Kényes dallam (12)

Kellő komolyság

-Miért nem írt maga is egy levelet a családjának, Mester ?- kérdezte tőlem másnap Lóri. -Legalább olyan megíratlant, mint amilyent mi fogalmaztunk, s fel lehet olvasni. Az is valami. Én például kiváncsian vártam, mit ír rólunk, s az itteni helyzetről. Magának nincs otthon családja, akinek írjon ?

-Van, akinek írjak, Lóri. De én már írtam, tudják hol vagyok. Nem keletről, nyugatról jövök. Egy kicsit nyugatabbról, mint ahol most vagyunk.

- Maga járt nyugatabbra, s most mégis itt van ? Ez hogy néz ki ?

- Láttál te már apró gyermeket, aki futballozni tanul ? Az apró gyermek jó messzire elmegy, onnan fut neki a labdának, hogy erősebb legyen a rúgása. Neki szalad, s mielőtt a labdáig érne, megáll, még lép vagy kettőt hátrafelé, azután rúg bele, amekkorát tud. Valahogy így voltam én is, amikor elmentem jó messzire. Neki is futottam nyugatnak, majd megálltam, s léptem néhányat visszafelé. Most ebben a helyzetben vagyok, Lóri. Úgy nézek ki, mint az apró gyermek. Nagyot akartam az elmenéssel, de megtorpantam. Még most sem tudom, akarjak-e nagyot, vagy ne akarjak. Talán már késő, Lóri.

-Ez azért van, mert maga mindennek kellő komolysággal megy neki. Megfigyeltem magát. Nem biztos, hogy mindig jó a kellő komolyság. Mert például ha mi is jó alaposan meggondoljuk, miért vesszük nyakunkba a nagyvilágot, lehet, a nagyvilág nem is engedi, hogy a nyakunkba vegyük.

Vagy leszökik onnan, s az elmenésünkből nem lesz semmi. Senki nem szereti a komplikált dolgokat.  Ahogy elnézem, maga egy napon szépen lelép innen és meg sem áll hazáig. Aztán nézheti otthon a kellő komolyságát, Mester ! – mondta jövendőmet jósolva Lóri.

Miroszláv végighallgatta, miért nem írok én levelet a családomnak, nem szólt semmit, úgy tett, mintha belemélyedt volna egy földről fölvett, német nyelvű újság olvasásába.

-Neked mi a véleményed erről a kellő komolyságról, Miroszláv, -kérdeztem hirtelen és feléje fordultam,  lássa, érdekel a véleménye.

-Volt itt a táborban két idősebb férfi. Az egyiket állandóan rágta a lelkiismerete, hogy elhagyta a szülőföldjét, pedig őt már kicsiny gyermekkorában jó hazafinak nevelték. Sokszor meg sem kóstolta az ebédjét, étvágya nem volt, csak piszkálta a tányért, s amikor más végig aludta a délutánt, ő gondokba merülve járkált fel, s alá az udvaron. Beszélt magában. És beszélt hangosan is. Egyedül, mint akinek hiányzik egy kereke, vagy eggyel több kereke van. Valaki hallotta, mindegyre azt hajtogatta, nem lesz egy sótartóm, az sem lesz,egy árva sótartóm, kezdhetem előlről az életemet. Aztán belebolondult a gondjaiba. Úgy vitték haza innen, betegen.

A másik valósággal elmerült a szabadság gondolatában, nagyokat röhögött, hogy ő most már mehet, amerre akar, neki nem parancsol senki, előtte a világ.

Hagyta, hogy megverjék sakkban, pedig ő volt a jobb. Ha elment a bécsi busz az orra előtt, legyintett, jön majd másik. Ez az ember nem fogott semmihez „kellő komolysággal”,- ahogyan Lóri fejezte ki magát. Egy napon elsőként szólították, hol van az a sokat röhincselő ember, mert megkapta a befogadó papírokat Kanadába. Nem tudom, mit jelent az a kellő komolyság. Gondolom azt, hogy annyi kell belőle, amennyi éppen szükséges. Semmivel se több.