szombat, július 11, 2009

A kicsi zsidó ember


Azok a mohás, kerek kövek



Szép estéket töltöttünk apámmal otthon, beszélgettünk a mohás, kerek köveken, amelyek ott voltak elhelyezve a régi ház előtt. Leülésre alkalmas kövek voltak ezek, erdei patakok medréből kerülhettek oda, ki tuja, mikor, s ki hozta őket. Megvannak most is, a legnagyobbikat, s a legkerekebbet körbe lehet ülni egy leomló ágazatú almafa alatt, de ma már nincs, aki ide letelepedjék, s valamit elmeséljen. Emlékszem, egy napon, miután hazakerült apám a négyéves hadifogságból, pont itt, ezeken a mohás, kerek köveken figyelmeztetett engem, ha többet találna inni az otthoni, házkörül termett szőlő nehéz borából, s valami történetbe kezdene, aminek se eleje, se vége nincsen, figyeljek jól oda, mert nem szeretne úgy menni el ebből a földi világból, hogy előbb a kicsi zsidó ember igaz történetét el ne mesélje nekem. Mert ő az életét és a szabadulását ennek a kicsi, zsidó embernek köszönheti, s ezen felül még fontos tanulságot is ki lehet venni abból a történetből, ha jól odafigyelek.

Apám egyszer, egy csöndes, esőutáni estén neki is fogott egy történetnek, de annak az elejét roppant furcsának tartottam, mert miféle történet lehet, amit a saját orrával kezd az ember ?

- Te, nézz rám, nem nagyobb az én orrom a szokásosnál ? Egy hajszállal legalább nem nagyobb, mint amekkorának lennie kellene ? Mondtam, ha megbízik az én szemmértékemben, akkor állíthatom, nem nagyobb a kelleténél. Lehet, hogy egy kicsit pirosabb, az a bortól szokott lenni, de nagyobbnak nem nagyobb, hanem inkább gömbölydedebb. Magának mindig ilyen volt az orra, ezt most miért hozza elé ? Arról volt szó, hogy a kicsi zsidó embert mondja el, nem az orrát méregetjük...- Ez az, pont a kicsi zsidó ember történetét akarom elmondani, mert az éppen az én orrommal kezdődik. Abban az archangelszki hadifogoly-táborban asztalos műhely is müködött, akik ott dolgoztak, azoknak jobb dolguk volt mint nekem, nem kellett marószódát hordaniuk rozsdás, hitvány, életveszélyes teherhajókon, fagyos szelekben. Senki nem csodálkozott azon, hogy én, mint asztalos, nem a műhelyben dolgozom, hanem azon a rozzant hajón. Ott csodálkozásnak helye nem volt, akit valahová beosztottak, az ott volt maradva. A kicsi zsidó embert az asztalos műhelybe osztották be még a legelején, pedig ő tujaldonképpen borbély volt annakelőtte, valahol, Pesten. Egyszer előmbe áll ez a kicsi zsidó ember, látom, az orromon megakad a szeme egy pillanatra, aztán azt mondja, maga holnaptól nem megy a hajóra, itt marad a műhelyben, beszél a nacsalnikkal...És úgy lépett tovább, hogy előbb egy számomra ismeretlen szót ejtett ki a száján. Azóta is töröm a fejem, mi lehetett az a szó. Másnap a műhelybe osztottak be engem. Jókor hagytam ott a hajót, mert este tudtuk meg, azon a napon betörött a jég, minden fogoly odaveszett, aki rajta volt azon a hajón.. A kicsi zsidó ember a munkaidő lejártakor azt mondta nekem :- Na, ugye, milyen jó hely ez a műhely... Az orrának köszönheti...Valamiről fel szoktuk ismerni egymást. Ha nem az orráról, akkor egyébről, de felismerjük. Én a Váci utcában megtanultam felismerni az embereket. Valósággal sportot űztem abból, hogy valakit felismerjek. Ha véletlenül tévedtem volna, azért ne legyen magának lelkiismeretfurdalása. Azzal kell törődni, hogy életben maradjunk. A többi nem számít. Az se számít, ha maga nem az, aminek nézem. Csak egy kérésem van. Az, hogy álljon mellém, mert van egy tervem...

Hogy mi volt a kicsi zsidó ember terve, azt egy másik, borosabb estén mesélte el apám azokon a mohás, kerek köveken. Valahogy így : - A barakkban, ahol háltunk, lefekvés előtt, egy este, azt mondja ez a kicsi zsidó ember, hogy ő fejben kidolgozta, miképpen lehet innen mihamarabb kiszabadulni. - Jaj, ne is hozza ezt a témát elő,- monda egy fogoly az egyik sarokból,- hát nem visszahozták egy moszkvai templomból azt az embert, akinek sikerült innen kiszökni, s el is jutott ebben a nagy orosz télben gyalogosan addig a templomig, hát nem hozták vissza, s lőtték agyon mindenki szemeláttára, hogy tanuljunk belőle ? Ne is hozza elő ezt a témát ! A kicsi zsidó ember erre azt felelte, neki más a terve, semmi szökésről nincs szó abban a tervben. Az ő tervében az van, hogy innen nem szökve kell kiszabadulni, hanem kitüntetve. Szépen kitüntetnek itt bennünket és úgy engednek haza, kitüntetve. Mint valami hősöket. A főbelövést senki se szereti. Az embernek azért van feje, hogy gondolkozzék vele, nem azért, hogy golyót eresszenek beléje.

Ez a fordulat már tetszett az embereknek, csönd lett, s kiváncsian várták a pesti borbély tervének részleteit. -Na, halljuk azt a tervet, - biztatta valaki.

- Az első lépés az, hogy össze kell törni a város központjában álló Lenin- szobrot. Azt a fehéret. Ez az első lépés. – Szép kis lépés,- jött egy hang – micsoda őrült lépés ! Hogy én, mint orosz hadifogoly, törjem össze Lenin szobrát, a nép istenének szobrát, s ezért engem még ki is tüntessenek ? Ilyesmit csak egy pesti borbély mondhat, akinek fogalma sincs mekkora szentség Lenin szobra, na, ezt ne is folytassa, mert itt végeznek velünk, ha kitudódik. Itt végeznek velünk, már csak a tervezgetés meghallgatásáért is ! Különben, miért kellene azt a szobrot összetörni, nem ártott az nekünk...

A kicsi zsidó ember azt mondta : - Azt a szobrot azért kell összetörni, mert így, egyben nem lehet behozni a lágerbe, túlságosan nagy a mérete. Csak összetörve. Csak darabokban lehet, káposztás hordókba rakva. Észre sem veszik, hogy a hordókban nem káposztát hozunk, hanem szobrot. Még azon éjjel szépen besétál ide, s fölállítjuk azt a szobrot, itt, a láger udvarán. Így fejezzük ki tiszteletünket a nagy tanítómester iránt. Most lesz a forradalom évfordulója. Gyorsan kell cselekedni. Éveken át törtem a fejem ezen a terven, ne hagyjanak magamra. Egy emberre már számíthatok, ugye és reám mutatott. – Szóval maguk, itt, a hátunk mögött már szervezkednek ! – jött a hang egy pokróc alól, - Hát hogy képzelik maguk, ez mindannyiunk bőrére megy, nem két ember bőrére. Se nem hároméra. Maguk nem látják, hogy mindenfelől őrökkel vagyunk körülvéve ? Ezen az udvaron még pisilni se tudna senki, hogy azt az őrök ne vennék észre ! Micsoda felelőtlenség ! Ennyi ember életével csak úgy játszadozik egy pesti borbély...Az ő abnormális terveivel !

A kicsi zsidó embert ez nem zavarta, annyit mondott, bízzanak benne, a dolog néhány őrrel és vezetővel meg van már beszélve. Ők is ott lesznek a szobor felavatásán. Ők is szeretnének velünk együtt ünnepelni. – Meg hogy az őrök ! Szóval meg van beszélve ? – akadékoskodott valaki. – Hát számít itt egy őr véleménye? Hát figyelembe veszi egy őr véleményét bármelyik feljebbvaló ? Itt nem az őrök diktálnak, hanem a nacsalnikok, az ezredesek, maga a szovjet rendszer diktálja, mit és hogyan cselekedjék minden ember ebben az országban ! Én egyszer megkérdeztem egy itteni főnöktől, még az elején, amikor idehoztak, mi az a láger, megkérdeztem, pedig tudtam mi az, hát tudják, mit felelt erre ez az ember ? Azt válaszolta, hogy a láger olyan, mint egy nagy tömlec. Hogy ez az ország is tulajdonképpen egy nagy tömlec. Azt felelte. Pedig nacsalnik volt, nem egy szimpla láger nyomorult őre ! Akinek a kezében csak egy gépfegyver van, más hatalom nincsen ! Ez a szervezkedés, ahogy kitudódik, mindannyiunknak vége. Ki válllja ezért a felelősséget, borbély úr, erre válaszoljon nekünk !

És válaszolt a kicsi zsidó ember. Azt válaszolta, úgy meg van beszélve ez a terv a láger vezzetőivel, hogy senkinek semmi baja nem történhet. Hacsak valaki nem csinál skandallumot, még mielőtt az a szobor besétálna a láger udvarára. Mert az a szobor a város tulajdona. Minden városvezetőt nem lehet innen, a lágerből lefizetni, hogy hunyja be a szemét, amig a szobrot behozzuk. De ha már áll a szobor a láger udvarán, s mi ünnepelünk, akkor már kész tények elé van állítva minden illetékes, mindenféle főnök. Nekik csak az marad, hogy tudomásul vegyék a mi gesztusunkat, s velünk ünnepeljenek. Ünnepek idején különben is föl van függesztve mindenféle főbelövés. Nem lesz, aki kivégzésünkre gondoljon, ha egyszer mi a forradalom évfordulóját ünnepeljük. Ezt minden épeszű ember belátja. Tudják maguk azt, hogy mit jelent egy szép gesztus ? Mondok erre egy példát. Ebben a lágerben németek is vannak. Német tisztek is. Elkülönítve. Nem azért különítették el ezeket a német tiszteket, hogy rosszabb körülmények közé kerüljenek, hogy keményebben megbüntessék őket, mert bűnösebbek a közkatonáknál. Lesz, aki el sem hiszi maguk közül, amit mondok. Ezek a német, magasrangú tisztek, amikor idehozták őket, s enniök adtak az oroszok, kikötötték, nem hajlandók enni, ameddig nem hoznak számukra ezüst eszcájgot. És mit gondolnak maguk, hoztak nekik ezüst eszcájgot az oroszok ? Hoztak. Ez például egy gesztus. Na, azért mondom...

Kérdem apámtól, ez igaz, ez az eszcájgos dolog ? Mert nem jön, hogy elhigyjem. Amit eddigelé mesélt, azt elhiszem, de ez már egy kicsit meredek...Azt a választ kapom erre, hogy lehetett igazság a kicsi zsidó ember állításában, mert csakugyan, amikor elfogták őket, s bevitték a foglyokat Focsaniba, egy táborba, a németeknek valóban ezüst eszcájgot kellett hozzanak, mert másképpen nem voltak hajlandók enni, de azt nem az oroszoktól követelték a német tisztek, hanem a románoktól. Arról nem tudok, s a kicsi zsidó ember sem tudhat arról, hogy itt, a lágerben ilyen finnyásak lettek volna a német tisztek. Minden esetre egy biztos. Az biztos, hogy ez a kicsi zsidó ember amit kitalált, annak volt értelme. Mert amikor Lenin fehér szobrát egy éjjel fölállították a láger udvarán, nagy hirtelen, a láger vezető tisztjei nagy bajban voltak, rohangáltak erre-arra, telefonáltak, jöttek, mentek az autóikkal, porzott a hó a nyomukban, de megtorlás, az nem volt. Lehet, azért, hogy ne menjen rossz hír ki a táborból, mert abból nagyobb bajok is származhattak volna a lágervezetők rovására. És abban is lehetett valami igazság, hogy egy-két őrrel csakugyan megbeszélte ez a kicsi zsidó ember, milyen tervei vannak a szoborral, de többel nem, az ki van zárva. Ő csak azért hangsúlyozta, hogy a vezetőség tudtával történik minden, mert attól félt, valaki besúgja, s akkor neki vége. Így senki nem mert szólni senkinek semmiről. A legnagyobb ijedelem akkor volt, amikor reggeli raportra föl kellet sorakoznunk, s kiállt a láger vezetője elénk. Már fél szemmel azt figyeltük, jönnek-e a géppuskás őrök, hogy mindannyiunkat lelőjenek a szobor miatt. A láger vezetője föltette a kérdést, kinek az ötlete volt ez szoborbehozatal. Halántékunkon lüktettek az erek, feszülten vártuk, jelenkezik-e valaki. Kiállt a kicsi zsidó ember és azt mondta, az ő ötlete volt. És akkor azt mondta a láger vezetője, álljanak elő azok, akik azt a szobrot ide behozták. Előálltak. Derék emberek vagytok, mondta a láger vezetője és intett egy beosztottjának, lépjen oda, hozzá. Azt adta neki parancsba, dupla adag ételt kapjanak ezek az emberek egész hónapban. Ezzel az ünnepség bezáródott.

-Kitüntetés nem volt ?- kérdem apámtól. - Az nem volt. A kitüntetés elmaradt, de talán ennek az ünneplésnek köszönhetjük sokan, hogy egy évvel hamarabb engedtek haza, mint ahogyan esedékes lett volna. Legalábbis nekünk ezt mondták, amikor jöttünk el onnan.

-És mondja, édesapám, maga honnan tudta, hogy az a kicsi ember zsidó ? Fölismerte őt valamiről ? – Nem, nem ismertem föl. Ott, a lágerben nem, csak találgattam, miféle ember lehet, aki az orromat megnézi és megmenti az életemet,- felelte. És folytatta később, miután befelé mentünk a borivásban : -Furcsa találmány ez az élet, fiam ! Nagyon furcsa találmány. Képzeld el, egy évre rá, hogy hazakerültem, akkor szabadult az a kicsi zsidó ember. Minket elengedtek, őt nem. Szerintem nem büntetésből kifolyólag tartották ott még egy ideig, hanem azért, mert megszerették. Mindig volt neki valami furcsa ötlete, elképzelése, örökké kitalált valamit, azért. Állítólag így van ez a börtönök világában is. Vannak fegyencek, akikhez a börtönőrök ragaszkodnak, akiket jó humorukért, érdekes történeteikért megkedvelnek. Szóval egy évre rá, hogy hazajöttem, elterjedt a hír a faluban, hogy keresett engem átutazóban egy kicsi, pesti ember, aki onnan jött, a hadifogságból, sietett haza. Csak látni szeretett volna engem. Csak látni szeretett volna, azt üzente attól, akitől érdeklődött felőlem. Azt, üzeni, hogy még mindig müködik a láger falán az a szerkezet, amit én építettem, míg együtt voltunk. Valami törött szobrot is említett ez az átutazó, s úgy ment tovább, hogy adják át nekem a kicsi zsidó ember üdvözletét.


9 megjegyzés:

világosító írta...

Nagyon jó ez is. Tehát alakul, amit látok az irások háta megett, s amiről úgy gondolom, a szerző szándéka is, bár nem mondja...

Elekes Ferenc írta...

A szerző nem mond semmit, csak néz ki az ablakon. Inkább megfilmesítené a két utóbbi történetet, mert ő olyan hraparec...

Bölöni írta...

Ez egy filmforgatókönyv előzékoldala.
Kissé jókais.
Néha a valóság is hihetetlen.
Vagy majdnem mindég.
A mázli nem tartozik a jó filmzárlatok közé.
Bölöni Domi

Elekes Ferenc írta...

„A mázli nem tartozik a jó filmzárlatok közé.”
Domokosom, ez az egész élet, úgy, ahogyan van, egy mázli. Ezek szerint az élet sem tartozik a jó filmzárlatok közé. De mi a franc lehet az a filmzárlat ? Mert én csak a rövidzárlatot ismerem. Olyankor füstöl valami. Most én is füstölgök egy kicsit, mert a jókaiságot sem tudom fölfedezni. És azt sem tudom, mi az az előzékoldal. Ez csak attól van, mert eleddig kevés filmet forgattam. Pontosabban egyet se. Nálunk mindig csak a lekaszált füvet kellett forgatni. A film nem az én „gyepűm”. Ezért most meghajtom a főmet előtted, bár azt is tőled tudom, hogy „ a zsenik nem bratyiznak „
Akárhogyan van, már az, hogy észrevetted ezt a fogalmazást, számomra jelent valamit. Bárcsak gyakrabban kellene kapkodnom a fejem, hogy lássam, mit ír rólam ez a Bölöni...

világosító írta...

"Nálunk mindig csak a lekaszált füvet kellett forgatni."
Ez egy lenyeges adalek egy let- es eletformahoz. Idezni fogom mint fejen talalt szoget...

Elekes Ferenc írta...

Tessék ! Elmegy ez a Gábor barátunk, elmegy, oda föl, Kanadába, nyaralni, de ott egy percig se tud veszteg ülni. Félszemmel mindegyre hazanéz. Hogy mi, itthon mit csinálunk, ki, mivel bibelődik. Valakinek csak számon kell tartania a hajszálainkat, mert ugye, azt már Kányádi is megmondta tisztán : Sok dolga van a teremtőnek mindenkivel ő sem törődhet messzi a csillag mindenüvé nem világíthat. Megértjük persze mit tehetnénk de olyan sötétek az esték ...

Bölöni írta...

Azokat az izéket mint filmzárlat, előzékoldal meg mifene csak úgy hezzaloccsintottam. Életemben nem írtam forgatókönyvet, de egyszer olvastam affélét, és olyan volt, mint egy mindig-jelen-idejű novella.
Sajnáltam az írót, két időtől is megfosztotta magát.
Az meg, hogy "jókais", divatszó(sz).
De a valóság, az mindég más.
Ettől az, ami, vagy sohazem.
Domi

Bölöni írta...

Sohasem.

Elekes Ferenc írta...

Láttam azt a z-betűt, azonnal tudtam, véletlenül ütötted le,nem abból kifolyólag, hogy nem tudnál helyesen írni. Ez eddig semmi. De te képes voltál miatta újra bejelentkezni, vacakolni, amíg s lett belőle. Szúrta a szemed. Ilyesmit utoljára Sütő csinált, képes volt betelefonálni szerkesztőségekbe, javítsanak ki egy nyomorult kis vesszőt, tárcsázott, amíg jelentkeztek, nem tudott belenyugodni.Te is ilyen vagy : fehér, mint a ritka holló.