A tizedik emelet. (Bözödi napjaim,25)

                                Fotó : Hegedűs Zsolt, Káfé-Képtár

A tizedik emelet

A következő szombati napon üzenet jött Vásárhelyről, hogy hétfőn utazzak oda, mert vár engem egy nagyon fontos ember. Aki egyenesen az én ügyemben jött Bukarestből. Na, gondoltam, maga a Tényező jött a fővárosból. Ezért hétfőn, hajnalban meg is borotválkoztam tisztességesen. A megjelölt, fontos helyen azt mondták, egy Bota Tibor nevezetű főszerkesztő helyettes szeretne velem találkozni. De őt ott találom meg az édesanyjánál, akit időnkint meg szokott látogatni a Szabadság utca vége felé, ahol be kell térni jobbra, egy kicsi utcába. Megadták a házszámot is. Kedves asszony fogadott, mondtam, ki vagyok, ő pedig azt mondta, szólítsam Karola néninek. Ő a Tibike édesanyja. Nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy az a nagyon fontos ember, vagyis a Tényező nem más, mint egy Tibike. Nem is Tibor, hanem Tibike. De ezzel a kővel együtt a tantusz is leesett a fejemben, hogy ez a Tibike nem kizárólag érettem utazott ide a fővárosból, hanem az édesanyját látogatta meg. Előkerült Tibike, s nyújtotta meztelen karját kézfogásra, mondván, hogy ő Tibi. A Tibi meztelen karjának most csak azért van jelentősége, mert én azon észrevettem egy furcsa, fehér foltot. Engem otthon semmiféle tekintélytiszteletre nem neveltek a szüleim, ezért azonnal megkérdeztem Tibitől, mi az a furcsa, fehér folt a karján. Mert az nekem gyanús. Azt mondja Tibi, hogy valami gyógyíthatatlan folt jelent meg a karján, nem akar eltűnni, pedig állandóan kenegeti. Mégpedig sokféle, drága kenőccsel. De engem otthon tapintatosságra sem nagyon neveltek a szüleim. Ezért azt mondtam Tibinek, szerintem nem jó az ilyesmit sokat kenegetni, mert minálunk, az egyik szomszéd belehalt egy pattanásba. Abba halt bele, egy szimpla pattanásba, mondtam nyomatékosabban. Ebből a furcsa, fehér foltból, s a pattanásba való belehalásból az lett, hogy minél hamarabb szedjem össze a dolgaimat Bözödön, s utazzak Bukarestbe. Fel, a Sajtóház tizedik emeletére. Mert nekem ott munkát adnak egy egész esztendőre. Egyelőre napszámos leszek, s ha jól végzem a dolgom, minden kialakul. A további részleteket most nem sorolom fel. Esetleg azt említem meg, hogy a tizedik emeletre érve, egy fekete hajú, bajuszos emberbe ütköztem, aki azt mondta, jó, hogy fel tudtam jönni a liften, ő Dali Sándor, az újság főszerkesztője. És még azt is mondta, hogy ő szovátai, érezzem itthon magam. Én pedig nekifogtam, hogy otthon érezzem magam a tizedik emeleten. Ez nem volt nehéz, mert az egyik szobában Lázár Lászlót, vagyis Lazicsot pillantottam meg, aki valakivel éppen sakkozott. Lazicsot pedig én már Kolozsvárról ismertem. Életemnek az itt töltött része nem tartozik a bözödi napjaimhoz, ezért ezt félre is teszem. Esetleg egyetlen dolgot nem teszek félre. Mert annak valami köze mégis van Bözödhöz. Mert Tibi egy napon hatalmas, román nyelvű újságot tartott elém, s reá mutatott egy hosszú, nagy betűkkel írott címre. A cím az volt, hogy Gazdag kultúrális élet Alexandriában. És alatta két egész oldalni szöveg. Fényképek nélkül. Azt mondja Tibi, menjek el Alexandriába. Nincs messze, csak 88 kilométer és írjam meg én is ezt a gazdag kultúrális életet a mi lapunknak, mert kevés benne a kultúrális élet. Mondom, nézz ki az ablakon, Tibi. Akkora hó van odakint, hogy még Bözödön sem szokott olyan nagy hó lenni. Én nem hiszek abban az alexandriai gazdag kultúrális életben. Mert ilyen hitvány, téli időben mindenki behúzódik valahová, s a kultúrális élet sem virágzik. Erre Tibi rettenetesen fölháborodott és kijelentette, nagyon helytelen fölfogásom van nékem a hazai sajtóról. Mert ha egyszer egy központi újság ír valamit, akkor az úgy van. Ahogyan írja. Ő Moszkvában tanulta az újságírást, mi Moszkvát követjük, s az én magatartásommal nem lehet semmire menni. Kár, hogy elhozott Bözödről. Mondom, én szívesen elmegyek Alexandriába, de csak azzal a föltétellel, ha ő is velem jön. Nagyon csodálkoztam, amikor Tibi erre azt mondta, rendben van, akkor menjünk  mind a ketten. Mert ő megmutatja, hogy neki igaza van. És elutaztunk ketten Alexandriába. A központban egy hosszú temetési menettel találkoztunk. Pléhkrisuztusokat fújt a szél a férfiak kezében, a gyászoló nép pedig lehajtott fővel lépegetett a nagy hóban. A menet legvégén megszólítottunk valakit, mondaná meg, merre van a művelődési ház. Nem tudta. Aztán valahogy megtaláltuk azt az épületet. Az ajtók le voltak lakatolva. Innen a tanácshoz mentünk. Tibi mutatta az újságot a titkárnak, az pedig legyintett, s mondta, ő is látta, mit írnak a városáról Bukarestben. De felőle írhatnak akármit. Mert az a művelődési ház nyár óta le van lakatolva. És nyáron sem volt ott semmiféle kultúrális esemény. És neki nincs ideje ilyen dolgokkal foglalkozni, s mi is jobban tennők, ha nem újságot olvasnánk, hanem azt néznők, milyen zord idő telepedett a városra. Szomorúan utaztunk vissza, Bukarestbe. Különösen Tibi volt szomorú. Mert be kellett látnia, a kultúrális életről több tapasztalatot szereztem én Bözödön, mint amennyit ő Moszkvában. Ettől a naptól kezdve, csak olyan dolgokról írtam az újságba, amit saját szememmel láttam. Sok éven át. De egyszer azért megbotlottam én is. De nagyon. „Füst” címmel cikkecskét írtam a gyergyóalfalusi Wallner Ferenc bácsiról, aki negyvenkét esztendeig volt vasutas. Ott látható a fényképe is. A fényképpel nem volt baj, de a mozdonyfüsttel annál nagyobb. Mert az a helyzet, hogy Gyergyóalfaluban, sajnos, nem jár a vonat. Nem járt soha. Én viszont nagystílű voltam, roppant bőkezű vasútalapító: cikkemben bevittem a vasutat Alfaluba! Hadd legyen ott is... Úgy kellett nekem! Megjelenik a lap, bemegyek a szerkesztőségbe, és imígyen fogadnak: „Vonattal jöttél? Neked könnyű. Ott jársz vonattal, ahol akarsz.” A nagyobbik baj az, hogy Wallner Ferenc bácsit nyolcvannégy éves korában nehéz helyzetbe hoztam. Mert valószínűleg tőle is megkérdezik a falujabeli emberek: „Mikor járt itt kend vonattal, Ferenc?” Szóval, azért megbotlottam én is az újságírásban. De az új, bözödi úton megbotlani nem tudtam. Nem azért, mert síma lett az a bözödi út, hanem, mert meg se épült. És én már ritkán járok Bözödre. Miért járnék? Hogy szégyenkezzek ott, lehajtott fővel ? Néha azért eszembe jutnak a megigért kilométerkövek. Vagyis a bözödiek által, rólam elképzelt szobrok. Amelyek ott fehérlenének az út mentén. Egészen Gagyig.