonyokhoz. Vagy nem is tudott azokról a szép könyvekről. Azt hihette, ebben a faluban a népek nem is láttak könyvet. De a papról, Páll Dénesről csak kellett, hogy halljon valamit, ha ő, maga nem is járt templomba. Kellett, hogy halljon róla, mert híres ember volt ez a Páll Dénes. Főrendiházi tag ! Volt úgy is, eljöttek direkt érette, Pestről. Hogy mondja el a véleményét valamiről. Ő pedig bizonyosan jól el tudta mondani a véleményét akárhol, s akármiről. Nagytermetű, mélyhangú, kerekfejű, méltóságteljes ember volt ez a Páll Dénes. Ahová ő belépett, azonnal lehetett érezni, hogy fontos ember lépett be oda. Én, bevallom, nem szerettem ezt a Páll Dénest. Egyszer a körmömre ütött valami semmiségért az iskolában. Mert bejárt oda is néha, látni akarta a jövendő nemzedéket. Amikor a körmömre ütött, valószínűleg nem lehetett valami jó véleménye a jövendő nemzedékről.

Most már mindegy, én nem szerettem őt. Előfordulhat sok minden az életben, még az is, hogy ezt a Páll Dénest Gocsovszkyné sem szerette valamiért. De tegyük fel azt az egyszerű kérdést is, hogy egyáltalán szeretett-e valamit ez a Gocsovszkyné ? Az igazságon kivül ? Mert ha csak az igazságot szerette, mégpediglen kizárólag, akkor az sincs kizárva, hogy épp ezért ment az ő neve feledésbe. Szerette-é ez a Gocsovszkyné például a spenótot ? A kisasszonyoknál spenót is volt mindig. És volt ott mindenféle vetemény és apró állatok is voltak. Gazdálkodtak ezek a kisasszonyok. Pedig fiatalabb korukban arról volt szó a családban, mármint a Marosi Lajos családjában, hogy mind a három leánykát taníttatják. Legyen mind a háromból úriasszony. Ezért szerezték be jó előre azt a sok szép könyvet. Mégis, valamiért elhervadtak ezek a kisasszonyok. El, mind a hárman. Ezüst eszcájggal nem ettek, pedig volt nekik az is. Az udvarra sem szoktak szépen kiülni, mint az urak, különösen késő, nyári délutánokon, amikor már hajlik a nap. A szép, haloványkékre festett házukban sem gyönyörködtek, csak eljártak előtte, mintha nem is lett volna a saját házuk. Mintha nem nekik találták volna fel ezt a földi életet.

A kisasszonyok közül, ez a Jolán ugyan nekifutamodott a valóságos életnek, mert ugye, -amint anyám megtelefonálta,-

egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, gyermeke is született, de úriasszony nem tudott lenni belőle valamiért. Hát van nékem időm arra is , hogy ennek okát kiderítsem ? Van nékem annyi időm ? Nem elég nekem ez a Gocsovszkyné ? Mert még róla sem tudok semmit. De hogy legalább hű legyek Gocsovszkyné igazságkereső szelleméhez, s a pontosság kedvéért is azt mondom, majdnem semmit nem tudok róla. Hiába ténferegtem képzeletben szürke, unalmas állomásokon, hiába jártam körbe szomszédait, mert azok is eltűntek sorra, a múló idő ködében.

Haála Gyula festménye

A csíny becse

( Gocsovszkyné )

4.

Amint anyám javasolta, aludtam egyet erre a Gocsovszkynéra. Jól azért nem aludhattam, mert éjnek idején jöttem reá, miért tűntek el nyomtalanul ezek a gocsovszkyak. Mint egy vérbeli politikus, egyenesen megkerültem a kérdést. Úgy tettem föl magamnak a kérdést, hogy más, hasonló sorsú emberek miért nem tűntek el nyomtalanul a falu népének emlékezetéből ? Ott van például a pipás Lajosbá esete, akinél magányosabban senki nem élt a faluban. Vagy a macskás Sáriné élete, aki csak hallomásból tudta, hogy férje is lehet egy fehérnépnek, meg gyermekei, ha Isten is úgy akarja. Vagy a három kisasszony. Azok is nagy magányosságban éltek, hiába voltak hárman egy födél alatt.

Nézzük csak meg közelebbről, mondjuk, ezt a pipás Lajosbát : egyedül az ő házának ablaka volt valami állati hártyából, vagy kutyabőrből, soha be nem üvegeztette. Amikor a kikupálódott, üvegablakos házú szomszédok föltették neki a kérdést, mikor fogja már beüvegeztetni azt a kicsi ablakot, ő kurtán azt felelte, soha. Neki elég az a fény, ami van odabent. Különben sem szeret üldögélni odabent. Kint üldögélt a kapu előtt mindig és leste, melyik gyermeket kellene kiherélni... Viccből, persze, nem igazából. De ha viccből is emlegette ezt a kiherélést, akkor is látszik, hogy csínytevésen járt az esze. Törökdohányt termesztett titokban a háza mögött, a kukoricásban, ezt ő nem törvényszegésnek tekintette, hanem egyszerű csínytevésnek.

Milyen szépek voltak azok a dohánylevelek abban a kicsi kukoricásban ! Minden levelet számontartottunk, mintha minden levél a miénk lett volna. Titokban. Ha mi, gyermekek, ezt a dohányt megdézsmáltuk, s pipás Lajosbá észrevette, nem mondta, hogy tolvaj gyermekek vagyunk, csak hunyorított, s cinkosan figyelmeztetett, nehogy a szalmakazal tövében szívjuk el az ő dohányát. Persze, hogy ott szívtuk el ! Mély lyukat vájva a szalmakazalban. El is mondtuk neki. Ő csak a fejét csóválta, nem ijesztett reánk, hogy megmondja a szüleinknek, vagy ilyesmi. Szerettük ezt a pipás Lajosbát, már csak azért is, mert ő nagyon szerette a csínytevéseket. Nagy volt nála mindenféle csíny becse. Persze, hogy nem lehet elfelejteni azt az embert, aki becsben tartja az emberi csínyeket !

Ez a Gocsovszkyné csak az igazságot kereste. Egyedül az igazságot. A pontosság kedvéért, a tiszta igazságért élt. Nem tudta, hogy kevés igazság van a földön. Ami van, majdnem mind unalmas igazság. Ezt a majdnemet most én is csak a pontosság kedvéért teszem ide, legalább ennyi maradjon Gocsovszkyné szelleméből. Mert amint már tudnivaló, egyéb nem marad Gocsovszkynéből, csak az a majdnem, amit én tettem az ő szellemiségéhez. Nagylelkűen. Csakugyan, miért is emlegetné ma valaki a faluban ezt a Gocsovszkynét ? Nem volt neki semmi csínytevése, semmi kirívó viselkedése, szokása sem volt, amit föl lehetne hozni, alkalomadtán. Nem történt semmi véle, csak éppen élt. Éppen itt élt a faluban. Érdem és hiba nélkül élt itt, közöttünk. Észrevétlen. Úgy is ment el. Észrevétlen.

Ez a macskás Sáriné, mennyire más volt, istenem, mennyire más ember volt ez a macskás Sáriné ! Pedig az ő nevéhez sem fűződnek nagy cselekedetek. Sem nagy bűnök nem fűződnek az ő nevéhez. De ha valaki sok macskát tart a faluban, azt mondják ma is róla, olyan, mint az a macskás Sáriné. Azt mondják, holott még azt sem tudják, miért tartott sok macskát ez a macskás Sáriné. Én tudom. Azért tartott sok macskát, mert tűzifája mindig kevés volt és különben is fázóslábú volt. A macskákkal melegíttette a lábát télvíz idején.

Élnek ma is értelmesebb emberek a faluban, akik nem azért emlegetik macskás Sárinét, mert neki sok macskája volt. Ezek az értelmesebb emberek megfigyelték, hogy ennek a macskás Sárinének a természete hajszálra megegyezett a macskák természetével. Naphosszat rótta felszeg utcáit, bekukkintott sorra a záratlan kapukon, szétnézett az udvarokon, van-e itthon valaki, kérdezte, akkor is, ha tudta jól, nincs otthon senki. Nem lopni járt, csak a kiváncsi természete vitte őt, hogy lássa, ki mit csinál, helyén van-e minden portán a kapa, gereblye, bőg-e valahol egy tehén, van-e vizük a tyúkoknak, nem csapkodja-e a szél valamelyik nyitvafelejtett ablakot. Én odasorolom a csínytevések közé, ezt a nagy kiváncsiságát, ennek az asszonynak.

Mennyire más volt ez a macskás Sáriné ! Számontartják, emlegetik ma is őt, hol a sok macskájáért, hol a természetéért. Pedig róla sem tudja senki, honnan, s miért került ide, abba a kicsi házba, mely ott volt a református papilak mellett, közvetlenül. Mindig megcsodáltam a macskás Sáriné házát, s udvarát, valahányszor elmentem a kapuja előtt, leazon. Még úgy is volt, hogy behívott, gyere, te, gyermek, vegyél egy vackort. Pirosbelű vackort vegyél...Istenem, hol van már az a világ, amikor valahová behívnak egy arrajáró gyermeket pirosbelű vackorért ? Már nincs meg az a szép, meghitt formájú házikó. Megvette valaki. El is adta. Eladták kétszer is anyám szerint, hogy biztos legyen.

Most, azon a helyen, ahol az a kicsi ház volt, s az a bársonyos füvekkel benőtt udvar, új házat épített valaki. Éles sarkaival valósággal kikönyököl az útra. Piros teteje van ennek az új háznak, divatos műanyagból. Piros, mint hajdanán a macskás Sáriné vackorának a bele. Csakhogy ez más pirosság. És termopán ablakai vannak neki. Talán az ajtók is mind termoplánból vannak, ahogyan errefelé mondják. Ide még az igazságkereső Gocsovszkyné sem szívesen költözne, ha élne. A macskás Sáriné pedig a faluból is elbújdosna. Valahová messze. Talán oda, ahonnan jött, valamikor. Persze, vinné magával a macskáit is. Mind, egy szálig.

Elekes Károly felvétele

Az alvó katona

( Gocsovszkyné )

3.

Jól mondom én azt, mama, hogy az alvó katona hozta ide, a faluba ezt a Gocsovszkynét. Ha ébren lett volna, s eszénél, nem hozta volna abba a süppedő, kicsi házba, különösen háború idején, mert ha ilyenkor két nyomorúságot összeadnak, abból csak nagyobb nyomorúság lesz. Így van ez a gazdag házasságokkal is. Ugye, ha két gazdag összeházasodik, a vagyon is összeadódik. Ez törvény mama. Ennek a Gocsovszkynének egyetlen pillantás lett a végzete, annak az egyetlen pillantásnak lett ő az áldozata. Én ezt biztosra merném venni. Képzelje el ezt a Gocsovszkynét : szép, bögyös leány lehetett, ott sétált, ténfergett az éjjeli szürkeségben egy idegen állomáson, s a sok összevissza-arcú, szomorú ember között megpillantotta a váróterem védett sarkában alvó katonát, mármint magát, Ocsovszky közlegényt. A vonatok csak jöttek, mentek, füstölve, puffogtatva, a pirossapkás forgalmisták hiába szólították föl az utasokat, hogy beszállni, beszállni, ez az alvó katona meg sem mozdult abban a védett sarokban. Mintha őt a vonatok járása nem érdekelné. Mint aki a legnagyobb biztonságban van ott, ahol éppen van. Ez a magabiztosságot sugárzó, nyugodt katona alvása keltette föl ennek a leányzónak az érdeklődését Ocsovszky iránt. Odament egyenesen a katonához és ujjaival megpöccintette annak vállát. Kétszer is. Amikor ez az Ocsovszky fölébredt és kinyította nagy, kék szemét, a leányzó bugyutának látszó, kicsiny fejében hirtelen az az elhatározás született meg, hogy ő ezt az embert soha el nem hagyja. Így kezdődött ennek a Gocsovszkynének az idekerülése, mert tovább már együtt jöttek, egészen a kicsi, süppedő házig, mama.

- Hát te csakugyan elhoztad valahogy őket ide, ezzel a kitalált szerelmi történettel ! Régen, amikor még láttam a betűket, ilyesmiket olvastam ócska regényekben is. Minden szerelem kezdődik valahogy, s végződik, ahogy végződni szokott. Én, a te helyedben nem foglalkoznék azzal az állomással, az éjjeli várótermek szürkeségével, nem járatnám a vonatokat hiába, a katona vállát pöcögtető bögyös leánykával se törődnék, hanem ragaszkodnék az egyszerű valósághoz. Egyetlen mondattal elintézném a történet elejét, ilyenformán : senki nem tudja a faluban, miképpen került ide ez a Gocsovszkyné. Ez így igazabb lenne. Tökéletesen fedné a valóságot és még talányosabb is . Nincs a valóságnál semmi talányosabb. Mert fölvetne legalább egy fontos kérdést, éspediglen a következőt : hogyhogy senki nem tudja ? Valakinek csak tudomása kellett, hogy legyen arról, miképpen, s honnan kerültek ide ilyen furcsa nevű emberek. Aztán az, hogy akik tudták, kihaltak, s a maiak nem tudják, vagy tudni sem akarják, ki is volt ez a Gocsovszkyné, az már egy roppant érdekes kérdés. De csak faluhelyen érdekes az ilyesmi, mert nagy városokban nem tartanak számon affélét, hogy ki honnan, s miért került oda, a nagy városok úgy nyelik el az embert, nyoma sem marad. Én, a magam eszétől ilyen egyszerűen kezdeném a történetet, nem hagynám, hogy olyan legyen, mint az ökörnyál, bonyolult és megfoghatatlan. Te, ugye emlékszel a Birtalan feleségére, a vén Julira ? Valahányszor eljött hozzám ez a Juli, megállt az ajtóban és elkezdett valami hosszú történetet, hogy ő miképpen járt tegnap a tésztával, egyszer mondtam is neki, te, Juli, ha mesélnivalód van, gyere bé, s ülj le, ha nem, akkor mondd meg miért jöttél, s menj el, mert nekem dolgom van. Soha nem sértődött meg reám ez a Juli. Megmondta például, hogy a laskasirítőért jött, odaadtam, s azzal el is ment. Ha nagy feneket kerítesz ennek a Gocsovszkyné idekerülésének, akkor könnyen úgy jársz véle, mint Juli ahogyan járt velem. Valaki el találja olvasni, amit írtál, s azt fogja kérdezni, na jó, de mit keres benne egy alvó katona ?

Mondom erre mamának, mama, én ezzel az alvó katonával oda akartam volna kilyukadni, hogy ez az Ocsovszky, a közlegény, tulajdonképpen nem is volt teljesen normális ember, hanem egy felhőkbenjáró, elkényeztetett, felelőtlen ember lehetett. Mert azt maga is beláthatja, hogy egy normális ember nem visz egy idegen faluba egy idegen leányt, s azt otthagyja egy süppedő, kicsi házban, ami nem is az övé. Elmegy a frontra, s ott az első dolga agyonlövetni magát az ellenséggel, s azzal minden el van intézve. Aztán üljön egymagában egyedül, mint az ujjam ez a Gocsovszkyné, addig, amíg él. Mert az fedi a valóságot, hogy ez a Gocsovszkyné úgy ült itt, abban a süppedő házban, egyedül, addig, ameddig élt. Talán csak hozzám volt néhány szava, amikor közepes murok méretűre szabta azt a halat, amit a szemeléttára kifogtam. Az igazság kedvéért. S a pontosság kedvéért. Nem is lehetett másféle ember ez az Ocsovszky, csakis alvajáró, bamba és suta. Ide akartam kilyukadni, nem maradtam volna én sokáig azon a szürke állomáson, mama.

- Akkor miért nem kezded úgy, hogy ennek a Gocsovszkynének az ura egy alvajáró, bamba és suta ember volt. Mert szerinted nem lehetett normális ember, aki itthagyott a faluban egy idegen leányt, elment a frontra és agyonlövette magát az ellenséggel. A történet valamennyire fedné a valóságot, de azért maradna még rajta javítanivaló, mert azt sem tudjuk, hogyan halt meg ez az Ocsovszky. Lehet, csak eltűnt, meg se halt akkor. Csak eltűnt. Háborús időkben sok minden előfordul az emberekkel. Miért kell őt mindjárt alvajárónak, bambának és sutának nevezni ? Azért, mert eltűnt a faluból, s itthagyta ezt a Gocsovszkynét ? Lehet, jól tette, hogy itthagyta, mit csinált volna véle, ha nem szerette ? Minél jobban elbonyolítod az idekerülésük történetét, annál érthetetlenebb lesz minden. Nem kell a dolgokat elcifrázni, én például csak az egyszerű, hétköznapi gondolatok fonalát tudom letekerni, ha egyáltalán ki kell bogozni valamit. Gondolkozzál még ezen, az sem árt, ha egyet alszol reá. Mert nem így nézne ki a világ, ha az emberiség aludt volna egyet, mielőtt ténylegesen nekifogott volna valaminek...

Mondom erre, jól van, mama, gondolkozom még ezen. Lehet, egyet alszom is reá, de előbb nyomkodja meg a fájó hátamat, úgy, amiképpen szokta. Aztán meglátom, mit is csinálok ezzel a szegény, Gocsovszkynével, aki szerint az a hal, amit kifogtam, csak akkora volt, mint egy közepes murok.

Mama

Fazék és födele

( Gocsovszkyné )

2.

Soha nem tudnék belenyugodni abba, hogy csak hagyjuk ott ezt a Gocsovszkynét, abban a jeltelen sírban, ahol van. Hogy felejtsük el őt immár örökre. Ne is említsük a nevét. ( Azért a pontosság kedvéért itt meg kell jegyeznem, hogy Gocsovszkynét nem is így hívták. Eredetileg Ocsovszky volt a neve, azt a G-betűt nászajándék gyanánt kapta itt, a faluban, amikor őt idehozta az állomáson alvó katona, vagyis Ocsovszky közlegény. Ezen a G-betűn kivül nem is volt Gocsovszkynének soha semmi hozománya, sem pedig vagyona. Hacsak azt a vesszőt nem tekintjük vagyonnak, ami valahogy odakerült a nevében lévő első o-betű fölé, s mely által őt Gócsovszkynének hívták tulajdonképpen, ha véletlenül szóbahozták a nevét. Mondom, ezt csupán a pontosság kedvéért jegyzem meg, amiképpen ő is a pontosság kedvéért javította ki az uborkát közepes uborkára, amikor a kifogott halam méretéről volt szó ! )

Mondom mamának, mama, maga nem is figyel reám, még szerencse, hozzá vagyok szokva, hogy nem figyelnek reám, jöjjön be onnan, a napról, eléggé mondja a rádió, milyen veszélyesek azok a violákon túlról jövő sugarak, üljön le ide mellém az árnyékba. Elmondom én magának ennek a Gocsovszkynének a történetét, már félig-meddig ki is találtam, éppen csak le kellene írni, s két tábla közé tenni, valóságos könyv lenne belőle, mama. Erre azt mondja nekem mama, fiam, te jól tudod, hogy kitalált tojáson meg nem ül a tyúk, olyan történetből jó könyv nem tud lenni soha, amely nem födi a valóságot. Mert a valóság pontosan olyan, mint egy fazék, s ha annak a födele nem talál reá, akkor ami benne van, csak hánykolódik főzés idején. Jól emlékezhetsz, apád azokban a sovány időkben szépen kikalapálta a fezakunk födelét, hogy találjon, ne kelljen más fazekat venni födelestől. Ugye érted, amit mondani akarok, persze, hogy érted, csak figyelmeztetlek, az a történet, amit te kitalálsz erről a Gocsovszkynéről, az nem más, mint a fazék födele. Márpedig annak fednie kell a valóságot.

Mondom erre mamának, mama, ebben magának nagyon nagy igazsága van, de mi mást lehetne tenni, ha ennek a falunak a népe már nem is emlékszik erre a Gocsovszkynére, hagyja, hogy feledésbe vesszen még az emléke is ? Mégiscsak ki kell találni valami hihető történetet, ami által megmarad valami ebből a Gocsovszkynéből, egy falu nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy felejtsen könnyedén. Tudja azt, mama, hogy népek vannak, akik ugyancsak tudják, hogy ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak ők sem, különben teljességgel elvesznének ? Hozzak fel most magának példát arra, hogy milyen bölcs tud lenni egy nép, mama ? Ha nincs neki elég történelme, akkor kitalál magának történelmet ezer évekre visszamenőlegesen, mama. És leírják azt a kitalált történelmet. Kemény táblák közé rakják, s őrzik azt óriási könyvtárakban. Arról nem is beszélve, hogy szobrokat állítanak maguknak elképzelt csatákról és vitézekről és győzelmekről. És szép lassan az megy feledésbe mama, hogy ők ezt csupán kitalálták. Hogy nem is volt fazekuk nekik, az megy feledésbe a jó födél által. Hozzak föl most magának példát erre, mama ? Ugye, ne hozzak... Szóval ezt a Gocsovszkynét nem is úgy hívták, amikor idehozta őt egy állomásról az alvó katona...

Közepes uborka

( Gocsovszkyné )

1.

Leülök ide, a bejárati lépcső középső fokára, belátni innen az egész udvart, s talán a világmindenségből is ki lehet venni annyit, amennyire épp szüksége van az embernek, ha éppen tűnődni akar rajta. Utoljára itt üldögéltünk apámmal, miután megfürösztöttem a nagy pléhteknőben, s néhány súlyos szót váltottunk az emberi élet rövid voltáról.

Most épp csak leülök ide, nézem anyámat, aki épp visz valamit valahová. Erről a járkálásról jut eszembe apám rövid megfogalmazása az élet értelméről, midőn azt mondta, fiam, az egész élet abból áll, hogy az embernek örökké el kell vinnie valamit valahová, s el kell hoznia valamit valahonnan. Ha nem egyebet, hát saját magát...

Mint egy féligégett gyufaszálat, meggondolatlanul pöccintek anyám felé egy semmitmondó megállapítást : meleg van, mama...Ennek a Borbélynének sem lehet könnyű ebben a nagy melegben. Az ő korában... – Jaj, ne hozd elé megint ezt a témát, Borbélynét ne hozd elé, nagyon felvág ő az életkorával ! Éppen most tölti be a századikat, egyet, vagy kettőt kell csak aludjék, s máris százesztenős ! Négy évvel idősebb nálamnál, de ő ezt most érezteti velem, ha találkozunk. Felvág. Van is mire. Egyszer ugye, a korára való tekintettel, na és a nyugdíjára. Mert nagy az ő nyugdíja, a postás is kínlódik, amikor hozza, s meg kell a pénzt számolni. Az ura után kapja azt a nagy nyugdíjat, mert ugye, az ura nagy ember volt sok esztendőkön átal. Volt az az ember még dobosa is a falunak, nem csak néptanácsi, vagy iskolaszolga, benne volt mindig a közigazgatásban. Egész életében közigazgatott, még katona sem volt soha. Szóval, ezt a Borbélynét most ne hozd elé...

Mint ahogyan reálép az ember egy féligégett gyufaszálra, azzal zárom le ezt a témát, hogy megkérdem anyámtól, emlékszik- e még Gocsovszkynére...

-Hát hogyne emlékeznék én Gocsovszkynére ? Itt lakott egy hajításnyira, a patak mellett, abban a kicsi, süppedt házban, ott élt tiszta egyedül, soha, senki nem tudta megfejteni, honnan került ide, mibe halt bele, azt sem lehet tudni, hová van eltemetve. Lehet, még nem is harangoztak neki. Ez a Gocsovszkyné nem is meghalt, hanem elhunyt. Csöndesen, észrevétlenül hunyt el, úgy is temették el, nem tudom, volt-e valaki a temetésén. Kellett azért, hogy legyen valaki...De neked most hogy jut eszedbe ez a Gocsovszkyné ? Miről ? Csak úgy ? Mert ennek a Gocsovszkynének még a háza is eltűnt rég, nyomtalanul. Velem is megtörténik sokszor, hogy valami csak úgy, eszembejut...

Mondom anyámnak, mama, nekem ez a Gocsovszkyné egy hazugságomról jut most eszembe. Valahová ide ültem le megszégyenülve, miután ez a Gocsovszkyné rajtafogott, hogy hazudtam, s meg is régulázott. Valami semmi kis halat fogtam, visza is dobtam. Ez a Gocsovszkyné ott matatott holmi mosnivaló ruhákkal a hátam mögött, látta, hogy kifogtam azt a halat, s hogy vissza is dobtam. Jöttek éppen az utcabéli gyermekek, kérdezték, na, fogtam-e valamit, mert ők semmit az égvilágon. Mondtam nekik, persze, hogy fogtam, akkora volt, mint a félkarom, de visszadobtam, megsajnáltam, úgy verte magát a földhöz...Ez a Gocsovszkyné közelebb lépett hozzám és azt mondta, az a hal nem akkora volt, mint a te félkarod, hanem csak akkora, mint egy uborka. Pontosabban, mint egy közepes uborka...Fiam, tanuld meg, soha ne túlozz el semmit...

Hazafelé jövet egyfolytában ismételtem magamban azt a szigorú szót, hogy pontosabban. Ennek a Gocsovszkynének nem volt elég, hogy azt mondja, csak akkora volt, mint egy uborka, hozzátette, pontosabban, s a közepest is odaragsztotta. Az igazság kedvéért tette, de nekem semmi nem fájhatott volna jobban akkor, mint maga az igazság. Azóta sokszor jut eszembe ez a Gocsovszkyné. Főleg olyankor, amikor eltúlozok valamit. Mint például most. Hogy eltúlzom Borbényné nyomorúságát ebben a nagy melegben. Igaza volt mégis ennek a Gocsovszkynének, hogy soha semmit nem szabad eltúlozni. Mert ugye, magának is éppen elég ez a nagy meleg, ami van...

Pusztai Péter fotója

Ágyszélen ülve

Nem kell sietnem loholva,

cipőfűzőm, s más, ilyen fontos

gondom-bajom mind megoldva...

Ágyszélen ülök, mint az a bogár,

aki ma mélyen meghatott,

mozdulatlanságba menekül,

ha észrevesz egy gyanús mozdulatot.

Úgy vagyok én is. Hallgatok

lágy zenét,

viselem reádhullatott pillantásom

szégyenét.

Nincs érzékem a boldogsághoz.

A szerencse is, ha jön, féltőn

hiába szorít magához,

a vasárnapot megbánom hétfőn.

Nem nekem való ez az ágy,

a ház, a város, az ország sem nekem való,

s ez a világ se már, ez az itteni,

pedig hogy sietnek sokan,

hitvány sorsuk fényesíteni !

Nehezen bővülő társaság

- Látom, minden nap kiülnek ide.

- Amikor jó idő van.

- Etetik a galambokat.

- Azok már el vannak hízva.

- El, mint a miniszterek.

- Magának nincsenek barátai ?

- Vannak, de azokat már megúntam.

- Unalmas barátai vannak ?

- Nem mondhatom, de mi már mindent megbeszéltünk.

- Az imént politizált, a minisztereket említette, mi nem szoktunk politizálni.

- Csak futólag említettem, bevesznek ide, maguk közé ?

- Kooptáljuk, ha nem poltizál, kooptáljuk...

- Ezt miért mondja kétszer ?

- Hogy érthetőbb legyen.

- Soha nem értettem, akárhányszor mondták.

- Biztosan azért, mert magát soha nem is kooptálták.

- Lehet, de ott kellett lennem mindig, ahová hívtak.

- S miért szokták magát hívni ?

- Valamit örökké el akartak mondani. Ez volt a divat.

- Szóval, akkor most nem politizál...

- Inkább nézem a galambokat.

- Mit lehet a galambokon nézni ?

- Hát azt, hogy magának igaza van. Csakugyan el vannak hízva. És mégis eszik meg egymást. Az a legvastagabb a vékonyabbnak még a szájából is kiveszi a falatot. Az emberekkel is csak így van. Akinek sok van, annak még több kell.

- Maga mindenütt a hibát szokta keresni ?

- Nem nindenütt, csak ahol van.

- Most például hol van hiba ?

- Amerre nézünk. A piacon drágul a zöldség.

- És ha itt néz szét, a főtéren, itt mi drágul ?

- A hazafiság. Úgy drágul, mint a piacon a zöldség.

- Ezt hogy érti ?

- Ezt én se értem, csak látom, s hallom a rádióból.

- Mi az, amit lát és mi az, amit hall a rádióból ?

- Látom a nagy hazafiak képét a házak falán. És hallom, milyen drágán szegődtek el hazafiaknak. Van, aki többet keres, mint mi négyen.

- Azok politikusok és nagy dolgokkal foglalkoznak, nem a galambokat nézik.

- Istennél nincs nagyobb. Őt is odahagyta némelyik, mert a politika jövedelmezőbb.

- Honnan tudja, Isten mekkora, s a politika mekkora ?

- Az egyik barátom százszor elmondta, milyen nagy Isten, benne van a könyvben, ő még féli is a fönnvalót, pedig tőle félni nem kell. Mert ő végtelenül jó, ez is benne van a könyvben. Ezen nem lehet eligazodni. Maguk, ha értik...

- Hívő ember a maga barátja ?

- Azt nem tudom, de sokat olvas. Régebben az empiripicitizmust olvasta. Kérdeztem is tőle, hogy mi az, azt felelte, az a régi rendszer kátéja. Aki kátét olvas, az csakis hívő lehet...

- Kérdezhetek én is valamit, ha már koptáltak engem ?

- Bármit kérdezhet, csak ne legyen benne politika. Bármit.

- Mennyi a maga nyugdíja ?

- Ez politikai kérdés. Mert akik figyelembe vették a mozgalomban letöltött időt, s a felelősséget, amivel a tömegek, nem, ez nem jó kérdés.

- Gyermek van-e ?

- Az van. Gyermek, az van. De ne kérdezze, hol él most a gyermekem, mert az is politikai kérdés. Ma már nem bűn a disszidálás, de a lelkünk mélyén mégiscsak bűn. Ezt ne kérdezze.

- Szokott-e horgászni ? Vagy vadászni régebb, a nyugdíj előtt ?

-Ó, azok a gyönyörű vadászatok ! Laposnya ! Ez aztán csakugyan politikai kérdés. Ezt ne is folytassuk. Kérdezzen valami mást... Miért hallgatott úgy el ? És most hová megy ? Jön-e még ide hozzánk, hiszen magát kooptáltuk. Jön-e még közénk, hogy nézzük a galambokat ?

-Egy föltétellel jövök el még. Ha nem politizálnak !

Puszi. Pusztai Péter fotója

Utcai zavargások

Egy semmi kis csattanás után a járókelők gyülekezni kezdtek a két behorpadt oldalú autó körül. Mint ahogyan szoktak. Az egyikből egy nyeszlett nő szállott ki, a másikból egy nagyhasú, hátraszegett fejű, hozentrágos férfi. A nyeszlett nő balkezében hatalmas túróslepényt lehetett látni, a férfi telefont tartott a füléhez, mintha beszélgetne valakivel. Mindketten megsaccolták a saját autójukban esett kárt és nézték egymást.

Azt mondja a hozentrágos férfi : - Asszonyom, maga nem lát ? Hogy lehet úgy kijönni egy parkolóból, hogy széjjel se néz, csak nyomja azt a rohadt pedált ? És tessék ! Túróslepény van a kezében ! Ilyet én életemben még nem láttam !

A túróslepényes nő azt felelte, igen, de maga telefonált vezetés közben, a törvény szerint vezetés közben nem szabad telefonálni. -Szóval a törvényt emlegeti, - mondta a hozentrágos férfi. Kedves hölgyem, magának sokba kerül ez a túróslepény, mert én most hívom a rendőrséget. Ahelyett, hogy békességesen kiegyeznénk. Mert a törvényben az is benne van, ha megegyeznek a felek, nem muszáj a hatósághoz folyamodni. Ha éppen tudni akarja... - Nem akarok én tudni semmit, mondta a túróslepényes nő, egy úriember olyat nem mond egy nőnek, hogy maga nem lát ? Olyat nem mond. Az ilyen emberrel nem lehet kiegyezni. Csak hívja a rendőrséget !

Csönd lett. Egy nézelődő férfi közelebb lépett a behorpadt oldalú autókhoz és azt mondta : - Várhatják maguk a rendőrséget, az előbb szirénázott itt végig az autójuk, úgy hallottam, valahol nagy karambol van. Ki tudja, maradt-e valaki életben... -Na és ha életben maradt, - folytatta egy másik nézelődő, -nyomorék lesz egész életében, maguk itt veszekednek egy kis horpadás miatt. Tudják maguk, hogy mi az, amikor baj van ? -Tudjuk, -szólt egy harmadik, - ott volt baj, például, amikor leomlott az a két nagy torony, ott volt...Az se volt, aki hívja a rendőrséget ! Énnekem a testvérem látta, mi volt ott, uram, mi volt... – És hányan meghaltak !-mondta egy micisapkás ember. Ez a micisapkás ember még a kezét is végighúzta az egyik autó oldalán, ahol a horpadás volt. – Ne tegye rá a kezét uram, ne tegye rá, mert azt még le is fényképezik,- mondta a hozentrágos férfi, közben a telefonját tartva széttárta karját. Csak egy kicsit ne figyeljen oda az ember, mindjárt újabb bajok kerülnek elő. Hát persze, hogy lefényképezik...

-Magát kellene lefényképezni a hozenztrágjával...-mondta halkan a túróslepényes nő, s folytatta kissé félrefordulva : - Ennek az embernek fogalma sincs arról, hogy én terhes vagyok, most is oda sietek az orvoshoz. Meg van beszélve. A túróslepény is azért van a kezemben, mert megkivántam a túróslépényt, ha egy terhes nő megkiván valamit, akkor neki kutyakötelessége megkóstolni, amit megkiván, a gyermeke érdekében. Érdekli is ezt a hozentrágos embert az én gyermekem... Biztosan nincs is neki gyermeke...

-Három ! Annyi gyermekem van nekem, drága asszonyom, három. Magácskán pedig nem látszik, hogy terhes lenne, olyan vékony teremtés. Hát mondják meg, emberek, látszik rajta ?

A micisapkás ember végignézett a túróslepényes nő termetén, csak éppen a hasát nem simogatta meg, mint előbb, az autó horpadását, s mint aki javítani akarna helyzetén, azt mondta : - Hát ami igaz, az igaz. Nem nagyon látszik rajta. De az is igaz, hogy az ilyen dolgokat a fehérnépek számon szokták tartani.

- Lehet, hogy leány a gyermek, azok jobban össze tudnak húzódni, ez a Nadia Comaneci, a tornász is úgy össze tudta hajlítani magát, hogy a világ csak tátotta száját... – gurult ide egy vélemény a járda széléről. A társa visszagurította : - Az én feleségemet vetette szét a leányom, amikor terhes volt vele, a leánygyermekek jóval erőszakosabbak, mint a fiúk. – Nemcsak a gyermekek, uram, nemcsak a leánygyermekek, - mondta valaki a díszfa árnyékából, - általában a nők úgy születnek, sokkal erőszakosabbak, mint amilyenek mi vagyunk, mi görnyedünk kettőbe előttük minden időben...

- Hoppá, né jön a policáj autója, leintsem ? – kérdezte a micisapkás ember a hozentrágostól. Az pedig gondolkodás nélkül azt mondta : - Ne intse le uram, hadd menjen a maga útján, valahogy eligazodunk... Azt a pléhet én majd szépen kipasztázom. Asszonyom, magácska pedig most menjen oda, ahová indult, vigyázzon, hogy vezet azzal a túróslepénnyel, ilyent én életemben még nem láttam...

Kiábrándultan, mondhatni szomorúan oszlott szét a kiváncsiskodó, kicsiny sereg. Én a micisapkás csoportjával tartottam. Azt mondja ez a micisapkás ember pár lépéssel arrább : - Na, ebből se lett semmi. Pedig hogy szeretem én ezeket az utcai zavargásokat ! Annyi felgyülemlett mérget és dühösséget szoktak ilyenkor kiönteni magukból az emberek, hogy élvezet hallgatni.

- Meggondolta magát ez a hozentrágos, kár, hogy meggondolta magát- mondta a társa.

- Te nem ismered eléggé az ilyen helyzeteket, - mondta a micisapkás, - ezt a mostani zavargást az a kicsi gyermek oszlatta föl, aki még meg sem született. Mégcsak nem is látszott. Mi pedig azt sem tudhatjuk, fiú lesz-e, vagy pedig leány...

Elekes Károly felvétele

Post mortem

-Nagy beteg volt az az ember !

-Nagy ember volt az a beteg !

Uborkát tett el télire

Milyen szép idő van,

néhány játékos, ártatlan felhő

sétál csupán az égen,

milyen szép temetésem lenne most,

eljönnének idegenek is talán,

a szomszéd faluból,

semmi sár az utakon,

semmi havas eső, ilyesmi,

mennyit panaszkodtak a népek,

régi temetések idején,

hogy cipőjük talpára rátapadt

a sárga temetői sár,

s hogy köhögtek egész héten át

a multkori temetés után,

igaz, a pap is hibás volt azért,

minek kell annyit beszélni

hitvány időben, bezzeg,

amikor szép idő volt,

sietett ő is haza,

persze, hogy hibás volt,

mondták többen is,

régi temetések idején,

milyen szép idő van,

néhány játékos, ártatlan felhő

sétál csupán az égen,

milyen szép temetésem lenne most,

elkisérhetnének passzióból is,

annyi séta senkinek nem árt,

talán akadna egy-két rokon,

ki megdicsérne engem,

mekkora okosság volt bennem,

hogy megválasztottam

temetésem napját,

másokra gondoltam,

midőn kitűztem ezt a szép napot,

ha már élni nem tudott másokért,

tette nagy volt a meghalásban,

milyen szép idő van,

néhány játékos, ártatlan felhő

sétál csupán az égen,

milyen szép temetésem lenne most,

de lám, nincs szerencsém,

mint annyiszor,

elszalasztom ezt a szép napot,

telefonált anyám,

uborkát tett el télire.

Itt né, beszélgetünk...

- Maguk is a tízest várják ?

- Azt, a tízest.

- S nem jő ?

- Eléggé várjuk.

- Leülhetnék ide ?

- Le, ha az úr is arrébb farol...

- Itt jó, mert van egy kicsi árnyék.

- Van még.

- Maguk is a kórházba mennek ?

- Oda. A kórházba.

- Nem jó hely a kórház.

- Nem volt jó soha.

- Mije fáj ?

- Mindenem. Tetőtől talpig.

- Úgy vagyok én is.

- A sok járás miatt. Föl a hegyre, s le.

- A hegyen túlról jöttek ?

- Nem éppen.

- Mert én azon túlról.

- Jóval azon túlról ?

- Jóval.

- Nem lehet az jó hely.Nincsenek már jó helyek.

- Állítólag vannak most is jó helyek.

- Mondjon egy jó helyet.

- Varság.

- Az meg miért jó hely ?

- Világhírű.

- Miről híres ?

- Úgy emlegetik már, hogy világvarság.

- Ezt nem hallottam.

- Pedig eléggé mondják.

- Nem úgy mondják, hogy világválság ?

- Mondhatják úgy is, mindegy.

- Nem éppen.

- Nekem mindegy.

- Látszik, maga jóval a hegyen túlról való.

- Magán is, hogy nem járt a hegyen túlra.

- Mindenkin meglátszik valami, ha jól megnézzük.

- Én azt látom, éppen jő a feleségem, hozza a pánkót.

- Az jó, a pánkó.

- Igen, de faggatózik is, ha ideér, figyeljék meg.

- Hát te itt mit csinálsz, János ?

- Itt né, beszélgetünk.

- Ugye, mondtam...

Century Gothic

Úgy felejtettem a rádiót, belealudtam a hírekbe, az időjárásba, s főleg abba, hogy sértegették a libamájat, kerüljem a zsíros ételeket, a sót, a cukrot, pont azt kerüljem, amit a legjobban szeretek, a libamájat, a sót, a cukrot, még jó, hogy a naplementét meghagyták nekem, azt nem mondták, kerüljem el messze a naplementét, mert szomorú lesz tőle az ember, még jó, s az is jó, hogy úgy felejtettem a kicsi rádiót a fejem fölött, most éjszaka van, kettő és három között, mint apró, féligalvó gyermek szája szélén az anyatej, szivárog reám Gershwin zenéje, egyedül vagyok nagyon, nincs, akinek elmondjam, hogy fáj mindenem, naponta százszor el szoktam mondani, mi fáj, koncertre ment Pestre a feleségem, „túrnézik” éppen, jegyet vettek neki, vitte Erzsikét is, a féligmeddig-rokont, találgatom, hány napra ment el, hány napig nem lesz, akinek panaszkodjam, kérdeztem ugyan, míg vártuk a buszt, de nem tudták megmondani, honnan is tudták volna, hány napra mennek, ez a koncert össze lesz kötve azzal, hogy számbavegyék, mennyit fejlődtek az unokák, mármint Dorka és Panna, vagyis a csőcselék, miként egyszer véletlenül elneveztem őket, na, s Ilonka, a nagynéni hogy viseli az életet kilencven fölött, fölkelek, megnézem, hány napra ment el a feleségem, könnyű megtudni, kinyítom a mélyhűtő ajtaját, megszámolom a vajszínű, margarinos dobozokat, azokban szokta kiporciózni nekem az ennivalót, reájuk van írva kékszínű piksszel, töltöttkáposzta, tokány, bécsiszelet, hét van belőlük, tehát egy hétre ment el, jól van, eltelik valahogyan az a hét úgy is, ha nincs kinek panaszkodjék az ember, elmenőben még szólt nekem, vegyek tojást, azt meg tudom főzni reggelire, mondtam, jó, veszek és piskótát is mamának, a meggy túlérik, mire hazakerülsz, mondtam ezt is, mindig baj van a meggyel, maholnap kidől a meggyfa, megúnta már, hogy hiába terem, mindig olyankor hiányzol, amikor épp érik a meggy, most már mindegy, vigyázz magadra, nehogy elüssön valami autó, még a megállóban is elüthetik az embert, bemondta a rádió, kávét ne felejts el hozni, hitványak mind az itteni kávék, jó, hozok, mondta, s hogy pihenjek, hagyjam a francba a sok nyüsletést, ne keressek elvégezni való dolgokat, s a ciga...itt megállt, tudja jól, a cigarettát nem vagyok képes elhagyni, s nem is akarom, bár ideje lenne elhagyni, értelmes ember nem dohányzik, bemondták ezt is számtalanszor, s a dobozokra halálfejet festettek, koromtól fekete tüdőket, ki tudja, milyen lehet az én tüdőm is, na, hová tettem az este a cigarettám, megvan, most főzök magamnak kávét, abból a hitványból főzök, ami még van, leülök ide a gép mellé, holmi mondatok jutottak eszembe, ütögetem a gombokat, nem szeretem ezt az Arial-nevű betűt, olyan szürke, olyan jellegtelen, mint az a szomszéd, aki naponta hozza zörgő fazekakban a kantinbéli kosztot, olyan jellegtelen, unalmas betű, karcsúbb, formásabb betűk kellenének most nekem, ezen az éjjelen, ide hallszik még mindig a Summertime, valamit akartam mondani, azért ültem a gép elé, nem jut semmi eszembe, ez a néhány sor is olyan röhejes lesz, mint a vének szerelme, kész röhej, pedig szép betűket választottam ki, ezekkel a betűkkel érdemes lenne szerelmes levelet írni, de minek, valamit elrontunk mindig a szerelmes levelekkel, például megtörténhet, okmánybélyeget ragasztok a borítékra, aztán megette a fene az egészet, pedig milyen szép ez a betű, ez a Century Gothic, milyen szép betű...