Titokzatos vidámságom

 

E sorokat kizárólag azoknak szántam, akik előtt állandó jelleggel ott repdes a boldogság kék madara. Akiket nem érdekel a boldogság titka, azok jobban teszik, ha valami mást olvasnak, mondjuk Sekszpírt, vagy valami léhaságot, ha nincs egyéb dolguk. Mert én most kizárólag a boldogság titkáról szólok, s nem véletlenül. A boldogságra nyíló kapunak a kulcsai ugyanis itt zörögnek a piros kabátom zsebében. Nem én zörgetem, hanem a hideg. Fázom. A reszketésem rázza a kulcsokat. Pedig jó, bélelt kabát ez a piros. A pontosság kedvéért jegyzem meg, nem is piros ez a kabát, hanem égőpiros ! Föl nem foghatom, miképpen tudtak ilyen égőpiros kabátot csinálni a kabátcsinálók ! Hogy mely országban varrták, azt nem tudom, mert az írás lekopott róla, de aki nagyon ért a kabátokhoz, megfejtheti. Van az alsó szélén, s az ujján két gyárilag megtervezett folt. Az van ezekre írva : North Land. És van még rajta egy másik folt is, amit magam terveztem.  Véletlenül és egyszerűen kiégettem a cigarettával, s a feleségem varrt reája egy foltot. Ugyancsak egyszerűleg.

 

Amikor én ebben a kabátban kilépek az utcára, teljességgel megváltozik a város képe. Látom, amint a járókelők fölkapják gondokba merült fejüket, pillantásuk végigfut az égőpiros kabátomon és úgy mennek tovább, mosolyogva. Én ilyenkor úgy teszek, mintha nem venném észre az ő mosolygásukat, csupán a járásomon igazítok valamit. Úgy lépdelek, lábamat kissé lóbálva, könnyedén, de bizonyos fokú lendülettel, nem unottan, mint aki ácsorogni ment ki az utcára. Ezeket a lendületes lépéseket egy olyan embertől tanultam el, akinek bizonyára hiányzott egy kereke, mert szemmel láthatóan úgy ment végig az uton, mintha ő lenne a város igazgatója, vagy mondjuk, az övé lenne az egész város. Tőle lestem el, mondom, a járásnak azt a módját,  ami által fontossá teheti magát az ember a járókelők szürke tömegében. Még csíszoltam is rajta, csupán annyi nyomatékot adok lépteimnek, hogy jelezzem: ha nem is az egész város, de az a talpalatnyi aszfalt a saját tulajdonom, persze, arra az időre csupán, ameddig hozzáér a  cipőm talpa.

 

Érdekes, amikor ebben a piros kabátban járok az utakon, valósággal vonzalmat érzek az ugyancsak piros színű, műanyagból való szemetes ládák iránt. Eldobnivaló, összegyűrt papírt keresek zsebeimben, vagy cigarettavéget, hogy azokat beléjük dobjam. A minap például nem is bedobtam, hanem szépen elhelyeztem valami kis mütyürkét egy piros szemetes ládába, mégpedig gondos, mondhatnám, meghitt, finom mozdulattal, sőt, azt hiszem, a doboz tetejét a tenyeremmel meg is simítottam! Ezt a mozdulatot nem a hiányzó kerekű embertől tanultam. Az a gyanúm, az égőpiros kabátom késztet arra, hogy amerre járok, mindent boldogan, nagy odaadással, leljes lélekkel, titokzatos vidámsággal közelítsek meg.

 

Ebben a piros kabátban  voltam akkor is, amikor fölfigyeltem egy roppant elegáns, drága ékszereket, órákat kináló üzlet kilátástalan állapotára. Ott sorakoztak az elárusítók, a daliás legények, talpig fekete, vasalt ruhában, kezükön hófehér keztyű. Néztek ki az ablakon, sehol egy vevő, a kirakat előtt megálltam, de csak egy pillanatra álltam meg, épp az jutott eszembe, szólnom kellene nekik, reám ne számítsanak, ne várjanak arra, hogy belépek, hogy vásárolok, mondjanak le rólam, ne nézzék az én égő piros kabátomat, a jó hangulatomat, a lendületes járásomat, a boldogság kulcsai ugyan itt zörögnek a zsebemben, de nem itt szeretném azokat elővenni,  más számításaim vannak. Mondanom sem kell, nem voltak más számításaim, így hát nem is szóltam semmit nekik, folytattam lendületes, könnyed járásomat az én égőpiros kabátomban.

 

Előfordult már az is velem ebben az égőpiros kabátomban, hogy színes krétának tekintettem magam. Elgondoltam, hatalmas, piros színű, fölkiáltójel alakú kréta vagyok, s ahol megállok, ott valami igazítanivaló van a világon. Mondjuk, föl van kunkorodva egy jóravaló plakát sarka, amit ki kell azonnal simítani, vagy meglazultak a parki facsemeték rögzítő kötelékei. Ugye, azokat újra kell bogozni, de sürgősen, mert látványuk beleütközik a jó közérzetembe, sőt, az emberiség boldogságába, hogy kicsiny túlzással fejezzem ki magam. Hozzá kell tennem, hogy ebben a fölkiáltójeles mivoltomban a szigorúságnak, a türelmetlenségnek, vagy a követelődzésnek nyomát sem lehetett soha fölfedezni, valahányszor az égőpiros kabátom volt rajtam.  Ha például egy esős vasárnap délután, amikor mondhatni senki nem járt az utakon, s a szirénázó mentőkocsi  nagy hangosan végigsüvített a téren, mintha egy világ omlott volna össze a következő utcában, én higgadtan tudtam végignézni, nem úgy, mint máskor, amikor nem voltam az égőpiros kabátomban.

 

Most például, amikor fázom, s a reszketés valósággal rázza zsebemben a boldogság kulcsait, úgy érzem, a hideget is jobban elviselem. Mi több, tetszik nékem, hogy hideg van, föl se tűröm kabátom gallérját, azzal a bizonyos titokzatos vidámsággal megyek tovább, amivel idáig jöttem.

Most föltehetné bárki a kérdést, na jó, de mi van azokkal a zörgő kulcsokkal...Erre már a legelején megvolt a válaszom, csak húztam az időt, halogattam a kimondását. Talán a meglepetés kedvéért halogattam, mindegy. Az az igazság,  hogy itt nincs szó semmiféle kulcsról. Zsebemben nem zörögnek  kulcsok.  Csak helyzet van. Olyan helyzet, hogy kilépek az utcára, s az emberek elmosolyodnak. Az égőpiros kabátom láttán. Ezt tapasztalván, magam is fölvidulok, s járásomat  valami frissen fölfedezett boldogsághoz igazítom.

 

Marosvásárhely, 2009, január 18.

Pusztai Péter fotója