A kultúra csúcsai

Pusztai Péter fotója

A kultúra csúcsai

( Gocsovszkyné )

26

Aki úgy képzeli el a mi falunk kultúráját, hogy az ott üldögélt szomorkodva a Gocsovszkyné süppedező házának küszöbén időtlen időktől fogva, bizony, rosszul képzeli el. Mert az én fiatalabb koromban ez az Ábel nevű, kitalált, furfangos eszű legényke, amikor csak tehette, Farkaslakáról szépen lesétált a Nyikó vize mellett, egészen a mi falunkig. Volt úgy, tovább is. Hozzánk azzal a hírrel szokott jőni ez az Ábel, hogy aki őt kitalálta, vagyis Tamási Áron azt üzeni, húzzuk ki magunkat, emeljük föl a homlokunkat, akárcsak ő, s azzal a mozdulattal a kultúránkon is lendítsünk egyet, ha lehet, fölfelé. Hogy lássanak minket. Azért vagyunk nyikómentiek, hogy lássanak, ne csak mi nézzük, más népek mivel töltik a drága idejüket. És azt is üzeni ez a Tamási Áron, hogy a világgal ne sokat törődjünk, azt ő magára vállalja. Mármint a megfogalmazását annak, hogy mi végre vagyunk a világon.

Ez a furfangos eszű Ábel friss levegőt hozott a havasokról, s azzal ment le egészen Székelykeresztúr határáig, ahol a mi Nyikónk vize a Nagyküküllőbe ömlik.Vagyis a deltába. De nem jött soha onnan üres kézzel vissza. Híreket hozott a Nagyküküllő felől is. Egyszer azzal jött, hogy ez a Kányádi Sándor nagyon föl van háborodva. Nem tetszik neki a világ folyása. Mert például az ő kis folyóját, a Nagyküküllőt, a földgömbre még csak reá sem rajzolták. Pedig tudjátok meg !,- fenyegetőzött ez a Kányádi. És még üzent is valamit föl, a havasokba, Fuszulánnak...

Olyan volt ez az Ábel, mint valami jó postás. Hűségesen hordozta a híreket, amikor éppen nem a fát őrízte a hóhullásos havasokon.

Sajnos, a mi falunkban nem sokan kapták föl a fejüket az Ábel híreinek hallatán.

Kivéve Farkas Árpádot, akit valósággal megrendítettek az Ábel hírei. Először is elment a kocsmába. Oda, ahová az én jobbik nagyapám is járt. Ezzel kezdődött minálunk a modern kultúra. Mert ő másnap megírta a Másnapos éneket. Aztán körbejárta a jegenyéket és megírta a Jegenyekört. Bővizű patakok mentén bandukolt ez a Farkas Árpi, s ha már arra járt, megírta amit látott a Bővizű patakok mentén. Alagutakat ásott a hóban, s megírta azt is, mik vannak azokban a havas alagutakban. És írt ő sok szép verset asszonyok idejéről, befalazott szószékről, szivárgásokról, bolhalakodalomról. Legszebb sorait arról írta, hogy miképpen mosakodnak az öreg emberek. És arról, hogy milyenek a mi suvadásos hegyoldalaink. És hogy néz ki a mi öreg embereink arcának vízrajzi térképe, miféle ráncokat rajzolt oda a múló idő. Még a vadkaporra is kiterjedt az ő figyelme. Aztán megunta ezt a tájat és elbújdosott a Wikipédiába. Ott van most is. Ott ül, sokat hallgat. De mi tudjuk, nem hallgat ő hiábavalóan. Az ő hallgatása sokszor fölért már egy jajkiáltással.

Ha élne ez a szegény Gocsovszkyné, bizonyára büszke lenne reám. Mert a siménfalvi kultúra csúcsain én jártam utoljára. Személyesen. Egyszer ugyanis egy futballista, mozgékony természetű ember, név szerint Lukács Ede elvitt magával Amerikába. Még oda sem értünk, az én nevem már ki volt téve a nyújorki plakátokra. Azt hirdették ezek a plakátok, hogy hé, emberek álljatok meg, mert jön elekes feri, a nagy, erdélyi költő és akkora verset mond nektek, hogy a könnyetek elgurul tőle, végig az ötödik sugáruton.

Énnekem erről előzőleg semmit nem szólt ez a Lukács Ede. Még útközben sem szólt nekem ezekről a plakátokról. Talán hiába is szólott volna, mert nem figyeltem volna reá. Éppen megpillantottam egy szigetet a repülőről, mondom Szélyes Sanyinak, aki mellettem ült, te Sanyi, vegyük meg azt a szigetet. Mert állítólag itt az égvilágon mindent meg lehet venni. Azt mondja Szélyes Sanyi, neki nem kell, mert ha jól megnézem, olykor hullámok csapnak át rajta, s ő nem szeretné, hogy elázzék az új kabátja. A szigetvásárlás ezzel el is úszott, mint amiképpen azok az eltévedt parafadugók és reves csutakok az óceán vizében.

Jól ismertem én ezeket a reves csutakokat. Volt belőlük bőven a mi kertünk sarkában is. Sötétben világítottak ezek a reves csutakok. Apám sokszor megmutatta nekem, milyen érdekes jelenség van a mi kertünk sarkában. S mert tudományos ember volt az én apám, reá is világított a reves csutakok fényének okára. Azt mondta, a foszfortól van. Az van ezekben, foszfor.

Most, amikor a siménfalvi kultúra magaslatairól szólok, ezek a haloványan világító, reves csutakok jutnak eszembe. Mert én ezekhez hasonlítok. Alig látszik az én fényem a mi kultúránk csúcsairól. Pedig nem bújdostam el a Wikipédiába. Mint Farkas Árpi. Ha jól körülnézek ma otthon, rajta kivül kevesen bújdostak el oda. Aki elment, vagy elment örökre, vagy pedig olyan messze ment hogy őt senki utol nem éri már. Ez a Magyari Feri például Etédre ment. Végleg. És nagyon régen elment. Őt sajnálom a legjobban. Ma már nincs, aki olyan szépen el tudná énekelni az Akácos utat, mint ez a Magyari Feri. Olyan hangja volt ennek a Magyari Ferinek, hogy éjféltájban, amikor hazafelé igyekezett a kocsmából, ide, a mi utcánkba, az ő szerelmes énekeitől nem csak fölébredtek, de föl is keltek ágyaikból a népek, elhúzták függönyeiket, s kihúzták magukat, lássanak is valamit a mi kultúránkból. Mert ugye, megüzente Ábeltől ez a Tamási, húzzuk ki magunkat, hogy mi is látszódjunk a világban...