Szintesziget

Báthori Zsigmond felvétele

Szintesziget

( Gocsovszkyné )

27.

Amikor szóltam Szélyes Sanyinak a repülőgépen, hogy nézzen le az óceánra, ott van az a szép, kicsi sziget, jó lenne megvenni, ő elkezdett kekeckedni. Hogy elázik ott az új kabátja, s ilyesmi. Mondtam neki, márpedig én egyedül nem akarom megvenni, mert én imádom a közös dolgokat. A közös dolgokkal nem jár soha felelősség. Ha eltörik, vagy elromlik valamely közös dolog, annak nincs gazdája. El lehet menni mellette zsebredugott kézzel. Én pedig nagyon szeretek zsebredugott kézzel elmenni az elromlott, közös dolgok mellett. Úgy tapasztaltam, hogy minden magántulajdonnal baj van. Föl sem foghatom, miért találták ki a magántulajdont, amikor azzal olyan sok a baj.

Erre olyasmit mondott ez a Sándor, aki tudvalevőleg nagy viccmester volt, hogy azért csakugyan nem ártana neki is egy ilyen szép, kicsi sziget. Legalább lenne, ahol tartsa a szekercéjét. Nem lopná el senki onnan. Mert ott nem jár senki. Féltette nagyon a szekercéjét. Mindig magával vitte a kicsi szekercéjét, mint más a bicskát, vagy az aktatáskát. Most el volt dugva a csomagok közé. Lent, a repülő hasában.

Az igazság kedvéért jegyzem meg, nem ő dugta el, hanem azok, akik azt a szekercét tőle elvették. Megőrzés végett. És a biztonság kedvéért. Persze, én ebben az indoklásban kételkedtem, mert azt a szekercét ketten csak meg tudtuk volna őrízni, s a biztonsággal sem lett volna semmi baj. Mert csak reá kellett volna tekinteni ennek a Sándornak a beesett orcájára, s egész nyeszlett alakjára ahhoz, hogy belássák, nem kell félni tőle. És tőlem sem, mert én ettől a szegény Gocsovszkynétől megtanultam, hogy semmi hitványságot nem szabad elkövetni ezen a földön.

Azért a szekercés megjegyzése szöget ütött a fejembe. Úgyannyira, hogy Nevijorkig egyébre sem gondoltam, csak ennek a szép, kicsi szigetnek a megvételére.

Szinte meg is vettem. Ott, fent,a levegőben. Szinte. Csak mindig előkerült valami akadály, amiért nem vettem meg. Először is az volt az akadály, hogy pénzem, az nem volt. És azt sem tudtam, kitől tudnám megvenni, ha lenne is reá pénzem. Lehet, nincs is gazdája ennek a szép, kicsi szigetnek. Gondoltam erre is. Ha pedig nincs gazdája, akkor roppant egyszerű a vásár, leszállok, s azt mondom, enyém ez a sziget. És hogy biztos legyen, csinálok a zsebkendőmből egy zászlót, s kitűzöm oda, arra a szép, kicsi szigetre. A nevemmel együtt. Csakhogy a nevem körül is fölütötte fejét egy probléma.

Mert a nevem ott volt Nevijorkban. A plakátokon. Tehát oda előbb el kell mennem. Márcsak a nevemért is. Hogy elhozzam onnan. És még azért is, mert ott nem volt, amit keressen. Azokon a plakátokon. Mert azok a plakátok szerintem nem az igazságot hirdették. Azt mondták, amit nekik ez a futballista Lukács Ede diktált. Ha azt diktálta volna, hogy híres karmester vagyok, püspök, vagy hadvezér, akkor azt hirdették volna. Csak föl kell csirízzel ragasztani ott egy plakátot, kifizetni a hely elfoglalásának díját és állíthat akármit egy kéményseprő is magáról. Ezt tudta ez a világjáró Lukács Ede. Teljesen meggondolatlanul és jó nagyot lódítva azt diktálta, hogy én vagyok Erdély legnagyobb költője. Ami még a túlzásnál is nagyobb egy jó arasszal ! Ugye, azt a leglustább nevijorki utcaseprő is jól tudhatja, hogy nem én vagyok. Mert Erdélyben annyi a költő, hogy őket megszámlálni sem lehet. Nemhogy igazságot tenni, ki a kicsi költő és ki a nagy költő. Különben is az ilyesmi nem az utcaseprőkre van reábízva, hanem az utókorra. Az utókor pedig úgy kezeli a költőket, mint valami közös vagyont. Mellettük el is sétálhat, zsebredugott kézzel. Ha akar. Amiképpen én is szeretek elsétálni a közvagyon mellett, mégpedig a megszokott közömbösséggel. Ahogy szokás.

Ez a Sándor fölhívta a figyelmemet, hogy nagyon ne kalandozzak el a gondolataimmal, mert itt le sem tudnék szállani. Azon a szép, kicsi szigeten ugyanis nincs repülőtér. És belátható időn belül nem is lesz, mert azon a szép, kicsi szigeten egy repülőgép sem férne el. Nemhogy egy egész repülőtér. Ott csak az ő, féltett szekercéje férne el, s esetleg mi, ketten. Ha véletlenül valamin nem vesznénk össze. Márpedig ő nem hisz abban, hogy mi ketten békességben meg tudnánk lenni azon a szép kicsi szigeten. Mert én csak a magam dolgaival vagyok elfoglalva. Tőlem el is ázhat az ő új kabátja, s a szekercéjével sem sokat törődöm. Olyan a természetem nékem, mondta ez a Sándor, hogy a sziget fölvirágoztatására ügyet se vetnék, csak a nevemmel foglalkoznék állandóan. Mert olyan volt az én jobbik nagyapám is...

A szép, kicsi sziget fölött szinte össze is vesztünk. Szinte, mondom, mert azért nem vesztünk mi össze. Azért nem, mert ott fent, a magasságos fellegek fölött is az én falum jutott eszembe. Pontosabban az jutott eszembe, hogy nekem erre a szép, kicsi szigetre semmi szükségem nincsen. Ott van az én falum, amit tiszta lelkiismerettel el is keresztelhetnék Szinteszigetnek. Még jól is hangzik, kiejtésileg. Szintesziget. Ráadásul sokkal kifejezőbb, mint az, hogy Siménfalva. Jobban födi a valóságos helyzetét az én falumnak. És elegáns is ! Nincs benne az a nyomorúságot jelentő rész, hogy falu. A sziget, az más ! Gyönyörűséges szigetek vannak ezen a világon.

Földrajzilag tekintve az én falum csakugyan szinte sziget. Nagyon el van húzódva a világtól. Aztán ha a Nyikó vize megnő, akkor a hullámai úgy átcsapnak fölötte, akárcsak ama szép, kicsi sziget fölött, amit a levegőből meg szerettem volna venni. Még jó, hogy azt nem vettem meg. Minek nekem két sziget, amikor abból egy is elég ?

A Szintesziget elnevezésnek az eleje nem más, mint a Szinte. Ez valóságos telitalálat lenne. Mert hogy csak egy példát hozzak föl erre, az én falumba a földgázt szinte bevezették. Sok évvel ezelőtt. Jöttek valami idegen, táskás emberek, úgy jöttek, mintha mennének valahová, de nem mentek. Megállottak a falu közepén és elkezdtek óbégatni. Hát maguknál még nincs gáz ? Miféle dolog, hogy maguk itt fagyoskodnak télvíz idején ? És fával fűtenek, ami füstöl és megtelnek a kályhák korommal, s a kémények is ki vannak téve mindenféle veszedelemnek. Hát maguk nem akarnak lépést tartani a korral ? Nem akarnak kényelmesebben élni, mint városon ? Ahol csak egyet csavarintanak és ömlik a meleg a lakásokban ? Hát ez a maguk helyzete tarthatatlan ! Valóságos szégyen, mondták ezek az idegen táskás emberek. És járták sorra a házakat. És fölírták azoknak a hiszékeny embereknek a nevét, akik haladni akartak a korral. És elvették tőlük a pénzt a földgáz bevezetésére. És be is vezették csakugyan. Szinte minden valamirevaló ház előtt ott van a földben a gázvezeték. Gáz, az nem jő ki belőlük, mert az valamilyen más lapra tartozik, így mondták. Valami más hatóság fennhatósága alá, ahová nekünk bepillantani sem lehet.

Ezek a magyariék sokkal nagyobb ésszel rendelkeztek, mint az olyanok, mint én. Mert én is kifezettem a gázcsövek árát és a bevezetést. Magyariék nem. Ők ugyanis közelebb laknak ahhoz a helyhez, ahol ez a szegény Gocsovszkyné lakott s ezzel együtt az igazsághoz is. Megsejtették, hogy nincs igazság az idegen emberek igéretében, itt belátható ideig gáz nem lesz. Pedig van gáz a csövekben. Szinte eléri a házunkat is. De csak szinte. Ezzel fűteni még nem sikerült senkinek.

Szintesziget. Most ízlelgetem falumnak ezt az általam kitalált elnevezését. Tetszik is, nem is. Azok a csövek a földben a mi saját tulajdonunk, de úgy viselkednek, mintha mind egy szálig a közvagyonhoz tartoznának. Mi pedig úgy járunk el mellettük, zsebredugott kézzel. Szinte közömbösen. Sokszor eszembe jut az a szép, kicsi sziget...Amely legalább sziget volt. Nem csak szinte.