A borjút nem adjuk el (Bözödi napjaim,21)

                                          Fotó : Kristó Robert, Káfé-Képtár

A borjút nem adjuk el

Arra én már nagyon régen reájöttem, hogy semmi nem tudja annyira nyomni a fehérnépek lelkét, mint a titoktartás. Ha csak mákszemnyi titkuk van, azt úgy hordozzák, mintha egy egész zsák búzát cipelnének a hátukon. Az én elrajzolt angyalom, a testes asszony például amint megszabadult titkának súlyától, vagyis elárulta nekem, miért kutatja oly szorgalmasan a múltamat, máris futott a hír végig a falun, hogy hamarosan elhagyom Bözödöt. Újságíró lesz belőlem. Házigazdám, a kocsmáros szólt a feleségének, hogy reggelente olyan kávét hozzon be nékem, amelynek a tetején hab is legyen. Tejszínhab. És nem csak odavetve, hanem egy kiskanállal szépen kialakítva. Adjon formát annak a tejszínhabnak. Mert urak elé nem szokás akárhogyan odatenni azt a kávét, s nem ártana, ha jó étvágyat is kívánna hozzá. A kocsmabéli, vigadó legények halkabbra fogták a szolokmai nótákat, s valamennyien koccintani akartak velem. Volt, aki valósággal leste a poharamat, mikor töltheti fel, nehogy más megelőzze. Az egyiken nem csak az erős pálinka, hanem a bátorság is annyira eluralkodott, hogy előmbe állt, s azt mondta, szóval belőlem is afféle pennás ember lesz, mint amilyen ez a Bözöi Gyurka, vagyis Jakab úr...Nem jó élet az, nem jó élet, mondta. Azért nem jó élet a pennás embereké, mert örökösen ott gubbasztanak a szobájukban. Papírok fölé görnyednek és a hátuk is meg van görbülve a sok írástól. Ez a Jakab úr is csak akkor lép ki a kapuján, amikor a sok görnyedésbe úgy beleszédül, hogy levegőt sem tud venni. De még annyi esze sincs ennek a Jakab úrnak, hogy ha már kiáll a háza elé, legalább ott ne szívná a cigarettáját. Ezek az írók nem is a valóságos földön élnek, hanem valami más világban. Az a más világ pedig senkit nem érdekel. Kivéve a szektásokat. Mert őket az érdekli, a más világ. Legalábbis Bözödön. Mert abból itt jó út nem lesz soha. Sem pedig búza, vagy kukorica nem lesz. Teljesen fölösleges az a sok írás, s a gyermekek fejét is kár ilyesmivel megtölteni. Sokkal jobban tenném, ha nem mennék innen sehová. A magasugrásban több haszon van, mint az írásban. Mert hányszor kell a falusi embernek átszökni egy árkon, vagy kerítésen az életben ? Sokszor. A múltkor is át kellet neki szökni egy bozótos helyen, mert elfutott a szép tinó, a csípős legyek miatt. A hír Jakab úrhoz is hamar eljutott. Behívott, s járkálni kezdett a házban. Azt mondta, ha ő most kezdené az életét, akkor nem az írás mesterségét választaná. Mert neki minden baja az írásból származott. A zeneszerzőknek könnyebb, mert a zenét sokféleképpen föl lehet fogni. A szavak olyan éles találmányok, amelyek valósággal szúrják az embert. Az ember legjobban szavak által tud sérteni, célozgatni, megbántani, vagy leleplezni. Mindenféle beláthatatlan következményük van a szavaknak. A zene, az másféle találmány. Ha egyszer valaki  megszámlálná,  hány zeneszerzőnek lett bántódása a muzsikája, s hány írónak a szavai miatt, akkor derülne ki, mennyivel veszedelmesebb az írás, mint a muzsikálás. Aki pedig írásra adja a fejét, számoljon azzal, hogy kínokkal jár ez a mesterség. Szenvedés nélkül valamirevaló író nincs is. És nem is volt. Mondom Jakab úrnak, ezt hiába is tárgyaljuk. Mert az én zenehallásom csak arra jó, hogy a szolokmai nótákat meg tudjam különböztetni a bözödi nótáktól. Aztán olyasmiket is mondott nekem Jakab úr, hogy mostanság írni sem érdemes. Mert ha nem azt írja az író, amit elvárnak tőle, máris számíthat egy kiadós házkutatásra. Nála abból is volt elég. Jakab úr kapuján kilépve azt látom, hogy néhány bözödi ember az útmenti árkat méregeti. Kérdem tőlük, mit mérnek, talán valahol el van dugulva, s nem folyik le a víz rajta ? Az egyik azt válaszolja, nincs is víz most abban az árokban. Azt méregetik, hogy ha énbelőlem újságíró lesz és az újságban jól megpendítem ezt a hitvány bözödi utat, biztosan neki is fognak az építésnek, s jó ha ők előre kimérik, meddig érjen az árok, hol, milyen széles legyen. Mert a kapukon is be kell férjen egy szekér. Kérdem ettől az embertől, van-e az ő istállójában tehén, vagy borjúféle. Azt mondja, hát hogyne lenne. De miért az ő tehene és borja érdekel engem, s nem az út megépítése. Mert az lenne a legfontosabb Bözödön. Az út. Mondom, csak egy példát szerettem volna elmondani a borjakról, ami a bözödi útra is vonatkozik. Hát milyen az a példa, hogy borjúra is vonatkozik, s a bözödi út építésére is, tette föl a kérdést ez az ember. Mondom, élt az én falumban egy magához hasonlatos, jó gazdaember, akinek sok tehene volt és sok borja. A borjakat pedig el szokta adni a piacon. Hogy pénze is legyen. Ennek a falumbéli embernek volt egy fia, aki megsiratott minden borjat, akit a piacon az apja eladott. Azt mondta ez a gyermek az apjának, nincs a világon olyan kinyilott, szép szekfű, amelynél ne lenne szebb egy kicsi, ügyes borjú nedves orra. És ha csak lehet, ne adja el az apja azokat a szép borjakat. Legalább egyet hagyjanak meg az istállóban, legyen, amiben gyönyörködjék. Egy napon ez az ember kivezetett az istállóból egy tehenet, hogy elvigye a falu bikájához. Fiatal és rakoncátlan volt a tehén, segítség kellett, ezért vitte a fiát is magával. Az úton azt mondja a gyermek az apjának, édesapám, ugye, ezt a borjút nem adjuk el...Az ember szigorúan nézett a fiára és azt mondta, hát hogy lehet egy olyan borjút eladni, amelyik még meg sem született. Ezt a példát pedig most arra hoztam föl, hogy én még messze vagyok az innen való elmenéstől, s az újságírói mesterségtől. Tehát a bözödi útépítést sem pendítettem meg semmiféle újságban. Maguk máris azt méregetik, meddig érjen az árok széle. Rövid hallgatás után valaki azt mondta az engem körülállók közül, hogy ha körülményesen is, de jól reávilágítottam a fennálló helyzetre. A mellette álló szerint azért még lenne egy másféle megvilágítanivalóm is. Még mielőtt elmennék Bözödről. Azt mondjam meg, ha el találok menni a faluból, mi lesz azzal a véka arannyal. Ami el van ásva két elképzelt torony közé. Valahol a bözödi határban. Mert a fia az én mértanórám után minden nap kimegy a társaival a határba. Cövekeket visznek magukkal, s rengeteg spárgát. Otthon pedig egy gazdag királyról beszélnek, aki azt a sok aranyat pont ide ásta el. A bözödi határba. Jobb helyet nem talált magának egy király ? Erre én azt mondtam, nem. Mert nincs is szebb hely a bözödi határnál, sehol ezen a világon.