Pusztai Péter fotójaJöttem, hogy lássalak
Az én apám soha nem mondta
anyámnak, szeretlek, Emma.
Az én apám nem mondta soha
nekem se azt, szeretlek, fiam.
Az én apám az unokáját
nem vette ölébe piciny korában,
később szólt neki, ne üljön oda
kertünk friss füvébe, mert azt letapossa.
Az én apám gondozta apját, amikor
tehetetlen volt, pedig nem kedvelte őt.
Az én apám különösebben
nem szeretett senkit és azt hiszem,
különösebben őt sem szerették.
Az én apám félig árva volt és megjárt
minden poklot, de nem beszélt
a pokolról, csak említette néha.
Az én apám a boldogsággal
nem találkozott, de sejtette, hogy van,
mert cipőjét időnkint kipucolta.
Az én apám a fákkal volt barátságban,
kezében olykor fűszálakat hordozott,
fölkelt éjjelente, hogy megnézze,
helyükön vannak-e a csillagok.
Az én apám sírkövén
a dátum ki van javítva.
Az én apám büszke ember volt,
de kalapját levéve köszönt az utcán
és bort vett elő, ha vendége jött.
Az én apám nem kérdezte tőlem,
mi szeretnék lenni ebben az életben,
ezért nem is lett belőlem semmi.
Az én apám csodálta a nedves orrú
borjakat, s a híres tudósokat.
Az én apám, ha csak tehette,
elkerülte a táskás embereket,
de soha, senkinek nem tartozott.
Az én apámnak nem kellett a másé,
de ami övé volt, ahhoz ragaszkodott.
Az én apámnak nem voltak szokásai,
amiket figyelembe kellett volna vennünk,
talán csak az, hogy tányérjába levest
magának soha nem merített és
általában, amikor ettünk, hallgatott.
Az én apámat nem csípték a méhek,
mindenre talált megoldást,
biztos volt abban, semmi nincs a világon,
aminek ne lenne megoldása.
Az én apám egyszer, haragjában
becsapta az ajtót és elgörbült a rézkilincs,
amire úgy nézek most is,
mint valami híres műalkotásra.
Az én apám szerette az igaz történeteket,
verseket nem olvasott, fütyörészni
soha nem fütyörészett, de könnyezett,
amikor sercegett a tű a lemezen,
s azt énekelte a patefon, Granada
gyöngye volt, az a fekete lány.
Az én apámat egy napon, valamiért
otthagyta anyám és elköltözött.
Az én apám másnap, először életében
virágott vett és megkereste anyámat.
Az én apám megállt anyám előtt
azzal a virággal, s csak annyit mondott,
jöttem, hogy lássalak.
3 megjegyzés:
Rezes
Ami a rézkilincset illeti, illetéktelen a mondat: hazudj, költő, csak rajt' ne fogjanak.
A kilincs valóban hajlik. Vannak rézkilincsek, akik direkte csinálják, de a Fricié és az enyém nem ilyenek.
Ma már tudjuk, a tér is görbül.
Jövedicsen egy asszony úgy halt meg, hogy mindenki csak Görbe Cigánnénak mondta, pedig Liza volt.
A régi rézkilincsek jobbak, mint a mai rézkilincsek. A mostaniakból kispórolják a rezet.
A hatvanas évek végén küldetésben valék, a feleségem azt mondta: – Domi, menj el Illés Feriékni, hozd el a fizetésem.
A feleségem tanítónő, Illés Róza néni pedig az iskola takarítónője. A fizut az igazgató-tanító, Buda Ioan hozta föl a községközpontból, de nem lévén ideje tanítani is, Illés Feriéknitt hagyta a borítékot a fizuval.
Mármost jó tudni, hogy ott pálinkát állítottak elő. Az előállítottak között volt rezes és közönséges, szilva és alma, körte és vegyes.
Nekem valahogy, miután átmentem és beköszöntem, a rezes pálinka jutott.
Ez függ össze a kilincsünkkel, ami szintén rézből készült.
Nem vagyok képes magyarázatot találni rá, miért, de többnyire temetések alkalmával időzött hosszabban tenyeremben-markomban ama rézkilincs.
Amint nyomtam, aszerint hajlott el. Le.
Belülről!
Az anyám és a feleségem ugyanis nem akart kiengedni, hogy az utcán leselkedő láthatatlan ellenséget (akkor is puszta volt a falu, nem csak mostanság) elkapjam és móresre tanítsam –,ők fogták alulról a rezet, én nyomtam felülről.
Ajtó recsegett, kilincs picikét engedett.
Kirohantam, mint Belizár Rómából.
Ellenség egy sem lévén, hazatértem, és lenyugodtam. (Ez képes beszéd, a sok gyakor hányást nem illik fölemlegetni.)
A kilincs viszont valóban le van konyulva. Alig észrevehetően.
Fogdogaltam a nagyanyám, a nagyapám, az anyám temetésekor.
Hideg és kajla. Arra int, hogy ha én is feldobom a talpam, már nem lesz, aki odajöjjön, és ugyanúgy tegyen.
Gyermekeimnek nem regélek efféléket.
Ők úgy utálnak majd, mint magam a memoár-irodalmat.
Bölöni D.
Majd lefényképezem néked az elhajlott rézkilincset és bemutatom ! Be én, Domi !
Ez egy nagyon szép írás (libabőrösen szép). Hogy attól olyan szép-e, hogy igaz, vagy épp fordítva, nem tudom. (Össze-vissza nézelődöm, most értem ide hozzá.) Az jutott az eszembe róla, hogy milyen könnyen összekeveredik az emberben a "mondás" és a "csinálás" súlya. Főleg az olyanban, mint én, aki szereti a szavakat. Vannak dolgok, amelyek a kimondástól válnak valósággá. De a "szeretés" biztosan nem ilyen.
Jó lenne tudni, hogy szerinted mit ér manapság az emberek szava... de meglehet, ez már nem illik ide. (Én csak azt tudom, hogy mindenki gond nélkül visszavesz mindent, amit ígért, mintha csak visszajáró aprópénz volna.)
Megjegyzés küldése