Vékony tű

Pusztai Péter fotója

Vékony tű

Valahányszor fölszólítottak engem, tűrjem föl az ingem ujját, hogy be tuják adni az injekciót, én azonnal föl is tűrtem. Igaz, kérve kértem a kedves nővért, nagyon vékony tűt keressen ki nekem a nikkeles dobozból. Mert én a fájást nem tudom elviselni.

Egyszer egy kedves nővér azt mondta nekem, ő kikeres egy nagyon vékony tűt, de az nem ér semmit. Mert a nagyon vékony tű ugyan beviszi a szervezetembe az injekciót, de a gyógyhatást nem tudja bevinni. Mert az már nem fér be abba a nagyon vékony tűbe. Egyszerre nem tud bemenni az injekció, s a gyógyhatás is, mert a nagyon vékony tűben szorosság van és az nem engedi, hogy egyszerre menjenek be. És válasszak. Ha a gyógyhatás mellett döntök, akkor ahhoz vastagabb tű kell. Ha pedig a nagyon vékony tű pártjára állok, annyi, mint ha föl sem tűrtem volna az ingem ujját.

Gyógyhatásra ne is számítsak.

Én mindig a nagyon vékony tű mellé álltam. Abban a reményben, hátha mégis beszivárog azon egy egészen piciny gyógyhatás. És abban a szorosságban is lehet annyi jóindulat, hogy esetleg összébb húzza magát, férjen el mellette egy csöppnyi gyógyhatás. Nem kell nekem olyan nagy gyógyhatás, hogy attól azonnal ugrándozzak. Majd lesz valahogy.

Most egy olyan betegségbe estem, hogy valósággal fáj nekem mindenféle várakozás. Nem tudok várakozni. Eddig tudtam. Mint más. Vártam nyugodtan például erre a Godotra. Aki hoz magával egy szép, kicsi reménységet a hóna alatt. Vártam őt kitartóan és nyugalommal. Mint más.

Meg is érkezett ez a Godot. Jól megnéztem, de nem volt semmi a hóna alatt. Egy csöppnyi reménységet sem hozott magával. Még csak nem is köszönt, úgy ment el mellettem. Szótlanul. És beült egy füstös kávézóba. És láttam, hogy issza a kávéját egymagában. Cukor nélkül. Még egy kiskanál cukrot sem hozott magával. És nem is kért. Ez az egész Godot úgy nézett ki, mint egy megfáradt keserűség.

Elpanaszoltam a barátomnak, miképpen jártam ezzel a várakozásommal. És ennek a Godotnak a furcsa viselkedésére is reámutattam. Hogy őt teljesen hiába várjuk. Mert csakugyan jött, s el is ment. Szótlanul. S hogy nem hozott egy csöppnyi reménységet. És hogy ez az egész ügy most fáj nekem. Mert nagyon vártam. És én már nem tudok várni. Mert mindenféle várakozás fáj nekem. Ilyen betegségbe estem.

Az embernek azért van barátja, hogy segítsen rajta, amikor bajba kerül. Amikor fáj neki valami. Ez az én barátom is azonnal a segítségemre sietett. Jó, vékony tűt szerzett valahonnan, hogy fájdalom nélkül adja be nekem a reménység injekcióját. Be is adta. Egy levélben. Azt írja ez az én barátom, hogy ne törődjek ezzel a kávézással elfoglalt Godot-val. Majd jön helyette egy másik Godot. De azt ő is jól tudja, hogy Godotból csak ez az egy van. Amelyik jött, s el is ment. Éppen ezért abban a levélben egy sültgalambot is fölvillantott. Mert várni azt is lehet. A sültgalambot. És várni pedig jó. Szóval ezt a sültgalamb-reménységet gyógyhatás gyanánt adta be nekem az én barátom. Azzal a nagyon vékony tűvel. Hogy ne fájjon.

De én már megtanultam attól a kedves nővértől, hogy a gyógyhatás nem fér el a nagyon vékony tűben. Mert szorosság van benne. Hát még egy sültgalamb ! Az miképpen férhetne el abban a nagyon vékony tűben ? Tudnivaló, sehogy.

Különben is én már megjártam ezzel a sültgalambbal ! Még fölröppenni sem tud, nemhogy gyógyhatása lenne egy sültgalambnak !

Most írjam meg az én barátomnak, hogy valami vastagabb tűt kellett volna kerítenie ? Amiben elfér a teljes igazság, s a gyógyhatásos sültgalamb is ? Nem írom meg. Én mindig is a nagyon vékony tűt választottam. Mert nem tudom elviselni a fájdalmakat.