péntek, szeptember 10, 2010

Kényes dallam (17)




Kedves Polixénia

Keskeny, de aszfaltozott úton gyalogoltunk a régi kastélytól jó messzire. Céltalanul. Csak ritkán járt arra jármű. Ha jött, mi félre álltunk, találgattuk, miféle emberek ülhetnek benne. Az egyik fényes autó ablakából nagyobbacska gyermek könyökölt ki, haja lobogott a szélben. Mondom Miroszlávnak, jó helyre született ez a gyermek, Miroszláv...
-Hadd szülessenek jó helyre is, - mondta Miroszláv.
-Milyen volt a te gyermekkorod, -Miroszláv ? –szép, vagy nyomorúságos ?

-Szép gyermekkorom volt, néha nyomorúságos. De szép. Sokat utaztam. Örökké vittek valahová. Állítólag anyám eldobott az olasz csizma valamelyik zugában, ma sem tudom, miképpen maradtam életben.  Anyámat, apámat nem ismertem. Egyik árvaházból ki, a másikba be. Ezek voltak az én utazásaim. Hordoztak mindenfelé, országról országra, városról városra. Nevem is sok volt, akárcsak most, amikor három útlevelem van.
-Neked tetszik az a név, hogy Miroszláv ?-kérdezte kissé megállva, Miroszláv.
-Énnekem nagyon tetszik az a név, hogy Miroszláv. Békesség van benne...És te békességes ember vagy, Miroszláv...
-Ettél te fagylaltot gyermekkorodban ?-kérdezte Miroszláv. 
-Lehet, hogy ettem, de azt anyám csinálta, házilag. Igazit nem ettem.
-Pedig az volt az igazi, amit anyád csinált, házilag, - mondta Miroszláv.
-Te milyen fagylaltot ettél gyermekkorodban, Miroszláv ?

- Úgy volt, hogy örökbe fogad egy asszony, Polixénia. Jó asszony volt ez a Polixénia. Testes, sporlós asszony. Egyszer elébe álltam és azt mondtam, legyen szíves adjon egy kis aprópénzt fagylaltra, azt esznek lent a többiek.
-Mi ütött beléd, Mirkócska ? –kérdezte Polixénia.
Valahányszor engem Mirkócskának feltitulált, abból soha jó nem lett, ezt csak úgy megjegyzem. 
-Belém semmi nem ütött, -mondtam- csak megkívántam a fagylaltot, kedves Polixénia.
-Pénzért diftériát ? Azt akarsz venni magadnak, Mirkócska ?
-Hátha nem lesz benne diftéria, kedves Polixénia...
-A fagylalt hidegségében lakozik a diftéria, te butus Mirkócska ! Én pedig diftériára neked pénzt nem adok, -mondta Polixénia.

Kár, hogy nem rúgtam bokán akkor ezt a Polixéniát. De lehet, hogy nem kár. Mert azért jó asszony volt ez a Polixénia... Jó asszony volt,  sok  étellel fölcsomagolva vitt vissza engem az árvaházba. Jó kellett, hogy legyen...

-Nem került helyette más, aki örökbe fogadjon, Miroszláv ?
-Került. Egy gyermektelen család. Mániájuk volt a káposzta. Ősszel nem  este, lefekvés előtt mostam lábat, mint szokás, hanem reggel. Nekem kellett megtaposni a káposztát a hatalmas csebrekben. Sokszor estig tapostam, a só kirágta a talpamat. De azért szerettem ezt a taposást. Vicces volt és tele reménységgel. Hogy tavaszra csinálhatok magamnak egy kicsi szekeret. A káposztát ugyanis golyóscsapágyakkal nyomtatták meg, egészen új csapágyakkal. Polixénia férje megengedte, hogy három csapágyat tegyek félre, mert golyóscsapágyon könnyen gurulnak a kerekek. Hármat adott, pedig több is volt félretéve a káposztákhoz, de azt mondta, jó nekem a háromkerekű szekér, játék azt kormányozni. És különben is, minek egy gyermeknek négykerekű szekér ?

Lejárt a káposzta eltevése és én nekiláttam a kicsi szekér összeszerelésének. Csudálatos volt az a szekér. Az én elképzelésem szerint való alkotmány.
Ejött március és én gondoltam, ideje, hogy kipróbáljam a szekeret. Volt ott, a ház előtt egy dombocska, oda fölvittem és elindultam véle lefelé a lejtőn. A golyóscsapágyas kerekek éktelenül felmorajlottak.  Mire leértem, megteltek a házak ablakai ordibáló népekkel.
-Mit csinálsz, te, nyavalyás gyermek ? Pont most kell neked ekkora zajt csapni ? Pont most, amikor megállt a világ ? Hát te nem tudod, hogy meghalt a nagy Sztálin ?
-Verjék jól meg azt a hitvány gyermeket, a nagy Sztálinhoz illően !
-Agyon kell ütni azt a gyermeket, a nagy Sztálinhoz illően !

Ezeket kiabálták az ablakokból a népek.
Aztán jött egy pártos ember és elvette tőlem a szekeret. Véglegesen.

Két  örömem lett volna gyermekkoromban. Egyik a fagylalt, a másik a kicsi szekér. Az elsőt elvitte a diftéria, a másikat Sztálin.
Mindenben nem lehet az embernek szerencséje...



Nincsenek megjegyzések: