Rubikország

Itt van ez a Rubik kocka. Nem tudom és nem is próbálom elrendezni. Csak nézem. A formáját leszámítva, ez a kocka olyan, mint egy ország. Színes és változatos, akár egy ország népessége. Vagy a tájai. Ami a társadalmi berendezkedést illeti, Rubikországban is rétegek vannak. Egyik réteg a másik fölött, vagy a másik alatt. Ezeket a rétegeket lehet csavargatni, ide-oda hajtogatni, amiképpen a kormányok akarják. Rubikország akkor van rendben, ha az azonos színűek azonos oldalon vannak. Mármint a kockák. Ha összezavarjuk a színes kockákat, akkor Rubikországban nincs rend. Akkor Rubikország egy rendetlen ország, nem lehet rajta eligazodni. Ez az ország akkor ép, ha az ember egyetlen ránézéssel több oldalát is látja. Ha fordítunk egyet, megnézhetjük minden oldalát, az ő sokféleségével egyetemben. Csak éppen a színes kockákat ne zavarjuk össze, mert akkor nem néz ki sehogyan sem. Fölborul a rend. Rendet teremteni pedig nem egyszerű dolog. Ezt majdnem minden belügyminiszter tudja.

Tegyük fel, hogy ezt a Rubik kockát egy gazdasági, vagy pénzügyminiszter veszi kezébe. Olyan ember, aki mesterségénél fogva mindenben a pénzt látja, fínomabban szólva, az anyagi javak elosztásával van elfoglalva. Azzal, hogy például Rubikországban arányosan ossza el a nemzeti jövedelmet. Mondjuk, megjelöl egy kék kockát, elnevezi egészségügynek, és ráír egy összeget. Amennyit jónak lát. Szakmájából kifolyólag. És veszi sorra a kockákat és mindenikre reáírja : védelem ennyi, külügy annyi, szóval minden, ahová pénz kell, valamennyi. Amikor elkészült a számvetéssel, ellenőrzésképpen, vagy kiváncsiságból, megtekinti munkája eredményét. És elkezdi a kocka oldalait csavargatni. És azt veszi észre, hogy az egészségügyet jelentő kocka a helyén van ugyan, de a túloldalon elállítódtak a színek és az összegek. Vasútra, földművelésre, tudományos emberek képzésére, tömlöcépítésre nevetséges összegek kerültek elő. Mert elállítódtak az oldalak, s azokkal együtt a színes kockák is. Ilyenkor mit tehet a pénzügyminiszter ? Ha jártas Rubikországban, akkor könnyű a dolga. Egy szempillantásra helyükre húzza a kocka olodalait, s máris előtte van az egész költségvetés. Ha nem járatos, akkor földhöz is vághatja mérgében az egész kockát, eligazodni nem tud rajta. Ha pedig van néki egy csöppnyi esze, s hozzá még rak egy kis szerénységet is, akkor megkeresi Rubikország kormányzóját és azt mondja, kedves Ernő, segítsen már nekem ezt a kockát a helyére csavarni, mert én nem értek hozzá. És akkor már megint kezdhet valamit a nemzeti jövedelem elosztásával Rubikországban.

Mert csak úgy csavargatni a kockát, hozzáértés nélkül, találomra, roppant kockázatos. Főleg azért, mert meg is lazulhatnak azok a kockák a sok csavargatástól. Akármilyen jól megalkotta Rubikországot az alapítója. Sokféle módszerrel próbálkozott ő az elején. Még pertlivel is. A pertli az egyik legfontosabb összetartó eszköz például arra, hogy az emberről ne hulljon le valamely ruhadarab. Legalább olyan fontos, mint a cipőfűző. Nélküle a félhetest sem érnők el, futás közben lehullana a lábbelink. A félhetest sem, amint mondják. Aztán próbálkozott a mágnesességgel is. Nem vált be. Kitalálta végül, hogy az a legjobb összetartó erő, ha a kockák egymásba kapaszkodnak. Oly módon, mintha karonfognák egymást. Eleget kínlódott a kockájával ez a Rubik Ernő, hogy megteremtsen benne annyi összetartást, tudományosabban mondva, kohéziót, nehogy széthulljon az ember kezében. Rubikország csak addig van, ameddig valami erő össze tudja tartani. Mert ha széthull, még az sem lesz, amit földhöz vágjunk, magától szétesik, s szétszóródik a lábunk előtt, a szemünk láttára.

                                                                                                                                

A bankrabló nem mondott igazat                                                     

 

Ezt nyilatkozta a hatósági közeg, amikor megkérdezték tőle az újságírók,  mi a helyzet ezzel a bankrablással : a bankrabló nem mondott igazat vallatáskor, pedig gyöngéden vallatták, az emberi jogok széleskörű betartásával. Tapintatosan. Szépen fogalmazott a hatósági közeg, nem tett olyan durva kijelentéseket, hogy a bankrabló hazudott, vagy ilyesmi. A valóságnak megfelelően mesélte el a bankrabló, azért tört be a bankba, mert nem volt elég pénze, több kellett volna hirtelen. Ez például nem hazugság, bárki beláthatja. Akkor sem hazudott a bankrabló, amikor beismerte, kibújt a felvevő kamerák látószögéből, nagy sunyin ott ment végig a fal mellett, lábujjhegyen. A bankrabló akkor nem mondott igazat, amikor azt állította, magától nyílt ki a bank ajtaja, be sem volt zárva. Ugyanis be volt törve az ablak. A bankrabló szerint az ablakot nem ő törte be, az be volt törve. Az újjának lenyomata csak azért maradt az üvegen, mert meg akarta nézni, csakugyan, be van-e törve az ablak, vagy csak úgy látszik. Az ajtó pedig nem volt bezárva, mert a betörése után, kifele jövet nem kellett neki onnan kitörni, csak szépen kisétált, s annyi.

 

 A bankrabló nem mondott igazat, mert a hatósági közeg a rablás után nem tudott kulcs nélkül bejutni a bankba.  Nehezen lehet föltételezni, hogy a bankrabló bezárta volna maga mögött az ajtót. Bár ki tudja...Lehetnek olyan bankrablók, akik szokásuk szerint, mielőtt elmennek a bankból, az ajtót gondosan bezárják. Hogy hazudott-e, vagy csak nem mondott igazat a bankrabló, azt nagyon nehéz tényként megállapítani. Ez a hatósági közeg szakvéleménye a bankrablásról. Minden esetre egy biztosnak tűnik : a bankrabló nem mindig mondott igazat. Elhallgatta, eltussolta, miképpen jutott be a bankba. Milyen módszerrel. Mert ha megmondta volna őszintén, akkor most nem kellene folytatni a kutatásokat, időt pocsékolni a bankrablás körülményeinek tisztázására. Megkönnyítené a hatósági közeg munkáját. Nem elég, hogy ez a bankrabló betör egy bankba, ráadásul nem is mond mindig igazat. Azt nem lehet állítani teljes bizonyossággal, hogy hazudott volna, de az emberi jogok széleskörű betartását figyelembe véve nem mondott igazat. Ez nagyon nagy baj. A társadalomra nézve. Mert ugye joggal várhatnók el egy becsületes, derék bankrablótól, hogy ilyen esetben a teljes igazságot mondja.  

Fotó : Wikimedia Commons 

 

Átépítem a főteret

 

Képzeletben, persze. És nem egészen. Csupán egy hidat építek Marosvásárhely főterére. Szép hidat, nagy ívvel. A nagy ívre föl lehetne írni, vagy festeni valami értelmes mondatot, vagy képet. Vagy mást. Amit jónak lát a nép. A hídra két nagy felvonóval lehetne fölmenni, ha valaki föltétlenül föl akarna menni. Vagy egy felvonóval. Mindegy. Ahogyan jónak látja a nép. Csak föl lehessen menni a hídra felvonóval. Például a szép kilátásért. Vagy azért, hogy a hídról egyenesen be tudjon menni a nép a  Kultúrpalota legfelsőbb emeletére. Oda, ahol a híres képtár van. Mert most képtelenség oda feljutni gyalog, azon a sok lépcsőn. Különösen az olyan hajlott korúaknak, mint én. Ezt a hidat belül gondosan ki lehetne alakítani. Távcsöves lelátókkal, vagy kicsi kávézókkal, úgy, ahogyan jónak látja a nép. El tudom kiépzelni azt is, hogy itt lenne a fiatalok találkozóhelye. Mint régen a falvainkban, amikor még voltak födeles hidak. Ott találkoztak a szépen kiöltözött leányok és legények vasárnaponkint , hogy fontos dolgaikat megbeszéljék. Nem verte őket ott az eső, nem sütött fejükre a perzselő nap. Ennek a hídnak a boltíves tetejére föl lehetne építeni egy kicsi toronyfélét, hogy nézzen is ki valahogy. Legyen formája, ami beleillenék a környezetbe. Ezt a hidat olyan cseréppel lehetne befödni, amilyennel a Kultúrpalotát födték be.Az oldalát domborművekkel lehetne  diszíteni, amiképpen a Kultúrpalotát diszítették. Ahogyan jónak látja a nép. Ha valaki most azt mondaná, otromba dolog ez az egész elképzelés, akkor én azt felelném rá, hogy a párizsi toronyra is sokan azt mondták, rusnya. Aztán ugye, az lett a város szimbóluma. Szerintem a mi városunknak is lehetne ez a szimbóluma. Ez az elképzelt híd. Összefogná legalább a város két oldalát. Mert két oldala van ennek a városnak, még népességi szempontból is. Hogy miért pont ide képzeltem el ezt az építményt, ahol a Kultúrpalota van ? Egyszerűen azért, mert itt a legrövidebb a főtér fesztávolsága. És azért, mert itt érdemes valami újat és merészet kigondolni. Szimbólumnak. Csak éppen úgy kell elképzeli, szépnek és jelképnek. Én nem vagyok építész, nem tudom, hogyan lehetne ide egy igazi, jelképnek való valamit  megépíteni. De lehetne. Mindent lehet, ha van hozzáértés. Énnekem csupán ez az elképzelésem van. Ahhoz viszont ragaszkodnék, hogy ez az én eléképzelésem. Itt ez a dokumentum. Bármikor, bárki megnézheti. Szidalmazhat is érte. Bátran. Egyelőre egyedül gyönyörködöm benne. És várom, hogy mit szól hozzá a nép. 

 

Címem : elekesfrici@rdslink.ro

 

Marosvásárhely, 2009, február 5.

Csörömpölő  kitüntetések

 

Tegyük fel, jönne egy rendelet, amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenkinek ki kell raknia a mellére eleddig kapott kitüntetéseit. Mégpedig láthatóan. Vonatkozna ez a rendelet elnyomókra, elnyomottakra, s eléggé el nem nyomottakra egyaránt. És miután mindenki kitette az ő kitüntetéseit, jőne egy másik rendelet. Amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenki rázza meg a mellette lévő embert. Jó keményen, mint ahogyan a szilvafákat szokták megrázni késő őszök idején. Hogy a kitüntetések földrehulljanak. Csak úgy csörömpölnének a kitüntetések az utcaköveken.

 

 Annyi a kitüntetés.                                                                                                                                                                        

 

 Szerintem az egész emberiség ki van már tüntetve valamivel. Én is. Igaz, az én kitüntetésem voltaképpen egy jelvény. Az van reáírva, hogy ARLUS. Maga, a nagy Szovjetunió tüntetett ki engem annakidején. Az ő barátságával. Azt jelképezi ez a jelvény. Egy ideig tagsági díjat is kellett fizetnem ezért a barátságért. De az a valóság, hogy keveset. Mondjuk, egy fél cigaretta árát kérték érette havonta. Aztán valamiért ez is elmaradt. Pedig olcsó volt még akkor a cigaretta. A jelvényem még megvan. Őrzöm. Ha most jőne az a rendelet, elő se venném, el ne vesszen.

 

Az a gyanúm, sokan nem vennék elő mind a kitüntetéseiket. Hiába jőne az a rendelet. Amint mondottam, hirtelen. Azért nem, nehogy összevesszenek egymással a kitüntetések. Mert bizony akkor még nagyobb lenne a csörömpölés az utcaköveken.

 

Marosvásárhely, 2009, február 4.

Tűzoltó leszel, s katona. Fotó : Pusztai Péter

                                                                                     Illusztráció: Pusztai Péter

 

Attitűd

 

Ha most megkérdezném az utca emberét, van-e néki attitűdje, hirtelen keresgélni kezdene a zsebében, majd azt válaszolná, sajnos, otthon felejtette. Szégyellené nyiltan bevallani, hogy valamije nincs néki. Ilyen lesújtó véleményem van az utca emberéről. Pegig árnyalni is tudnám a lesújtó véleményemet, mert ha azt mondanám az utca emberének, uram, itt valami félreértés van, az attitűdöt rosszul tetszett érteni, arra lennék kiváncsi, mi a véleménye a saját magatartásáról, modoráról, viselkedéséről, szellemi beállítottságáról, a dolgokhoz való hozzáállásáról, akkor biztos vagyok benne, kivágná magát a kellemetlen helyzetből és ilyesmit mondana az utca embere : már hogyne lenne néki viselkedése, vagy magatartása. Van neki abból bőven, még saját járása is van neki, amit senki más járásával nem lehet összetéveszteni. S hogy ezt be is bizonyítsa, azonnal továbbállana az ő járásával, otthagyna engem, csak foglalkozzam a saját attitűdömmel, ne az övével. Elmenőben azért még egyszer végignézné a zsebeit, hogy biztos legyen, valamit nem felejtett-é otthon. Ilyennek képzelem én az utca emberét.

 

Naponta látom, amint a televiziós riporterek megkérdezik az utca emberét, mi a véleménye a dolgok jelenlegi állásáról, mit kellene tennie az emberiségnek a jövendőben.  Például azért, hogy fönnmaradjon ebben a kósza világban. Érdekes, ilyenkor az utca embere rend szerint nem vágja ki magát a kellemetlen helyzetből, belemosolyog a felvevőgépbe, örül, hogy szerepelhet a televizióban. És mondja, hogy így a világ és úgy a világ. Ebből lesznek a riportok, amit mi szépen megnézünk, aztán elalszunk, a magunk sajátos elalvásával. De hagyjuk most az utca emberét, hadd menjen tovább a maga útján, úgy, ahogyan jött.  Csakhogy : az utca emberének időnkint pecsétnyomót adnak a kezébe. Ezt a pecsétnyomót tulajdonképpen a demokrácia egyik mély fiókjában őrzik ugyan, de odaadják az utca emberének, hogy azzal csapjon egyet a papírra. Oda is csap az utca embere, de nem mindig tudja, jó helyre ütött-e, vagy nem. Általában csak akkor derül ki, hogy jól találta-e el azt a papírt, amikor már késő. Ilyenkor jő elő az a helyzet, amelyben általában benne vagyunk. A hatóság mindig azt állítja, nagyon jól pecsételt az utca embere. A nép pedig, mely tudvalevőleg az utca embereinek sokasága, mondja a magáét és vár. Várja, hogy még egyszer a pecsétnyomó közelébe jusson. Én már meg sem kérdem az utca emberét, mit gondol az ő attitűdje felől, otthon felejtette-é, vagy nem. Ilyen vonatkozásban jól eligazodom. Én is az utca embere vagyok. 

                                                                                                       Fotó : Pusztai Péter

Érdekes

 

Majd eljönnek érted is,

kérdik, hol van, aki elment,

valaki válaszol nekik:

a fal mellett, az ott,

abban a fehér lepelben,

érdekes,

nem  is szivarazott.

 

Majd eljönnek érted is,

mondják, ez így megy idelent:

minden megdrágult a boltban,

érdekes,

odakint ma szép idő van.

 

 

Marosvásárhely, 2009, február 4.

 

 

   

                      A semlegesség unalmassága

 

Néhány napra megpróbáltam semleges lenni. Mindentől és mindenkitől. Rá sem hederítettem, hogy jobbról elhúznak mellettem a baloldaliak, balról pediglen a jobboldaliak. Csak emelgettem a kalapom, s mentem tovább. A bank irányába. Itt jegyzem meg, hogy bármilyen irányba is indultam volna, mindenképpen egy bank előtt találtam volna magam. Annyi a bank. Mint a rostalika. Rostát viszont, ha valaki épp azt szeretne venni, akkor próbálja meg. Én nem tanácsolom. Bankot könnyebb vennie bárkinek, ha van reá pénze. Talán még vasúti sorompót is könnyeben lehet vásárolni, mint rostát. Igaz, ezt még nem próbáltam, mert az embernek ritkán van szüksége vasúti sorompóra. Énnekem már rostára sincs szükségem, megrostálta már idegeimet az idő, meg, véglegesen. Mentem hát szépen, semlegesen a magam útján, gondoltam, jó, ha kissé eltávolodom a város központjától, ne ütközzem bele minduntalan valamelyik bankba. Még a végén azt találják hinni, válogatok. Nem válogattam. Csak mentem a magam útján. Kifele. Most az egyszer pontosan fogalmazok. Csakugyan kifele megyek, bármerre indulok, akkor is. Na jó, ezt hagyjuk, ez a téma szomorú tájakhoz vezet. Nem akartam én szomorú tájak felé menni, csak ki, a város szélére, jobban mondva, a peremére. Valamiért ott költőibbek a hangulatok. Legalábbis eleddig ott tanyáztak a  költői hangulatok. Főleg, beomló alkonyok idején.

 

Kiértem hát a város peremére, de ott azt kellett látnom, nem az alkonyok, hanem maholnap a házfalak omolnak, s énnekem nem nagyon tetszenek az omló házfalak. Épp panaszkodni akartam, de eszembe jutott, nem erről volt szó elindulásomkor, meg kell őríznem semlegességemet mindentől és mindenkitől. Mit érdekel engem, hogy a központban bankok vannak, itt, a város peremén pedig omló falak ? Mit ? Épp lecsillapítottam forma befelé való háborúságomat, amikor mit pillantok meg ? Egy bankot. Egy omlatag tömbház lépcsőházába költözött be ez a bank. Nem is volt neki bankformája, csak a nagy, vasból csinált ajtaja, s a fölírás jelezte, hogy bizony, ez bank akar lenni. Mégpedig a lépcsőházban. Az. Bank. Úgy látszik, ennek jó itt is. Nem az én dolgom, nem törődöm véle, ha neki jó, akkor úgy is jó. Beszélgettem magamban.

 

Szoktam beszélgetni magamban. Most olyasmikről beszélgettem magamban, hogy mit szólnék ahhoz, ha kiderülne, ebben a lépcsőházi bankban voltaképpen költők lakoznak. Költői lelkülető a bank igazgatója, a pénztárosnő, s a sepregető asszony is. Azért költözteki ki ide, a város peremére, ott is ebbe az omlatag lépcsőházba, mert költői hangulatuk van. Mert ők sem szeretnek ott lenni, ahol sok a bank. Semmi nincs kizárva. Mondom, ezt magamban tárgyaltam meg. Hanem ennek a tárgyalásnak gyorsan vége is lett, mert egy birkózó kinézetű fiatalember, aki a lépcsőházi banknak volt az őrizője, úgy nézett rám, hogy éreztem, a semlegességemet nem tudom megőrízni, ezért sűrű léptekkel odébbálltam. Most itt vagyok megint a központban. Semlegesen és szomorúan.

Roppant unalmasnak tűnik nekem ez a semlegesség. Valamibe csak bele kell kötnie az embernek, ha már kint van a világ terein és nyított szemmel jár. Hol vagytoki ti, jobb és baloldalikak ? Ne siessetek !

                                                                                          Pusztai Péter fotója

 

A ricsi impegát

 

Nehezen lehet elkerülni, hogy az ember olykor nem mondjon valami ostobaságot. Esetleg azt lehet könnyebben elkerülni, hogy ne kérdezzen ostobaságot. Én még ezt, az utóbbit sem tudtam a minap elkerülni, olyan nagy ostobaságot kérdeztem, hogy azt válaszolta rá, akitől kérdeztem, ezt még a ricsi impegát is tudja.  Pedig a ricsi impegát, satöbbi...

Most ezt próbálom fölidézni, a satöbbit. Állítólag, ez a ricsi impegát, - egy kicsit magyarabbul mondva, váltókezelő,- még most is ott áll egy petroleum lámpással a kezében az omladozó bakterház előtt, pedig arrafelé már évtizedek óta nem jár vonat. Csak őzek járnak arra, rókák, esetleg így, télidőben farkasok, vonat, az nem. Csak a gazzal benőtt sínek vannak meg még a bakterház előtt, de ez sem biztos. Állítólag ez a ricsi impegát egész áldott nap pötyköli a tökmagot az omladozó bakterház előtt, ha leszáll az este, akkor megsétálja magát, elmegy egészen az erdő aljáig, közben lóbálja a füstölő lámpát, mint némely pópák szokták, a templomban. Állítólag ez a ricsi impegát életében még vonatot sem látott, ezt a mesterséget azután örökölte, miután ezen a vonalon megszűnt a vonatjárás. És állítólag az apja nyugdíját is úgy örökölte, pedig azt nem szokták örökölni. Állítólag a hatósági közegek sem járnak errefelé, hogy megkérdezzék, mit őriz itt, az omladozó bakterház előtt a ricsi impegát, miből veszi a tökmagot, amit egész áldott nap pötyköl a rozsdás sínek között. Már most fölhívom a hatósági közegek figyelmét, hogy én most nem a mezőrücsi impegátról beszélek, hanem a ricsiről, bár azt nem tudom, hol van a térképen ez a Rics. Ezt szerintem csak a ricsi impegát tudja, más nem. Állítólag ez a ricsi impegát annak a japán katonának a rokona, aki sok éven át az erdőben bújkált, nem tudta, hogy vége van a háborúnak. Ez a ricsi impegát jó arasszal okosabb a japán katonánál, mert nem bujkál az erdőben, fényes nappal is ott sétál, tökmaggal a kezében, ahol vonat már nagyon régen nem jár. Miért ne sétálna önfeledten, egyben biztos lehet : nem üti el semmiféle vonat. Föl sem tudom fogni, mégis, miért hozzák fel az ostobaság példája gyanánt épp a ricsi impegátot. Hogy azt a ricsi impegát is tudja... Úgy látszik, a ricsi impegát tulajdonképpen egy színvonalat jelképez, amit ha értelmileg nem ér fel az ember, akkor nincs is véle mit tárgyalni. Bevallom,  szívesen elbeszélgetnék ezzel a ricsi impegáttal, ha úgy adódna. Mert azt a titkot, hogy dolog nélkül miképpen lehet megélni önfeledten, azt csakis a ricsi impegáttól lehetne megtudni. Vagy előfordulhat véletlenül, hogy a ricsi impegátnál magasabb beosztásúak is meg tudnak élni dolog nélkül könnyedén ? Megeshet, hogy ezt a ricsi impegát se tudja.

 

Marosvásárhely, 2009, február 2.

 

                                                                                                    Fotó : Pusztai Péter

Leváltják a paradigmát ?

A paradigma ott szokott ülni az asztalfőnél, szorosra kötött nyakkendőben. Akár egy szigorú szobor. Mintha márványból lenne. A szeme üveges. Csak arra használja szemét, hogy időnként elnézzen véle mások fölött. A paradigma tulajdonképpen egy állásponton ül mindig az asztalfőnél. Feszesen ül azon az állásponton, mert az őt kiemeli a szürkeségből. Fényleni szeret a paradigma, résztvenni szeret, ezért van ott mindig, ahol van. Ha megszólal a paradigma, azt mondja, jól van úgy, ahogyan van. Minden úgy van jól, ahogy éppen van. A paradigmának kerek és fényes az orcája, pofacsontja szúrósan nem áll ki ábrázatából. Szájának széle nem kanyarodik lefelé. Mosoly ritkán  jelenik meg szájának szögletében, csak megvillan olykor, röppen is tovább. Ha fészkelődni kezd az álláspont, amelyen ül a paradigma, akkor ő azt mondja, persze, vannak ciklusok, de át fogunk ívelni rajtuk. Mégpedig nagy ívben. Mint máskor. Mert egymást érik a megvalósítások. A paradigma azt állítja, ahol ő jár, azon az úton a kilométerkövek is mind megvalósításokból vannak.

Sokáig nem tudtam megérteni a paradigma természetét. Főleg azt nem értettem, hogyan tud ő ily fényesen megélni abból, hogy állandóan hangoztatja, a hazáért harcol, közben ott ül az asztalfőnél. Szegény nagybátyám, Miklós, ki házmester volt San Franciscoban, segített nekem a megértésben. Pedig ő még azt a szót sem hallotta, hogy paradigma. Egyszer, egy pénteki napon hazajött az ingyen konyháról, ahol kezébe nyomták a hétvégi ennivalót. Abban a csomagban volt vaj is, akkora, mint egy tégla. Mutatta, s azt mondta, túlságosan nagy lábon él ez az ország, nem jó a beállítás, nem jó a mérték, a világról való vélekedés, ezen az úton nem szabadna járni. Ezeket mind le kellene váltani. Már a vaj miatt is...

 E csöndes, háborgó, házmesteri szavak után már sejteni kezdtem, mi az a paradigma, de azért maradtak még nyitott kérdések előttem. Például észrevettem, a paradigma szereti gyermekeit is paradigmának nevelni. Ismerek olyan családot, ahol három paradigma is van. Az egyik tehetségtelenebb a másiknál, de azért paradigma mind a három. Szakasztott az apja valahány. Nagyapám szokta mondani a nagy tragédiákról, hogy ha valahová egyszer beüt a ménkő, akkor az ott van maradva. Ebből azt is sejteni lehet, hogy a paradigma, ha jól megnézzük, csapást jelent az emberiség számára. Mert ha a paradigma beüt valahová, akkor az is ott marad, amíg lehet. Amíg le nem váltják.

 A titok állítólag ott van, a leváltásban, mert attól jutunk egyről kettőre, ha az egy helyébe lép a kettő. Én nem hiszek ebben a titokban. A paradigma szerintem attól paradigma, hogy kitermeli az újabb paradigmát, melynek természete pont olyan, mint az övé. Odaül ő is az asztalfőre, harcolni kezd azonnal a hazáért és szorosabban megköti a nyakkendőjét. Szakasztott az apja. Mintha márványból lenne. A szeme üveges. Csak elnéz mások fölött.

 Manapság állandóan hangoztatják, hogy paradigmaváltásra van szükség. Csakhogy sokan átlátnak a szitán. A paradigma ugyanis észrevette, valósággal hánykolódik az az álláspont, amin ő ül, azt akarja, hogy ezt a hánykolódást mi jó jelnek tekintsük. Nem is jelnek, hanem a leghelyesebb megoldásnak nézzük, ha hánykolódik az a szempont. A paradigma azon fáradozik, ne ő, hanem a mi felfogásunk változzék meg a világ folyásáról. Olyan módon, ahogyan ő diktálja. A paradigma azt sem bánja, ha leváltják.  Ezzel tulajdonképpen a mi vélekedésünk változik meg. Az ő paradigmasága megmarad, hetedíziglen. Vagy még tovább.

Marosvásárhely, 2009, február 1.

                                                                                         Illusztráció : Pusztai Péter

                   

  Elsöprő többség

 

Az elsöprő többség nem söpört el egészen.  

Vár még.

A percre, hátha egyszer, mint ő, épp olyanná

válnék.

Az elsöprő többség, akár a lenge leány,

fess lett,

de azért tudja jól, hogy tudom róla régen :

feslett.

Az elsöprő többség szeretne összegyűrni,

többrét.

Reám is bizhatná, mindenki maga ássa

gödrét.

 

Marosvásárhely, 2009, február 1 

 

Benemtartás esetén

 

Van, aki állandóan szidja a hatóságot. Ismertem egy kedves, idős asszonyt, aki abban lelte örömét, hogy mindenért a hatóságot szidta. Ha rossz volt az időjárás, azért is. Legalább szólhatott volna, vegyen magára kabátot. De nem szólt. Vagy ha  szólt, akkor már késő volt. Én is szoktam szidni a hatóságot. Főleg olyankor, ha épp soromra várok, s ő a körmét piszkálja, kávézik, vagy csak kinéz az ablakon. Pedig a hatóság roppant kedves tud lenni. Még el is mosolyodik néha. A hatóság úgy viselkedik, mintha rokonok volnánk, vagy legalábbis barátok. Levelet küld nekünk, azokat szépen megcímezi, olyan borítékba teszi, amelyen van egy kis átlátszó ablak, hogy tisztán lássuk a nevünket. Az ember szereti, ha neve tisztán látszik, s azt helyesen írják. Ilyenek vagyunk. A hatóságnak rengeteg ábrázata van, nehéz eligazodni rajta. Én könnyen eligazodom, mert még nagyapám megmondta volt, honnan lehet megismerni a hatóságot. Onnan, hogy piros a szeme. Ha véletlenül nem látnók, hogy piros a szeme a hatóságnak, akkor is piros. Olyankor valószínűleg a lelki szemeivel néz reánk. Szerinte azért piros a hatóság szeme, mert éjjeleken át nem alszik. Örökösen azon töri a fejét a hatóság, hogy miképpen tudna a zsebünkből több pénzt kivenni. Ezen töri a fejét éjnek idején is. És piros az ő szeme. Ha nem látjuk a szemét pirosnak, az akkor is piros. Ezt jól megjegyeztem magamnak.

 

 Azért valamit én is hozzá tudnék tenni a mindenkori hatóság természetrajzához. Megvizsgáltam például a nékem küldött leveleit. A hatóság leveleiben szinte mindig van egy olyan mondat, amit általában vastag betűkkel szokott kiemelni. Ez a mondat így kezdődik : Benemtartás esetén... Ha ezt egy levélben megpillantjuk, bizonyosak lehetünk afelől, hogy a hatóságtól érkezett. A hatóság ugyanis így szokta kifejezésre juttatni ama szándékát, hogy a zsebünkbe szeretne nyúlni. Számára létkérdés ez a benemtartás, mert ha mi minden betartanivalót betartanánk, akkor a hatóságnak nem lenne oka, hogy pénztárcánban kutakodjék. A hatóság valósággal elvárja, hogy valamilyen szabályt ne tartsunk be. Amint a hivatalos papirunkon  megpillantja, hogy átléptünk egy befizetési határidőt, máris mosoly jelenik meg a szája szögletében, kedve  földerül és egész lényében teljesen kivirul a hatóság. Ilyen a természete. Közvetlen lesz, beszédes, elmagyarázza, miben tévedtünk, de egy szóval sem mondaná, máskor ilyesmit ne cselekedjünk. Mert miért ne cselekednénk máskor is úgyanígy ? A hatóság előre látja emberi gyarlóságainkat. Azt is, hogy mi vár reánk, benemtartás esetén.

 

Marosvásárhely, 2009, január 31.

Pusztai Péter fotója

 

 A tyúktolvajlás távlatai

 

Csak megáll az ember háza előtt egy fényes BMW, kiszáll belőle öt kemény férfiember, bemennek az udvarra, összeszedik a tyúkokat és mennek tovább, mintha mi sem történt volna. Ilyen a legújabb tyúktolvajlás. Most hallottam. Arad megyében történt, nem a filmeken, ahol akármi megtörténhet. Most már az akármi megtörténhet akárhol, fényes nappal, úgy, hogy ezen nem kell csodálkozni. Én nem is csodálkozom nagyon, mert hiába van béemvéjük a tyúktolvajoknak, nekik tyúk kell, jó házi tyúkok kellenek vacsorára, mert másképpen nem tudják beállítani az autóban található, ultramodern helyfölismerő készüléket. Azon sem csodálkozom, hogy egy őrzött fegyverraktárból egy csomó géppisztolyt, s mindenféle ügyesen ropogó fegyvert visznek el , mert másképpen körülményes a bankokba való betörtés, vízipuskával nehezen lehet lepuffantani az akadékoskodó, fukar banktisztviselőket. Hanem ami a tyúktolvajlás béemvés módszerét illeti, azt hiszem, máris fölkészülhetünk arra, hogy új távlatok nyílnak meg előttünk. Nincs kizárva, hogy holnap már valami ezüstös gépmadárral, vagyis repülővel fognak leszállani az udvarunkon, sőt, arra is, hogy a csűrt arrább tétetik velünk előzőleg, a leszállás megkönnyítése érdekében. Emlékszem, az a nagy, fekete, óriási német repülő, amelynek neve Gigant volt, s a második világháború idején csak úgy, véletlenül megjelent a kertünk fölött, arra járt éppen, nem tudott leszállani a csűr miatt, de az is lehet, le sem akart szállani, mert a szomszéd faluban volt valami dolga, nagyon megijesztett engem, a naív gyermeket. Ma már nem ijednék meg semmiféle béemvétől és repülőtől, azokban is emberek ülnek ugye, ha tyúktolvajok, akkor is emberek, csak az a baj, hogy a kilencvenöt éves anyámnak már csak egyetlen tyúkja van. Kettő is volt néki, két gyönyörű, jámbor tyúkja volt anyámnak, de az egyik úgy látszik, megsejtette a béemvések eljövetelét, örökre otthagyta az udvarunkat. Kár érte, mert még gyermekkoromban megjegyeztem magamnak egy szegény ember mondását, aki a saját életszínvonalát úgy határozta meg, hogy ha az ő tyúkja reggel nem tojik meg, akkor a reggelije el van maradva. Nagyon bántana, ha az anyám egyetlen tyúkjának nyoma veszne, mondjuk a béemvések megjelenése által. Már csak azért is, mert ez a tyúk átvészelte a nagy árvizet, mely az udvarunkról elvitt mindent, azt a kicsi házat is elvitte, amelyben születtem. Anyám is csak úgy maradt meg, hogy belekapaszkodott egy régi Singer varrógépbe, s aztán a jó szomszédok kimentették. Ami pedig a tyúktolvajlás távlatait illeti, el tudom képzelni, nem béemvével, nem repülővel jönnek, hanem szép, karcsú emelődarúval, megállnak az ember kapuja előtt, s azzal szépen kiemelik a tyúkokat onnan, ahol még vannak. Rengeteg módozatát el tudom képzelni a tyúktolvajlásnak, óriási távlatok nyíltak meg előttünk. Mert ez a béemvés módszer azért mégis új horizontok felé mutat. Egyetlen piciny fönntartásom van csupán eme módszerrel kapcsolatosan. Az, hogy béemvével tyúkot lopni, mégis, hogy veszi az ki magát ?

 

A fenti képet egy szép, kicsi fényképezőgéppel csináltam Mama udvarán. A gépet a Fiam vette direkt nékem Pesten egy nagy bevásárló központban, a bejárattól jobbra. Az ára le volt suppanva, de jó, s a színe talál az én piros kabátomhoz. 

 

 

Hírek ragyogása

 

Vannak a világon olyan rettenetesen unalmas vidékek, mint mondjuk, Svájc. Ott szinte semmi sem történik, ami hírnek való lenne. Nálunk, a Balkánon, valósággal ragyognak a hírek. Ötletek vannak a mi híreinkben, gyönyörű fordulatok, meg lehet hökkenni tőlük. Svájcban szürkék a hírek. Ott a házak ragyognak, a kilincsek, a tájak, az emberek orcája ragyog. A svájci hírek roppant unalmasak. Ugyan kit érdekel az, hogy főpróbát tartott a tűzoltóság és minden jól sikerült ? Vagy az, hogy megjelent egy autó legújabb típusa. Az órák sem érdekelnek már senkit. Svájcban annyi az óra, hogy egymást ütik el, nem a pontos időt. A mi híreink színesek és változatosak. Még az időjárásjelentések is tele vannak fantáziával. Bemondják, hogy zuhogó esők jönnek, olyankor mi kaján mosollyal otthon hagyjuk az esernyőt, tudjuk, ebből ma eső nem lesz.  Svájcban, ha ezt bemondják, már vehetjük is fel az esőkabátot. Semmi meglepetés. Svájcban nem is érdemes híreket olvasni. Ott nyugodtan elővehetjük a tíz évvel ezelőtt nyomtatott újságot, ugyanazt találjuk benne. Csak a dátum változik, egyéb majdnem semmi. A mi híreinkből regényeket lehetne írni, vastag könyveket, megszámozva, díszes kötésben. Tessék, itt van például egy ragyogó hír, a Hargita Népe Onlájnból másoltam ki : „Még a múlt héten kaptak bejelentést a csendőrök, hogy a gyergyószentmiklósi Vaskertes iskolába behatolt egy fiatalkorú és bicskával követelt ennivalót – adta hírül a Hargita Megyei Csendőr-felügyelőség közleményben. A fiú eleinte két kiflit és két joghurtot követelt a tanintézményben, majd amikor közölték vele, hogy abból csak a diákok kaphatnak, azt kérte, hogy írják be őt is az iskolába. Szép szóval sikerült őt meggyőzni, hogy ezzel már elkésett, és végül anélkül távozott, hogy bárkit is bántott volna. A csendőrök azóta megfigyelés alatt tartották az intézmény környékét, hogy őrizetbe vegyék, amennyiben ismét megjelenne a helyszínen. Ez kedden meg is történt. Az iskolába magával vitte a születési bizonyítványát, és ismét azt kérte, hogy írják be. A csendőrök az egyik osztályban a kályha mellett melegedve találtak rá. A motozásnál előkerült az a bicska, amellyel a múlt héten a diákokat és tanárokat fenyegette. A fiú ellen tiltott fegyverviselésért és fenyegetés miatt indítottak eljárást.”

Na, ez már hír, mégpedig a javából ! Ehhez hasonló hírrel egyetlen svájci újság sem tudna előállani. Mert ahhoz ilyen gyermek kell, ilyen iskola, ilyen bicska és ilyen csendőrség. Kifli és joghurt, az talán akadna ott is, de abból hír nem lenne, csak kifli és joghurt. Nem állítom, hogy Svájcban nincsenek jó újságírók, de az a helyzet, hogy a híreket maga az élet diktálja, s ha unalmas dolgokat diktál az élet, akkor maguk a hírek is csak unalmasak lehetnek. Valaki egyszer Svájcban elmagyarázta nékem, mi ott a helyzet. Az, hogy Svájc kész van. Megcsinálták, bevált, nincs mit változtatni rajta. A hegyei is mind jó helyen vannak. A kicsiny, fénylő tavak is, akár az erdők, vagy a vonatok. Ami kész van, azt legföntebb csodálja, nézegeti az ember, s közben bele is aludhat. Nálunk egészen más a helyzet. Itt semmi nincs kész. Itt minden nap érhet meglepetés. A jó hírekhez pedig meglepetés kell, olyasmi, amitől az ember így sóhajt föl : nahát ! Én például a fönnebb idézett hír olvasásakor többször is fölsóhajtottam. Szóval először kiflit és joghurtot követelt ez a gyermek. Értem. Éhes volt. József Attila szerint az ember akkor lop, ha éhes. Na, de hát ő soha nem volt éhes, ő állandóan flekkent evett és kaviárt, nem értett az éhezéshez ! Ez a mi gyermekünk még csak nem is lopott.  A bicskát most nyugodtan ki is hagyhatjuk a történetből, mert nem bántott véle senkit. Azt csak azért vette elő, hogy éhségének nyomatékot adjon. Gondolta, másképp nehezebben fogják föl, hogy  ő éhes. Aztán : szép szóval sikerült megértetni véle, hogy elkésett a beiratkozással. Szóval elkésett. Közben a tanárok évtizedeken által azt hangoztatják, hogy nehezen tudják gyermekeinket “ beiskolázni “. Tovább : a rendőrök megfigyelés alatt tartották az intémény környékét, hátha újból megjelenik az éhes gyermek. Na, egy keddi napon meg is jelent, ezúttal vitte magával a születési bizonyítványát is, hogy őt beírják az iskolába. A csendőrök ott találták ezt a veszélyes gyermeket a kályha mellett, épp melegedett. Mert fázott. Még elgondolni is szörnyű gaztett, ha egy gyermek mindenáron be akar iratkozni egy iskolába és ha fázik, odaáll a kályha mellé ! Tiltott fegyverviselés és fenyegetés vádjával eljárást indítottak ellene, mintha egy nagy repülőgépet akart volna eltéríteni ezzel a fázós beiratkozással. Ilyesmit a svájciak el sem tudnának képzelni, még álmukban sem. Meghaladná a képességeiket. Olvastam, hogy Szentgyörgyi Albert, a Nobel-díjas tudósunk egyszer rajtakapott egy liftes leánykát, amint olvas valamit, míg haladt velük a felvonó. Meg is kérdezte tőle, mit olvas, kiderült, egy kémiai könyvet olvas. Azonnal  fölbontotta a leány liftes munkaszerződését, iskolába küldte, mindenféle tandíjat kifizetett érte, később ez a lány lett az ő fő munkatársa a kutatásban. Ez a kis történet épp csak eszembe jutott, nem lehet minden csendőr Nobel-díjas...Maradjunk abban, hogy ha életünk fényessége nem is világít el nagyon meszire, kárpótol bennünket híreink ragyogása.

                                                                                                                                                                                                   

                                                                                                        Fotó : www.szombikes.shp.hu  

       

             A nagyhatalmak észjárása

      

Volt idő, amikor azt hittem, pontosan olyan a háború, mint a pattanás. Csak kipattan, kitör valahol, s aztán elmúlik magától. Rosszul hittem. Akkor még nem volt eléggé fejlett az észjárásom. Nem is csoda, mert félnótás tanítóm szerint az első világháború  nem azért tört ki, amiért kitört, hanem azért, hogy legyen mit reáírjanak a bicska nyelére. Elő is vétette velem a bicskámat, s fölszólított, olvassam el, mi van reáírva. Hát arra az volt, hogy Sarajevo. Föl kellett olvasnom ezt az egész osztály előtt, mégpedig fennhangon. Az osztály,- mint minden osztály a világon,- csak röhögött rajtam, hogy én egy ilyen semmi kis bicskát hordok a zsebemben. A nyele aluminiumból való volt, formáját tekintve pedig a halhoz hasonlított. Akkorjában még nem voltak félnormás tanítók, csak félnótások voltak, de azok legalább megtanították az embert valamire, ha másra nem, hát arra, hogy legyen az embernek észjárása.

Ez az én régi tanítóm szépen elmagyarázta, hogy a  nagyhatalmak is emberekből vannak összerakva, sőt, egyben-másban a gyermekekhez hasonlatosak. Világra olyanok, mint mi vagyunk, akiket nem a tudományok érdekelnek, hanem inkább az, mi van a másik zsebében. Képesek ölremenni egy nyavalyás bicskáért.

Azóta lezajlott a második világháború, s a harmadik is kitört itt-ott, de a lényeg most is az volt, a bicska. Hogy milyen bicska van a másik zsebében. Most például szégyenkezve ismeri be egy nagyhatalom, nem volt értelme ölremenni egy nyavalyás halnyelű bicskáért, amelyen még fölírás sincs. Mondom, ezt szégyenkezve ismeri be, de azért fél szemmel máris azt figyeli, milyen bicska lapulhat mások zsebében. Úgy viselkedik, mint a gyermek. Olyan az észjárása. Nagy igazsága volt az én félnótás tanítómnak, aki szépen elmagyarázta, nem azért tör ki a háború, hogy kitörjön, mint egy pattanás, s azután elmúljék magától, hanem azért, hogy lássuk, mi van fölírva más bicskájának a nyelére. Az enyémre, amint mondtam, az volt fölírva, hogy Sarajevo. Szégyenkeztem is miatta, lesütött fővel, mint egy gyermeteg nagyhatalom. Mert az én bicskám nem is volt igazi bicska.

 

 

Egy tányérból esznek

 

A gyermek meg sem született még,

már vitatták, milyen és hány neve légyen,

előbb a prófétákkal kezdték,

Máté, Márk, Lukács, vagy János ?

Az első nem lehet, annak neve szégyen,

szimpla adószedő volt ő,

mégcsak nem is költő,

a többi se különb, próféta valahány,

szerencse, hogy nem lesz leány,

mert hívhatnák úgy is, Izolda,

mintha egy császár csemetéje volna,

lenne szép telefonja, LG-s,

de elkapná őt is egyszer

az üzletszerű enyelgés,

így tanakodtak, a névnapokat

sorra vették,

pedig a gyermek meg sem született még,

Izidor , Botond, vagy Alpár ?

ebben a gondban telt el a nyár,

vagy egyszerűen Lévi

legyen a neve néki,

gyűjtöttek nevet, jó sokat,

fogadtak pénzért jósokat,

abban maradtak végül,

egy nem elég, se kettő, nem divat,

adnak a gyermeknek három nevet,

legalább ebben

ne szükölködjék, ha csak lehet,

tőlük még más is példát vehet,

Izidor Botond Alpár, ennyit leszögeztek,

amikor megszólalt a jövendő nagyapa :

ki érti ezt meg,

mind a hárman egy tányérból esznek...

Lopnivaló

 

“ Ha jól belegondolok, történetünk nem más, mint fázásaink századokon végigvonuló, nemzedékeket cidriztető sorozata, halálfélelmünk legyőzése; amikor tűzifát, karácsonyfát, szárazságot, rőzsét lopunk családunknak, gyermekeinknek, unokáinknak. A magunkéból”.

 

Bölöni Domokostól idéztem ezt a két mondatot. Nem csak azért idéztem, mert éppen fáztam, s úgy gondoldoltam, hátha egy kicsit fölmelegít, főleg a második mondat. Mert az előtte lévő mondatot jól fölhevítette, monhatnám úgy is, földobta egy kanyarulattal. Szóval a magunkéból. Mert mi onnan szoktunk lopni csakugyan, a magunkéból. Először is azért szoktunk onnan lopni, mert onnan könnyebb. Tudjuk, mi, hol van, aztán azért is, mert nem tartjuk szégyellenivalónak.

 

Sorsunknak eme furcsa állapotán tűnődtem éppen, midőn a Bolyai-téren megszólít engem Bálint Károly. A szobrász. Ha valaki esetleg nem tudná. Röstellem is odaírni, hogy a szobrász, mert úgy gondolom, ennyit minden valamirevaló ember tud Marosvásárhelyen. Na, de ne legyen az ember kicsinyes, vegye tekintetbe, hogy vannak itt azért olyanok is, akik esetleg nem tudják. Ne rekesszük ki őket, ahogyan manapság mondani szokás.

 

Szóval megszólít engem Bálint Károly, azt mondja, nézzek be hozzá néhány percre, nem árt, ha látom, miképpen készül egy szobor.

A műteremben erősebb hideg fogadott, mint amilyen kint volt.  

Meg is jegyeztem azonnal, te, Károly, én már tudom, miképpen készül egy szobor. Hideg kell hozzá. Az a hideg, amit kintről szereztél be, amikor odakint még nagy hideg volt. Az ember onnan lopja a hideget, ahol van...

 

Bálint Károly azért elővette a vésőt és a kalapácsot, kopogtatni kezdte a szép, fiatal leány márvány szobrát, hogy lássam, egyéb is kell a szoborfaragáshoz, a hideg nem elég. Azt mondja közben, aki dolgozik, nem fázik. Ezzel a hideg ügyet le is zártuk. Mondom, te, Károly, szép ez a leányzó, eredetiben hol lehetne reátalálni, olyan csodálatos vonásai vannak... Azt feleli Károly, a fejére mutatva : innen loptam né, a fejemből, ott vannak a formák... Helyben vagyunk, mondom, ugye, hogy onnan lop az ember, ahonnan tud. Legfőképpen önmagunktól lopunk. Ha van mit.

 Ahogy elnéztem ezt a szép, márványból faragott leányt, arra gondoltam, milyen jó, ha még van lopnivalónk...Magunktól...

 

Marosvásárhely, 2009, január 23.

 

 

Titokzatos vidámságom

 

E sorokat kizárólag azoknak szántam, akik előtt állandó jelleggel ott repdes a boldogság kék madara. Akiket nem érdekel a boldogság titka, azok jobban teszik, ha valami mást olvasnak, mondjuk Sekszpírt, vagy valami léhaságot, ha nincs egyéb dolguk. Mert én most kizárólag a boldogság titkáról szólok, s nem véletlenül. A boldogságra nyíló kapunak a kulcsai ugyanis itt zörögnek a piros kabátom zsebében. Nem én zörgetem, hanem a hideg. Fázom. A reszketésem rázza a kulcsokat. Pedig jó, bélelt kabát ez a piros. A pontosság kedvéért jegyzem meg, nem is piros ez a kabát, hanem égőpiros ! Föl nem foghatom, miképpen tudtak ilyen égőpiros kabátot csinálni a kabátcsinálók ! Hogy mely országban varrták, azt nem tudom, mert az írás lekopott róla, de aki nagyon ért a kabátokhoz, megfejtheti. Van az alsó szélén, s az ujján két gyárilag megtervezett folt. Az van ezekre írva : North Land. És van még rajta egy másik folt is, amit magam terveztem.  Véletlenül és egyszerűen kiégettem a cigarettával, s a feleségem varrt reája egy foltot. Ugyancsak egyszerűleg.

 

Amikor én ebben a kabátban kilépek az utcára, teljességgel megváltozik a város képe. Látom, amint a járókelők fölkapják gondokba merült fejüket, pillantásuk végigfut az égőpiros kabátomon és úgy mennek tovább, mosolyogva. Én ilyenkor úgy teszek, mintha nem venném észre az ő mosolygásukat, csupán a járásomon igazítok valamit. Úgy lépdelek, lábamat kissé lóbálva, könnyedén, de bizonyos fokú lendülettel, nem unottan, mint aki ácsorogni ment ki az utcára. Ezeket a lendületes lépéseket egy olyan embertől tanultam el, akinek bizonyára hiányzott egy kereke, mert szemmel láthatóan úgy ment végig az uton, mintha ő lenne a város igazgatója, vagy mondjuk, az övé lenne az egész város. Tőle lestem el, mondom, a járásnak azt a módját,  ami által fontossá teheti magát az ember a járókelők szürke tömegében. Még csíszoltam is rajta, csupán annyi nyomatékot adok lépteimnek, hogy jelezzem: ha nem is az egész város, de az a talpalatnyi aszfalt a saját tulajdonom, persze, arra az időre csupán, ameddig hozzáér a  cipőm talpa.

 

Érdekes, amikor ebben a piros kabátban járok az utakon, valósággal vonzalmat érzek az ugyancsak piros színű, műanyagból való szemetes ládák iránt. Eldobnivaló, összegyűrt papírt keresek zsebeimben, vagy cigarettavéget, hogy azokat beléjük dobjam. A minap például nem is bedobtam, hanem szépen elhelyeztem valami kis mütyürkét egy piros szemetes ládába, mégpedig gondos, mondhatnám, meghitt, finom mozdulattal, sőt, azt hiszem, a doboz tetejét a tenyeremmel meg is simítottam! Ezt a mozdulatot nem a hiányzó kerekű embertől tanultam. Az a gyanúm, az égőpiros kabátom késztet arra, hogy amerre járok, mindent boldogan, nagy odaadással, leljes lélekkel, titokzatos vidámsággal közelítsek meg.

 

Ebben a piros kabátban  voltam akkor is, amikor fölfigyeltem egy roppant elegáns, drága ékszereket, órákat kináló üzlet kilátástalan állapotára. Ott sorakoztak az elárusítók, a daliás legények, talpig fekete, vasalt ruhában, kezükön hófehér keztyű. Néztek ki az ablakon, sehol egy vevő, a kirakat előtt megálltam, de csak egy pillanatra álltam meg, épp az jutott eszembe, szólnom kellene nekik, reám ne számítsanak, ne várjanak arra, hogy belépek, hogy vásárolok, mondjanak le rólam, ne nézzék az én égő piros kabátomat, a jó hangulatomat, a lendületes járásomat, a boldogság kulcsai ugyan itt zörögnek a zsebemben, de nem itt szeretném azokat elővenni,  más számításaim vannak. Mondanom sem kell, nem voltak más számításaim, így hát nem is szóltam semmit nekik, folytattam lendületes, könnyed járásomat az én égőpiros kabátomban.

 

Előfordult már az is velem ebben az égőpiros kabátomban, hogy színes krétának tekintettem magam. Elgondoltam, hatalmas, piros színű, fölkiáltójel alakú kréta vagyok, s ahol megállok, ott valami igazítanivaló van a világon. Mondjuk, föl van kunkorodva egy jóravaló plakát sarka, amit ki kell azonnal simítani, vagy meglazultak a parki facsemeték rögzítő kötelékei. Ugye, azokat újra kell bogozni, de sürgősen, mert látványuk beleütközik a jó közérzetembe, sőt, az emberiség boldogságába, hogy kicsiny túlzással fejezzem ki magam. Hozzá kell tennem, hogy ebben a fölkiáltójeles mivoltomban a szigorúságnak, a türelmetlenségnek, vagy a követelődzésnek nyomát sem lehetett soha fölfedezni, valahányszor az égőpiros kabátom volt rajtam.  Ha például egy esős vasárnap délután, amikor mondhatni senki nem járt az utakon, s a szirénázó mentőkocsi  nagy hangosan végigsüvített a téren, mintha egy világ omlott volna össze a következő utcában, én higgadtan tudtam végignézni, nem úgy, mint máskor, amikor nem voltam az égőpiros kabátomban.

 

Most például, amikor fázom, s a reszketés valósággal rázza zsebemben a boldogság kulcsait, úgy érzem, a hideget is jobban elviselem. Mi több, tetszik nékem, hogy hideg van, föl se tűröm kabátom gallérját, azzal a bizonyos titokzatos vidámsággal megyek tovább, amivel idáig jöttem.

Most föltehetné bárki a kérdést, na jó, de mi van azokkal a zörgő kulcsokkal...Erre már a legelején megvolt a válaszom, csak húztam az időt, halogattam a kimondását. Talán a meglepetés kedvéért halogattam, mindegy. Az az igazság,  hogy itt nincs szó semmiféle kulcsról. Zsebemben nem zörögnek  kulcsok.  Csak helyzet van. Olyan helyzet, hogy kilépek az utcára, s az emberek elmosolyodnak. Az égőpiros kabátom láttán. Ezt tapasztalván, magam is fölvidulok, s járásomat  valami frissen fölfedezett boldogsághoz igazítom.

 

Marosvásárhely, 2009, január 18.

Pusztai Péter fotója

 

Álljunk meg a pillangóknál

 

( Levél Pusztai Péter lovaghoz )

                                       

 

Drága Péterem,

 

előre tudtam, hogy egy fényes napon lovaggá ütnek téged. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember a világon, aki ezt előre tudta. Onnan tudtam én ezt előre, hogy nem is olyan régen, baráti levelet kaptam tőled Kanadából, melyben figyelmeztettél, órákon belül egy csokor élő virágot fogok kapni tőled, figyeljem a postást, nyissak kaput neki, ne keresgéljen engem. Azonnal válaszoltam a leveledre, azt írtam, Péterem, ne kínlódj azzal a virágcsokorral, küldd el nekem a fényképét interneten, úgy sokkal egyszerűbb. Erre te is azonnal válaszoltál, azt írtad, hogy  képzelek én ilyet, te nem az a fajta ember vagy, aki élő virág helyett egy fényképet küld a barátjának. Aztán meg is jött az élő virágcsokor, odatettem egy kicsi asztalkára a szobám közepébe, vigyáztam reá, lefényképeztem, beletettem a képet a blogomba, ma is őrizem azt a szép cserepet, amiben az a virágcsokor megérkezett. Szóval te nem az a fajta ember vagy... Ez így igaz, drága Péterem. Lovagias tett volt részedről az élő virág elküldése. És a fölháborodásod is lovagias tett volt. Hát hogy is képzeltem én ilyet?  Fényképet küldeni élő virág helyett... Szóval előre tudtam, egy szép napon lovaggá ütnek téged.

 

Most azon kapom magam, jól meggyűlt a bajom ezzel a te lovagságoddal. Még ez a levélírás is nehezen megy. Mert lovagokkal általában nem nagyon szoktam levelezni. Az én falumban ugyanis viszonylag kevés lovag volt, ha jól megszámolom, egy sem. Azt nem állíthatom, hogy lovagokkal elvből nem leveleztem. Mert leveleztem. Például úgy húsz és valahány évvel ezelőtt egy délausztriai menekült táborból kölcsönkért ceruzával, jól besörözve levelet írtam egy igazi lovagnak. Hosszú levelet írtam néki arról, hogy ha van módja rá, szabadítson ki engem onnan, ahová  voltaképpen jószántomból mentem. Szívesen elvállalnék bármilyen munkát, beállanék például szélkakasnak valamelyik várának fokán. Annak lennék én a legjobb, szélkakasnak, bár ezt a mesterséget még igaz, nem próbáltam. Többé föl sem kellene néznie, még a megnyálazott mutatatóujját sem kellene kitegye az időjárás viszontagságainak, én mindig megbízhatóan lekiáltanám onnan, merről fúj a szél. Mert a széljárást minden időben jó tudni.   Olyasmiket írtam néki, hogy tulajdonképpen semmi keresnivalóm nincs abban a táborban, én siménfalvi ember vagyok, az én falum híres falu, hogy mást ne mondjak, nálunk már iskola müködött, amikor a nagyhatalmak elnökei a lázukat sem voltak képesek megmérni. Várták, hogy Celsius  találja föl a lázmérőt, sőt, az én őseim már az ezerháromszázas években adót fizettek, nem tartozom senkinek semmivel, kvittek vagyunk, ilyesmiket írtam én annak az igazi lovagnak. Azt talán mondanom sem kell, a szélkakasi állásomból nem lett semmi, a lovag válaszra sem méltatta az én lendületes levelemet, mely föltételezésem szerint ma is ott hever valahol egy lovagi levéltár valamelyik fiókjában. Azért merem ezt föltételezni, mert véleményem szerint egy igazi lovag nem csak a nyugalmát őrzi meg minden körülmények között, hanem a neki címzett leveleket is.

 

Azt ugye, te is jól tudod, drága Péterem, hogy pédául a középkorban lovag csak nemes ember lehetett. Ennek a föltételnek te könnyedén megfeleltél, mert szerintem szinte minden valamirevaló szárazajtai ember egyszersmind nemes ember is. Csak azt nem tudom, hogy áll a szénád a hat lovagi művészetet illetően. Lovaglás, úszás, ökölvívás, sakkozás, versírás, ezekben otthonos vagy. A sólyommal való vadászat mesterségét megtanultad-e ? Mert ez lenne a hatodik lovagi művészet. Bizony megfogyatkoztak a sólymok az egész világon. Még  Siménfalván is eléggé ritkán lehet sólymokat látni. Pedig ha valahol van sólyom, akkor nálunk bizonyosan van. Csak én nem látom őket.

Aztán itt egy másik bökkenő : van-e nálatok lovagi társaság ? Mármint Kanadában, pontosabban Montreal közelében ? Mert egy lovagnak illik lovagi társaságba járni, ez a régi előírás. Én nem vagyok lovag, de már azzal is megjártam, hogy  súlyos műtéteken átesett embertársaim társaságába kezdtem járni, s még a vélt barátaimat is elveszítettem. Bölöni Domi például még egy kurta levelet sem ír nekem azóta, amit manapság linknek szoktak nevezni. Linket sem küld a világhálón, pedig azt nem nehéz küldeni, ha valaki ért a küldéséhez. Nem olyan, mint az igazi levél, amit párás konyhában írtak hajdanán, mégpedig tintaceruzával, hokkedlin ülve.

 

Rengeteg előírásnak, lovagi követelménynek kell megfelelned ezután, drága Péterem. Például  már csak férjes asszonyoknak udvarolhatsz, a bevett szokás szerint. Ez a szegény Chaplin is jól megjárta, hiába tudott  oly zseniálisan hülyéskedni a frakkjában, merő kiváncsiságból egyszer feleségül vett egy tizenhat éves leánykát, nem is ütötték lovaggá, csak nyolcvankét éves korában.

Számotvetettél-e azzal, hogy a lovagi címmel együtt lesz néked  egy kis kiváltságos jelleged is ? Egy vadonatúj jelleged. Mert lovaghoz illően kell ezután minden körülmények között viselkedned, ami nem egyszerű  föladat.  Az rendben van, hogy  védelmezned kell a nőket és az elesetteket. Eddig is azt tetted. Hát kit védelmezzen az ember, ha nem a nőket és az elesetteket ? Én már azon is fönnakadnék a helyedben, hogy a pallérozottságot miképpen értelmezzem. Mert egy lovagnak pallérozottnak kell lennie. Már a szó is kiment a divatból, sokan nem is tudják, mit jelent. Talán azt használják helyette, hogy trendi. Ezt viszont Szárazajtán éppúgy nem ismerik, mint Siménfalván. A józan paraszti ész ennek a szónak a jelentését nem éri fel. Márpedig ha valamire lehet még alapozni ebben a mai világban, az a józan, paraszti ész. Gondolom, ebben föltétlen egyetértünk, drága Péterem...

 

Ugye, azért mi még beszélhetünk egymással nyíltan, kertelés nélkül, nem akadály a te lovagságod. Mert a lexikonban az áll, hogy a lovagok kímélték egymást, inkább foglyokat igyekeztek ejteni, hogy váltságdíjat követeljenek értük. A lovag csakis szemtől szembe támadott, betartva a lovagiasság szabályait. Megtörtént, hogy egy francia gróf felakasztatta saját íjászát, mert lenyilazta az ellenség egyik előkelő lovagját.

 

Én már régen a te foglyod vagyok. Figyelvén a  munkásságodat, a gyönyörű rajzaid ejtettek fogságukba, te pediglen soha nem követeltél váltságdíjat. Ellenkezőleg, élő virágcsokrot küldtél nékem Kanadából. Igaz, akkor még nem voltál lovag, csak én tudtam biztosan, hogy az lesz belőled egyszer, lovag, drága Péterem. Na és ha már a lexikont segítségemül vettem elő, bevallom, azt is abban találtam, hogy az igazi lovag fegyverzete olykor húsz-harminc kiló is volt, a te fegyverzeted pedig legföntebb csupán egy karcsú ceruza, vagy pihekönnyű ecset, úgy, hogy nem tartok nagyon a te haragodtól, ha véletlenül rossz néven vennéd soraimat. Épp ezért, itt hívom föl figyelmedet az arany sarkantyúkra, ha egyáltalán eszükbe jutott ott a nagy kupola alatt az arany sarkantyú. Vigyázz nagyon, nehogy leüssenek miatta valahol, manapság forgalmas helyeken is leütik az embert egy semmiségért, a bankokból a vasszekrényeket fényes nappal is valósággal kitépik a falakból, olyan világot élünk, drága Péterem !

 

Tudom én jól azt, hogy ma már mást jelent a lovagi cím, miért ne tudnám ? Azt jelenti, aki azt a címet viseli, a  lovag, egy jó ügy, egy jónak tartott eszme lelkes harcosa. Azt jelenti és nincsen szükség ehhez különleges fegyverzetre, de még sarkantyúra sincs szükség, csupán tehetségre és emberségre van szükség. Különösen akkor, ha az Egyetemes Kultúra Lovagja vagy. Csak morfondirozok itt, magamban, drága Péterem, pédául azon, hogy akkor mire való az a cím, nem lehet valaki egy jó ügy, egy jó eszme lelkes harcosa nélküle is ? Azt hiszem, lehet. Jót tenni lehet titokban is. Mint amiképpen írva vagyon : ne tudja a te jobb kezed, mit tesz a bal... Lehet, nem pont így vagyon írva. De szőrszálhasogatásra így is megfelel. Mert én most azt cselekszem, szőrszálhasogatással foglalkozom. Például azon is fönnakadtam, hogy aki a lovagi címet átveszi, egyenrangúnak tekintendő azzal, aki azt átadja. Ez a szabály. Gondolom, ezzel a szabállyal is lehetne bíbelődni, szerintem olykor annyira “rugalmasan” alkalmazzák, hogy aki átadja a címet, azt is érezteti a lovaggal, ő magasabb polcon találtatik, mint a lovag, a kitüntetett. A lovagi címmel járó efféle bonyodalmak megviselhetik az ember lelkivilágát, kiváltképpen, ha oly érzékeny, mint amilyen te vagy. Mert az vagy, drága Péterem, érzékeny ember.

 

A minap végignéztem többszáz művészi fotódat. Oly finom rezdülésekre figyelsz, mondhatni állandóan, hogy aki végignézi azokat a képeket, azonnal meg is állapíthatja, nagyon érzékeny ember vagy. Nem én találtam ki. A virágokra gondolok, a lenge lányokra, az elröppenő pillangókra. Hopp, itt álljunk meg egy pillanatra. A pillangóknál. Tudtommal néked nem volt soha sisakod, se vérted, se kardod, se lovad, még szamarad sem volt, a sarkantyúkról ne is beszéljünk. Csak felröppentél Szárazajtán, akár egy lepke, leszálltál itt-ott, a román fővárosban, pontosabban annál a magas sajtóháznál megpihentél, ( ott ismertelek meg, annak tizedik emeletén !) majd szálltatok tovább feleségestől hol Genfbe, hol Tuniszba, hol pedig Kanadába, mint aki nem leli a helyét. És most, lám szóltak, hogy szíveskedjél átröppenni Pestre, a kupolához, ( via Paris ) mert lovaggá akarnak ütni. Hát nem érdekes ez drága Péterem ? Hát nem találod túlságosan csapongónak a te röptödet ? Vagy legalábbis könnyűnek ? Akár a pillangó, úgy tudsz szállani erre-arra !  Vagy amiképpen én ezeket a mondatokat most illesztgetem, könnyedén és szertelenül, írom a sorokat egymás után, ahogy jönnek, ahogyan eszembe jutnak.  Ilyen egyszerű ? Mármint az élet. Te tudod, drága Péterem. Ezt te tudod legjobban. Mert a te kezedben van az a varázslatos, könnyű,  karcsú ceruza. És a puha ecset.

 

Barátod, Elekes Frici,

Marosvásárhely, 2009, január 21.

 A fényképet Pusztai Péter készítette

Lehallgatnak

 

Nincs semmi új a nap alatt,

eddig is lehallgattak.

Csak most már kötelező,

ezután rád tudnak mutatni

könnyedén, íme, ez ő !

 

Nincs semmi új a nap alatt,

mert meg sose hallgattak.

Csak most már köteleznek,

hogy hol csaphatnak rád hirtelen,

még azt is te nevezd meg.

Báthori Zsigmond fotója

 

Látási viszonyok

 

Rőzsét cipelnek hátukon,

gyermekek és asszonyok.

Nehéz kibírni a telet,

 

de autóból nézve

azt hinné az ember,

ez a téli népviselet.

 

Pedig

 

a nyomorúság útjain

jók a látási viszonyok.

 

Marosvásárhely, 2009, január 11.

 

Illusztráció : Báthori Zsigmond fotója