A fecskefészek fölavatása

Fotó : Báthori Zsigmond

A fecskefészek fölavatása

( Gocsovszkyné )

32.

Olyan kicsiny a mi otthoni világunk, vagyis a ház, az udvarunk, s a kert, hogy ha csak egy eltévedt vakond kidugta valahol az orrát, mi azt is észrevettük. És szóltunk is egymásnak arról, hogy kidugta fejét egy eltévedt vakond. Nehogy véletlenül valamelyikünk titka maradjon ez a nagy esemény. Minékünk nem voltak titkaink. Néha csodálkozom, hogyan is tudtunk mi titkok nélkül élni abban a kicsiny világban. Olyan sok ideig. Az is talány, miről beszélgettünk naponta, amikor hírt sem hozott senki közülünk, sehonnan. Mert nem jártunk mi sehová. Amikor minden meg volt beszélve. Nem is egyszer ! Honnan volt nekünk mindig megbeszélnivalónk ? Mert volt, mindig volt amiről beszéljünk. Most is van. Most is van bőven, amit még nem mondtunk el egymásnak. Például azt sem tisztáztuk, hány cigarettavéget dobtam el nemrég az udvarunk valamelyik sarkába. Hogy azt anyám ne vegye észre.

Erről jut eszembe egy apróság, amit még nem mondtam el anyámnak. A cigaretta miatt még maga Gróza Péter is megszidott engem. Ötvenötben. Egy fényes őszi délutánon ott álldogáltunk egy Nagy Sanyi nevezetű osztálytársammal Kolozsvár kellős közepében. És szívtuk atyásan a cigarettát. És megállott mellettünk egy lapos autó. Kiszállott belőle egy szép, fehérnagdágos úr és megállott előttem. Fölismertem, mert az osztálytermekben is az ő fényképe lógott a katedrák fölött. Ő volt az országgyűlés első embere. Azt kérdi tőlem ez a Gróza Péter, van-e nékem tudomásom arról, hogy utcán nem illik cigarettázni ? Hallgattam, lesütött fővel. És hogy hovávalósi vagyok. Mondtam. Erre azt mondja, ti bicskás népek vagytok, van-e bicska a zsebedben ? Mondtam, én nem hordok bicskát, de cigaretta még van a zsebemben, meg is kinálhatom...Erre ez a nagy ember megveregette a vállamat, azt mondta, a cigarettát leszámítva, derék fiatalember vagyok. És visszaült a lapos autójába. Én pedig azóta is hűségesen szívom a cigarettát. Persze, nagyon helytelenül, amint azt az országgyülés első embere is megmondta.

Azokban a napokban kaptam csomagot anyámtól. Hárman mentünk érte a bentlakásból. Rucazsír is volt abban a csomagban. De azt anyámnak soha nem mondtam el, mi lett a sorsa annak a rucazsírnak. Ez sincs még megbeszélve. Jó nagy üvegben volt az a rucazsír, gondolom, egy ketrec ruca volt értem föláldozva. Celofánnal gondosan lekötve. Amiképpen anyám szokta . Valamelyik mohóbb természetű szobatársunk fölkapta azt az üveget, futott véle a mosdóba, mondván, hogy hideg víz alá kell tartani, mert meg van olvadva, így nem lehet kenyérre kenni. A mosdó vizes cementjén elcsúszott ez a mohóbb természetű szobatársunk, s az a sok rucazsír beborította a mosdó padlózatát. Üvegszilánkokkal elvegyülve. Ezt az apróságot soha nem mondtam el anyámnak, hogy ne bánkódjék a ketrec rucáért. Most már elmondhatom, mert már régen nem tart ő rucát a kicsi udvarunkon.

Legnagyobb titokban egy avatási ünnepséget tartottam. Erről sem szóltam soha anyámnak.

Azokban az időkben mindenfelé állandóan avatási ünnepségeket tartottak.

Akárcsak most.

Úgy vettem észre, az avatási ünnepségek a társadalmi rendszerek gyermekbetegségei közé tartoznak. Ahogy megváltozik egy társadalmi rendszer, nem az új építése az első feladat, hanem az avatási ünnepségek rendezése. A hatóságok valósággal kapkodják a fejüket, néznek erre-arra, mit lehetne fölavatni. Ha egy kis hidat pillantanak meg, azonnal fölavatják. Óvodát, iskolát, szobrot, új kaput, zsákutcát, mindent fölavatnak. Hogy legyen fölavatva.

Ezt a gyermekbetegséget kaphattam el én is.

Fényes tavaszi napok jöttek. Visszatértek a fecskék. Lassan elkészült a fészkük is a pajtánkban. Én is segítettem az építésben. Vékony ágakat törtem nekik, szalmaszálakat hordtam fecskéink közelébe, hogy ne fáradjanak az építőanyag beszerzésével. Szép, közös munka volt az a fecskefészek. Amikor anyám nem látta, megálltam a pajtánk ajtajában és gyönyörködtem benne. Gondoltam, fölavatom. Legyen ez a fészek ünnepélyesen fölavatva. Ahogy illik. Az új társadalmi szokás szerint. Ha lett volna merszem, szóltam volna ennek a szegény, igazságkereső Gocsovszkynének, mi az én tervem ezzel a fészekkel. De nem volt. Gondoltam, jobb, ha titokban tartom a fecskefészek fölavatását, mert esetleg azt hihetik rólam, meghibbantam.

Gyönyörű, színes szalagokat loptam ki a varrógép fiókjából. Talán még egy kettőbevágott vitézkötést is találtam ott, régi szoknyarojtot, masnit. És földíszítettem én azt a fecskefészket. Avatási ünnepséghez illő módon. Aztán egy életlen ollóval valahogy elvágtam azt a szalagot, mely nélkül avatási ünnepséget el sem lehet képzelni. Elvágtam, de megmozdult az a fecskefészek. Nem esett le, de megmozdult. Bánatomban leszedtem a díszeket.

Csapkodva jöttek a fecskék, leszálltak oda a fészekhez, nézték, vizsgálgatták. Úgy látszik, már nem érezték magukat biztonságban a mi istállónkban. Elröpültek messze, visza se tértek többé.

Ha jól megvizsgálom a mi otthoni világunkat, népsűrűség szempontjából maholnap lakatlan földrésznek is tekinthetjük. Mert egyedül él ott anyánk, s nem egy léleknek való az a világ.

Különösen most, hogy a fecskefészek ünnepélyes fölavatása után, még fecskék sem járnak arrafelé.