Levelet kaptam

Cseke Gábor barátomtól, aki ezt írja:” turkálgattam az egykori Ifjúmunkásban - pár napra kölcsön kaptam egy gyűjteményt - és hát ezt különösen derűsnek találtam. Hátha hasznát veszed a honlapodon. Például. Az Ifjúmunkás 1973. augusztus 2-i, 31-es számában jelent meg a 6-os oldalon.”

Majdnem negyven esztendővel ezelőtt írtam ezeket a pirulákat. Már nem is emlékszem reájuk. De ez a Gábor megtalálta. Illő, hogy ide is tegyem őket, úgy, ahogyan kaptam:

A cimbalom húrja

Forrás:Cultura.hu

Itt van Cseke Gábor barátom szerteágazó, közkedvelt honlapja: http://szurkerimek.blogspot.com/. És itt van benne egyik legutóbbi bejegyzése: “2012. május 17. Ma két könyvet is kaptam: egyet Ferencz Imrétől (Pakli), másikat Kristó Tibortól (Cézár pitvarában). Mind a kettőhöz közöm van, az egyikben nekem dedikált vers van, a másikat én szerkesztettem s véleményeztem. Mindkettőt a szerzők jelentették meg saját költségükön. Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”

Erről az jut eszembe, hogy bohóbb koromban egy falusi bálban ténferegvén, a lobogó kabátom sarka beleakadt az éppen nyugvó cimbalom húrjába , s attól az a húr jó erősen megszólalt. És megszólalt a sarokból egy lányát őríző asszony, aki azt mondta: hallgass ide Feri, ha már megpendítetted azt a cimbalmot, hát ülj le melléje és csapdossad azokkal a pálcikákkal, hogy lássuk, mekkora tudásod van a cimbalmozásban! Szégyenkezve válaszoltam, hogy én azt a húrt csak véletlenül pendítettem meg, cimbalmozni nem tudok.

Most pedig nézzük a Gábor utolsó mondatát: “Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Ez a mondat jó erősen pendít meg egy eléggé kényes húrt. De mintha csak véletlenül pendítette volna meg. Mellékesen. Kár. Mert most megkérdezhetném, te, Gabi, miért nem időzöl egy csöppet az odacsapott gondolatod mellett, miért nyuvasztod meg ezt a témát oly könnyedén egy mondatvégi ponttal? Még azt sem mondhatod magadról, hogy nem értesz a könyvkiadáshoz, mert már egy seregnyi könyvet szerkesztettél életed során, “ismered a dörgést”. Arról nem is beszélve, hogy nemrég bátorságból is fényesen vizsgáztál, amikor önmagadat is élve boncoltad föl! Vagy nem tartottad érdemesnek ezt a jelenséget tovább és tüzetesebben megvizsgálni? Vagy azt mondod, minek annyit kutakodni a könyvkiadás bozótos vidékén, amikor ennek a mesterségnek már lőttek? Ott az internet, van ott hely bőven a könyveknek is.

Akármit mondhatnál, igazat mondanál. Mert ugye, ma már adót is ki lehet fizetni  interneten, államfők fejtik ki világrengető véleményeiket anélkül, hogy egy cigarettasodrásra elegendő papírt vennének elő. Akkor minek a könyv? Hogy legyen amit cipeljen az ember és rakosgasson? És ott a fészbuk, ami már nagyhatalomnak tekinthető. Akkor minek a könyv? És minek a nyomtatás és minek az erdők kiirtása? Mondhatnál akármit, igazat mondanál.

Mégis, fájdalmas és szomorú ez a mondat: “ Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Miért fordítanak hátat? Saját költségükön adják ki könyveiket, mert tele van a zsebük fölösleges pénzzel? Nincs tele!

A francia azt mondja, keresd a nőt! Mi vajon mondhatjuk-e ma  ezt? Nem mondhatjuk. Esetleg ritkán. Inkább azt mondhatjuk, hogy keresd a pénzt! Mert mindaddig, amíg egyesületek, alapítványok közpénzből adhatnak ki könyveket, addig a pénzt kell keresnünk, ha erre a “hátfordításra” magyarázatot szeretnénk kapni.

Aztán itt van egy kényelmetlenebb kérdés: meddig adnak közpénzt a kiadóknak, hogy azt nyomtassanak ki rajta, amit akarnak? Meddig? Megmondom: addig, amíg az alapítványok, szervezetek létrehozói, működtetői, igazgatói, döntést hozó testületei nem tanulnak meg internetül. Amíg a pénzosztásra jogosultak saját tehetetlenségük és kényelmességük miatt még mindig vezetékes telefonon intézik a közügyeket, igényük sincs  arra, hogy használják a műszaki tudományok korszerű  eszközeit. Van olyan döntésre jogosult “kultúrember”, akinek hiába írsz gyors elektronukus levelet, nem kapja meg.  Vagy ha szólnak neki, levele jött, azt válaszolja, megvárja az unokáját, aki ha hazajön Pestről, Bukarestből, neki azt felolvassa. És amint lehet, intézkedik. Aztán telik az idő, jön a postás, megy a postás. Mintha száz évvel ezelőtti időket élnénk.

Kiváncsiságból megnéztem egy művelődési alapítvány kurátorainak névsorát. Többjükről tudom, nemhogy számítógépük, de még mobiltelefonjuk sincs. Sőt! Ismerek olyant, aki büszke arra, hogy nem tud mobilon telefonálni.

Itt most azért álljunk meg. A fenti példákkal nem azt akarom  mondani, hogy csak azok a kiadók kapnak közpénzt könyvek kiadására, akik nem élnek  az internet lehetőségeivel. Mert ez nem állaná meg a helyét! Ma már minden kiadónál vannak szakemberek, akik értenek a világhálóhoz.  Azt mondom, hogy az interneten nem járók lemaradtak a friss irodalmi művek megismerésében. Sokszor csupán arra a tapasztalatukra hagyatkoznak, hogy egy megjelent könyv hány példányban kelt el, érdemes-e azt több példányban is kinyomtatni. Pedig a világhálónál ma nincs jobb és gyorsabb piackutatás! A Magyar Elektronikus Könyvtárban föllelhető könyvekről lehet legjobban tájékozódni arról, hogy mire kiváncsi a mai olvasó és mire nem.

Persze, tudom, ez a kérdésnek csupán az anyagi oldala. Mert nem attól lesz értékesebb egy irodalmi alkotás, hogy hányan kattintottak a könyv fedőlapjára. Mégis, valamit jelez! Az érdeklődést jelzi.

A kérdést, hogy miért fordítanak hátat egyre többen a könyvkiadóknak, ezzel még nem intéztük el. Csupán a kérdőjeleket szaporítottuk. Mert ha olyan jó és hatékony manapság az internetes könyv, akkor sokan mégis, miért ragaszkodnak a könyvalapú kiadáshoz? Mert ragaszkodnak.Hajlandók anyagi áldozatokra is. Ez már egy összetettebb, nehezebb kérdés. Van, aki azt mondja, a könyv legyen megfogható, lapozható, dedikálható. A könyvnek illata van. A könyvnek „filingje” van. A könyv, az könyv, nem pedig valami virtuális valami, ami a levegőben lóg. Ez is igaz.

De mi van egy könyvben? Gondolat van a könyvben, hangulat, stílus, tapasztalat, szándék, szellemiség, mely ugyancsak virtuális valami, ami a levegőben lóg. A gondolatot sem lehet megfogni, lapozgatni, dedikálni. Még illata sincs a gondolatnak. Lehet akármilyen fényes gondolat. Maradjunk abban, ez is egy nagy kérdőjel, s talán az is marad.

„Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”Miért? Az nem lehet, hogy az irodalmi ízlés is változik, akárcsak minden ezen a világon? Az nem lehet, hogy a kiadók ízlése sem egyezik sok igazi író ízlésével? És mi az, hogy „igazi?”Hogy valaki jó író, igazi író? Ezt kik döntik el? Kik csinálják a kánonokat? A kánoncsinálók igaziak? Ezt is kik döntik el? Mert valakik mindig eldöntik mégis. Milyen alapon, milyen meggondolásból, milyen mérték szerint? Ez is egy újabb kérdőjel.

Az a gyanúm, bárhol keressük a választ, a megnyugtató feleletet nem találjuk meg. Addig nem, amíg kihagyjuk a pakliból a legerősebb kártyát: az olvasót! Mert neki írják az írók a könyveiket, szép szándékaikkal őt célozzák meg.

De mostanában ezzel a kijelentésemmel is baj kezdett lenni. A minap tudtomra adja egy kritikus, hogy egy szépkötésű könyv valósággal olvashatatlan. Nem jó, nem rossz, csak egyszerűen szép a kinézése. És olvashatatlan. Aki mégis el szeretné olvasni, annak meg kell tanulnia ennek az írónak a nyelvi leleményeit,  különös fordulatait, értelmezhetetlen mondatait. Az író észjárását is meg kell az olvasójának tanulnia, ha a könyvben valamennyire el akar igazodni. Föl is kapom a fejem, hát ez meg mi? Kritika? Könyvismertető? Az olvasót késztetni arra, hogy tanuljon meg egy új írói nyelvezetet? Mert a könyv írója nem hajlandó érthető mondatokat leírni. Olyan mondatokat, amelyeken nemzedékek sokasága nőtt fel. Mert azt tanulta, hogy a szék, az szék. És asztal az asztal.  

Ilyenkor hol vannak a kánoncsinálók? És hol vannak a könyvkiadók? És miféle ízlést térképeztek föl? Megannyi megválaszolhatatlan kérdés.

Most érkeztem el oda, ahol a legelején voltam. Ott, ahol megpendült a cimbalom húrja. Cseke barátom kabátja akadt belé. Véletlenül pendítette meg. Tehát a kérdés marad: miért van az, hogy egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak?  

A Hektár filozófiája

Hektárnak neveztem el azt a földet, mely három lépés hosszú és egy szűk lépés széles. Ott „terül el” a házunk előtt, ahová reggeltől estig odasüt a nap. Száznál több éves az a kicsi ásó, amellyel fölástam a Hektárt, száznál több éves karókat vertem a földbe, száznál több éves, hatalmas kalapáccsal.

Ezen az udvaron száznál több éves minden. Én is közeledem a nyolcvanhoz, anyám szerint a százat megérném, ha nem cigarettáznék olyan szorgalmasan. Ő már csak tudja, mi a hosszú élet titka,  a kilencvenkilencet épp most  tapossa. Na, de mi van a Hektárral?

Fölkelek éjjel, megnézem a Hektárt, nem kaparta-e ki valami tekergő macska a palántákat.  Szépek ezek a paradicsompalánták. Feleségem vette őket a piacon, de nem egy, hanem két helyről, hogy ha az egyik fajta nem válik be, akkor talán beválik a másik. Mert az nem lehet, hogy itt van három négyzetméternyi napsütötte föld, s ne teremjen semmit! Az nem lehet, akármilyen világ ez a mostani.

Jön a szomszéd, véletlenül elejt néhány elismerő szót, hogy nem árt az embernek a fizikai munka, aztán azt mondja:- azért szögezzük le, fölösleges és gyermeteg  agrikultúra, amibe maga itt belefogott. Fölösleges, mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatná a piacról. Mégpedig válogatva. És gyermeteg, mert ilyen tenyérnyi helyen csak gyermekek ültetnek ezt-azt, csupa kíváncsiságból. Már meg ne haragudjon...

Nem haragudtam meg. Azt mondtam, hallgasson ide, szomszéd: ezt a talpalatnyi földet úgy hívják, hogy Hektár! Én neveztem így el. Mert szeretek mindennek nevet adni. Hogy legyen mindennek neve. Ha egyszer földről van szó, akkor nekem az a föld Hektár. Magának van egy csöppnyi igazsága, amikor azt mondja, hogy amit én most művelek, fölösleges agrikultúra. Mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatnám a piacról. Mégpedig válogatva. Abban is igaza van, hogy ez gyermeteg munka. De tudja, hogy vagyunk mi, vének a gyermeteg munkákkal? Úgy, hogy valamiért illenek hozzánk. Még az is illik, ha erre a kicsi földre azt mondom, hogy Hektár!

Amiben nincs igaza, az az, hogy nem vette észre, mekkora gonddal készítettem elő azokat a hosszú, füstös, idétlen karókat a palántáknak! Félszáznál több lyukat fúrtam a karók oldalába, hogy a zsineget be lehessen fűzni tisztességesen, ne omoljék le a paradicsom, ha nagyra talál nőni. És azt sem vette észre, hogy ebben az egész agrikultúrában van egy kis filozófia. Látja, milyen magasak azok a karók? Azért olyan magasak, mert ezzekkel a magas karókkal adom a palánták tudtára, hogy bízom a növekedésükben. Ez a bizalom szerintem sokszor többet ér a kiadós öntözésnél is. Mert a növények hozzászoknak a szárazsághoz, de ahhoz nem, hogy lehetetlenségre vállalkozzanak. Maga értelmes ember, ezért mondanom sem kell, hogy ez nem csak a Hektár filozófiája...

Pusztai Péter fotója

A hagymaárús retorikája

-Miért tetszik haragudni a hagymaárúsra? Drágán adja a hagymát?
-Nem adja drágán.
-Csúnyán beszél a vevőkkel?
-Nem beszél csúnyán.
-De maga csúnyán néz rá és le nem veszi róla a szemét!
-Nem szeretem a hagymaárús retorikáját...
-Mit nem szeret benne?
-Nem hallja, miket beszél?
-Miket?
-Egyszer azt mondja, a tudomány mai állása szerint a szemnek jó a sírás.
És az ő hagymája olyan csípős, aki kettőbe vágja, máris bőghet tőle.
-Az nem lehet, hogy igaza van?
-Lehet igaza. De máskor azt mondja, az ő hagymája édes, mint a méz.
És aki az ő hagymáját kettőbe vágja, nem könnyezik tőle.
Mert a szemnek nem jó, ha könnyek gyötrik és állandóan dörzsölni kell egy zsebkendővel.
-Lehet, hogy ennek az árúsnak kétféle hagymája is van.
Akinek sok a sírnivalója, veszi a csípősebbet. Aki nem akar sírni, veszi az édeset.
Mi ebben a hézag?
-Ebben az a hézag, hogy neki csak egyféle hagymája van.
Retorikából pedig annyi, amennyi az eladáshoz kell.

Magyari Tivadar

Benczédi Sándor munkája

A júniusi dinnyét azonnal be kellene tiltani

Mostanában, ha valami jót akarok olvasni, akkor én Magyari Tivadar írásait olvasom.

Hogy mi a jó az ő írásaiban? Például az a jó, hogy nem kell beülnöm egy zajos, füstös, városszéli kocsmába ízes, mai, emberi beszélgetést hallani. Sem egy rozoga, rázós szekérre nem kell fölkérezkednem, hogy vigyen el engem az úton egy darabig. Mert ezeken a rozoga, rázós szekereken is lehet ízes, mai, emberi beszélgetést hallani.

És az is jó a Magyari Tivadar írásaiban, hogy olvasás közben jókat tudok röhögni. Pedig ő nem akar senkit röhögtetni. Csak leír egy mai párbeszédet, akármit és az ember nem tudja megállani röhögés nélkül azt a párbeszédet, vagy akármit.

Most például egy Kovács-Szabó János István nevű kolozsvári ember magyarázza, milyen ez a válság, amiből nem tudunk kikászálódni. Azt mondja, a júniusi dinnyét azonnal be kellene tiltani. Mert úgy hülyeség a júniusi dinnye, ahogy van. És sorolja Kovács-Szabó János István, mennyi hülyeséget lehet ma a világban látni: És aztat a hülyeséget, hogy akármikor lehet venni ilyen kis bingyó piros retkeket! Olyan nincs: annak márciusban van az ideje, utána gátá!

Már attól is jobb a kedvem, amikor leírva látom Kovács-Szabó János István nevét. Mert miféle dolog manapság, ha valaki egyszerűen csak Kovács István? Vagy egyszerűen csak Szabó János? Mert ez úgy hülyeség, ahogy van!

A kétnevű embereket is azonnal be kellene tiltani. Hogy meg se szólaljanak. Mert ennek a kétnevűségnek lejárt az ideje.

Legyen mindenkinek legalább három neve. De legjobb, ha négy neve is van. És akkor gátá! 

Timár

Levelet kaptam Nagy Tamástól. Ezt írja:

Tisztelt Elekes Úr!

A neten olvastam a kiállításáról és láttam a festményeket. Megküldök Önnek egy birtokomban lévő Tímár képet.

Üdv:

Nagy Tamás



Egyelőre nem tudom, ki lehet Nagy Tamás. De az a Timár János-festmény, amelynek fényképét volt szíves elküldeni nekem, egy kicsiny lépéssel közelebb vitt engem a már elfelejtett festő szellemiségéhez.

Vidám természetű piktor lehetett ez a Timár János. Talán túlságosan is vidám természetű! Elképzelem, fütyörészve ment ki a marosvásárhelyi állomásra, s miután bejárta a világot, ugyancsak fütyörészve lépett ki a köztudatból is. Még a szakma sem tartja őt számon.

Pedig milyen szépen kezdődött minden: „Marosvásárhely utcáin télen-nyáron sétálgat egy kalapnélküli fiatalember, akiről mindenki tudja, hogy Timár Jánosnak hivják és nagyon tehetséges festőmüvész. Neve Budapesten sem ismeretlen 1917-ben kiállitása volt a Nemzeti Szalonba. Tanulmányait Strobl mesternél kezdte. Bejárta a külföld nagy városait. Kolozsvárott állami kitüntetésben és ösztöndijban részesült, szovátai kiállitását Mária királyné is megtekintette és több festménye a királyi udvar birtokában van. Kompozicióinak különössége ellenére mindenütt a közvetlen életet, a hús és vér hatását érezzük.”- írja valaki róla l926 októberében. (Huszadik Század)

Most itt van ez a Timár-festmény, amit Nagy Tamás küldött nekem. Címe ennyi: Ültetvényes. Vidám ember ez az ültetvényes is. Szájában cigaretta, nyakában piros sál, fején kalap. És mosoly az arcán.

Úgy látszik, Timár szerint így jó kimenni a világból, s a köztudatból is: vidáman, mosolyogva. Megnyugtató filozófia.

Friss vers

                                             

Cseke Gábor

Kifulladt sípok

mondják szentgericén:

egy orgonasípba fészkelő madár

azon kapta magát

hogy minden oldalról körbezárt

fogoly

valahányszor próbált fölrepülni

kihasított egy-egy sípot

a síp meg őt sebezte meg

a madár belepusztult

az orgona berekedt elnémult

most az jár az eszemben vajon

nem én voltam-e az a madár

a sípba telepedő

betolakodó

s a bosszút álló gyilkos orgona

a vers bomlott szelleme

vergődök szállnék

s a kifulladt sípok olykor még felhörögnek

                   

                      xxx

Itt van ez a friss vers. A probléma, a helyzet valódi probléma, valódi helyzet. De nem friss. És nem új. Mindig így volt: a vétek nélküli lesz a vétkes. Az orgonasípba fészkelő madár „azon kapta magát”, hogy ő tulajdonképpen a semmit nem vétő síp foglya. És ez a síp „őt sebezte meg”. És a madár ebbe a sebbe „belepusztult”.

Innen már csak egy apró lépés kellett ahhoz, hogy „bosszút álló gyilkos orgona” legyen az ártatlan orgonából.

Azt kell, hogy mondjam, így „orgonál” a történelem is. Az ártatlanból valahogyan mindig kiorgonálja a vétket. A betolakodó addig vergődik önkéntes fogolyként, míg vergődésének következményeit a meghódítottra, az elfoglaltra hárítja. Mert a betolakodó soha nem hibás semmiért. Ő nem gyilkos, ő csak betolakodott. Szándékosan, vagy tudatlanságból, teljesen mindegy.

Ezzel a helyzettel, a történelmi valósággal mit kezdhet a költő? Semmit. Legföntebb vergődik, szállna, mint „a vers bomlott szelleme”.

Sajnos, ez a bomlott szellem nem csak versben lakik. Ott fészkel az örökösen foglaló, hódító, leigázó, izgága, helyét nem lelő fejekben.

...„a kifulladt sípok olykor még felhörögnek”.

És a népek mit tehetnek? Azon kívül, hogy olykor még felhörögnek? Semmit.

Így készül maga a történelem.

Kámpec és blútut

Gyűrött újság az ócskapiac földjén, rajta egy könyv és egy lakat.

-Vegye meg ezt a lakatot öreg, szép lakat, jó lakat, német lakat! És nem új lakat! Tudja, milyenek ezek a mai lakatok, öreg? Ezek a mai lakatok nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg? Igaz, kulcs nincs hozzá, de akkor is német lakat! És kulcsot akárhányat lehet beléje reszelni, nem kunszt, öreg, nem kunszt!

Jaj, maga a könyvet nézegeti, hát azt megnézheti! Vegye föl! Nyissa ki a födelét! Szép kicsi könyv, jó kicsi könyv, német könyv. A lapjai még úgy vannak fölvágatlanul. De azokat egy jó késsel föl lehet vágni, nem kunszt, öreg, nem kunszt! És nem új az a  könyv, öreg! Tudja, milyenek ezek a mostani könyvek, öreg? Ezek a mostani könyvek nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg?

-Hagyd már békén az öreget Jóska, mondja a Jóska szomszédja. Ismerem én az öreget, nem kell neki se könyv, se lakat. Csak nézelődik az öreg. Megvan mindene, háza, autója, felesége, empéhármas lejátszója! Ugye, igazam van öreg? Na, mondja meg ennek az én barátomnak, hogy igazam van! Mert maga tudja, hogy nekem mindig igazam van!

-Most is igazad van. De nekem nemcsak empéhármas lejátszóm, de még blútutum is van! Jóskának pedig köszönöm, hogy nézegethettem a szép kicsi német könyvet, melynek lapjai nincsenek fölvágva...

Megyek tovább. Hármat sem lépek, hallom, azt mondja Jóska:

-Nem százas az öreg. Az biztos, hogy nem százas. Ma már az öregek sem igaziak. Mint ahogy a lakatok, s a könyvek sem igaziak. Az ő korában egy normális ember azt mondja, neki már kámpec, nem pedig azt, hogy blútutja is van!

Szorongásos tünetek

Valami furcsa, pszihés eredetű mozdulattal két telefont raktam a zsebembe, amikor hazulról elindultam. Pedig jól tudtam, nem hív föl engem senki. Ugyanezzel a furcsa, pszihés eredetű mozdulattal tettem a felső zsebembe a vérnyomásaimat is. Egy cetlire jegyeztem föl, mennyi a felső és mennyi az alsó. Jó, ha az ember kezeügyében van a vérnyomása. Pedig tudom, senkit nem érdekel a vérnyomásom.

Vár reám a fogorvos. Megbeszéltük, hogy kihúzza egyetlen ép, de fájó fogamat. Mondtam is neki, készüljön föl lelkileg erre a foghúzásra, mert az a gyanúm, nem lesz könnyű művelet. Kérdezte, mire gyanakszom. Mondtam, a fájásra gyanakszom. Azt kellene valahogy elrendezzük. A fájást. Mert énnekem olyan a szervezetem, hogy a fájások miatt szorongási tüneteim szoktak előjönni.

Nem részleteztem, hogy csakugyan szorongásos tüneteim jönnek elő a fájásokkal. Ezeket nehezen viselem, mert nem lehet rajtuk eligazodni. Azért is raktam a zsebembe két telefont, hogy szükség esetén egyikről az elviselhető szorongásaimról értesítsem a lélek doktorait, a másikról pedig az elviselhetetlen szorongásaimat mondjam be. Jó, ha az embernek van választási lehetősége. Két telefon, két lehetőség.

Csak néhány lépésre voltam a rendelő bejáratától, amikor úgy éreztem, messzire elkerülnek engem a szorongásos tünetek. Már a fogam sem fájt. Ezt a jelenséget régtől fogva ismeri az emberiségnek az a része, mely legalább egyszer fogorvosnál járt.

Szorongásos tünetekkel bajom nem volt, de a zsebemben lévő két telefont szorongattam. Hol az egyiket kaptam elő, hol a másikat. Arra gondoltam, pszihés szempontok szerint is helytelen, ha az ember kihagyja a kézenfekvő lehetőségeket. Ilyenkor legjobb, ha fölhívok valakit, legalább megnyugtatom az idegeimet. De kit hívjak föl, s miért? Rövid tétovázás után fölhívtam saját magam.

A zsebemben lévő telefon erőszakosan csörgött, majd jött a hang, hogy foglalt vagyok. Mondom a fülemhez tartott telefonba, persze, hogy foglalt vagyok, hívjon majd vissza, miután kihúzták a fogamat.

Egy fogfájós ember állt mellettem a kapuban, aki hallotta az  önmagammal való beszélgetésemet. Azt mondta, maga nem jó tanácsot adott annak, akivel az imént tárgyalt. Mert ha magának kihúzzák a fogát, utána nem szabad sem beszélgetni, sem perecet enni, hanem szépen le kell feküdni és megvárni, amíg elmúlik a zsibbasztó hatása. Akkor derül ki, a fájós fogát húzták-e ki, vagy azt, amelyik még jó. Mert ő már megjárta.

Megfogadtam a fogfájós ember tanácsát. Most fekszem az ágyban, rég elmúlt a zsibbasztó hatása. És fáj a fogam. Már jönnek is elő a szorongásos tüneteim. Valamit elrontottam. Talán nem kellett volna ennyire igénybe vennem a lehetőségeimet. Két telefon, két lehetőség. És talán az sem helyénvaló, ha az ember önmagával beszéli meg a fontosnak tűnő dolgait.

Álnév

Valamirevaló író belátja, hogy az olvasót nem illik untatni.

Valamirevaló író, ha csak teheti, izgalmas történetet mesél el.

A silányabb fajta író azt hiszi, izgalmas dolgok csak az ő életében történhetnek meg. Ezért legtöbbször önmagáról ír. Arról, hogy véle milyen különös dolgok estek meg.

Magára valamit adó írónak voltaképpen nem is szabadna önmagáról írnia.

Mert ő tisztában van azzal, hogy nincs ember a földön, akivel izgalmas dolgok soha nem történnek meg.

Akkor mi legyen az izgalmas történetekkel? Hagyni kell őket megíratlanul?

Ezt sem a valamirevaló, sem a silányabb író nem tartja célszerűnek, sem pedig elfogadható megoldásnak.

Az első azért, mert ahogyan ő mesél el bármely jelentéktelennek tűnő eseményt, írásában pont az az izgalmas, az a szép. És ezt ő tudja, vagy legalábbis sejti.

A másik azért nem, mert ő azt tartja fontosnak, hogy elbeszélje saját történeteit, általában mindent, ami véle fordult elő. Akkor is, ha amit ír, senkit nem érdekel. De ő ezt nem tudja és tudni sem akarja.

A jó író magában az írásban leli örömét.

A silányabb abban, ha neve a köztudatban állandóan forog, minél többen emlegetik.

Legjobban az álnéven írókat tudnám becsülni. Azokat, akik mások írásaival sokat nem foglalkoznak, s azzal sem, ha kilétükre, míg élnek, nem derül fény.

Ők az igazi írók.

De az író is ember, esendő, s főképpen hiú. Beleszeret a saját nevébe.

Vajon van-e manapság jó író, aki álnevébe titkon holtig szerelmes, igazi nevét soha föl nem fedi?

Lehet, hogy van. De lehet, hogy nincs. Ha mégis van, szeretném megismerni  a nevét.

Igaz történet

                                                       Kedei Zoltán: üres pad

Franc

Egész nap festett a festő, tette-vette ecsetével a színeket.

Egy gyermek nézegette, miképpen készül a festmény.

A festő egyszer megsokallta a gyermek nézegetését és ezt kérdezte:

tetszik neked ez a festmény?

A gyermek ezt felelte: egy francot! Nem tetszik.

Márpedig én csak ilyen képeket tudok festeni, mondta a festő.

Erre a gyermek ezt válaszolta: egy francot! Tud maga szebbet is.

Ezt a kedves, francos történetet ott jegyeztem meg magamnak, azon az összejövetelen, ahol Ráduly János mutatta be legújabb könyvét.

Azt már nem jegyeztem meg, hogy hányadik könyvét mutatta be. Mert neki rengeteg van. Körülbelül hetvennyolc. Ha jól emlékszem.

Ez a kedves, francos történet ott van az egyik könyvében, Kedei Zoltán festőművésszel esett meg. Tehát igaz.

Szeretem az igaz történeteket. A kitalált történeteket nem szeretem. Szereti a franc! 

Emlékek sorsa

Fotó:flickr.com

 Eper  

-Ezt is megértük, Póli!

-Mit értünk meg, Józsi?

-Most már nem kell, hogy pirostojást fessél, Póli!

-Miért nem kell, ha eddig mindig kellett, te, Józsi?

-Mert téged már nem öntöz meg senki, Póli!

-Hát az idén nem jön az a gyermek, amelyik a tavaly is megöntözött, Józsi?

-Nem jön, mert a szülei őt is elvitték epret szedni Spanyolba, Póli!

-Azt mondták be, hogy ezeket mind elzavarják onnan, mert lopnak, Józsi!

-Ide hiába zavarják, mert itt már nincs mit lopni, Póli!

-Úgy rémlik, mintha lenne itt valahol egy törött ekevasunk, Józsi...

-Volt, mert eldugtam, hogy legyen egy darab emlékünk a múltból, de hogy el ne lopják, azt is odaadtam, Póli!

-Jól tetted, hogy odaadtad, nekünk már emlék sem kell, Józsi!

-Neked nem kell, mert te egész életedben csak szórtad az emlékeinket, Póli!

-Csak egyet mondj nekem, amit érdemes lett volna megtartani, Józsi!

-Ha nem volna nekem ez a vészes elbutulásom, mondanék többet is, Póli!

Közkívánatra

még ide is berakok néhány bejegyzést,

mert sokan kényelmesek ahhoz, hogy

az új oldalra kattintsanak.

Az pedig  ITT van!

Miről beszélgetnénk?

Kebáb Máré

-Ebben a városban maholnap senki nem ismer senkit...

-Nem. Jól mondod, ebben a városban maholnap senki nem ismer senkit. 

-Látod, van annak már bő órája, itt ülünk ezen a padon, jönnek innen is, onnan is.

-És mennek tovább, erre is, arra is.

-De reánk nem köszön senki.

-És ezért nekünk sem kell köszönnünk senkinek.

-Még ha föl is ismerne minket valaki, akkor sem köszönne.

-Inkább elfordítaná a fejét másfelé, mintha meg sem látott volna.

-El. Másfelé. A kirakatok felé.

-És nézné a kirakatokat.

-Azokat nézné.

-A boltokat. A vendéglőket. A bankokat.

-Igazuk van, két nyugdíjas vénemberen mit lehet nézni?

-Mi is csak hallgatunk. Már mindent megbeszéltünk.

-Meg. Mindent megbeszéltünk.

-Valamit azért nem beszéltünk meg...

-Mi az a valami, amit még nem beszéltünk meg?

-Kebáb Máré!

-Az nem Kebáb Máré, hanem kebab mari. Románul volt fölírva itt szemben, egy nyitott ablak fölé. A kebab mari magyarul azt jelenti, hogy nagy kebab. Mert ott adtak kis adag kebabot és nagy adag kebabot. Kinek melyikre volt pénze. Te azt sem tudod, mi az a kebab?

-Valami rémlik róla...

-Darálthúsból sütik, a beceneve csevapcsicsa.

-Most már biztos, hogy ezt a dolgot még nem beszéltünk meg. Mert én ismertem Kebáb Márét!

-Honnan ismerted te Kebáb Márét, amikor élőben nem is létezett Kebáb Máré?

-Dehogynem létezett! Legalább egy Kebáb Máré létezett, mert jól ismertem. Gyönyörű fehérnép volt ez a Kebáb Máré! Orsován voltam katona, ott azt mondták, egy nemzedék nőtt fel rajta, olyan szép fehérnép volt ez a Kebáb Máré.

-Hogy te miket beszélsz! Ha létezett is Kebáb Máré, nem rajta nőtt fel egy nemzedék, hanem azon, amit ő sütött, vagyis a csevapcsicsán, de te kebabot soha nem ettél...

-Látod, ez most a mi szerencsénk. Mert ha ettem volna kebabot, akkor most miről beszélgetnénk?

Paraméter

A köménymagos leves paraméterei

-Énnekem meghagyták, hogy hetente legalább kétszer főzzek magamnak levest. Mert a leves kell a szervezetnek.

Szerinted melyik az a legegyszerűbb leves, amihez nem kell széleskörű konyhai jártasság, tudományos végzettség, sem pedig magasfokú kitüntetés?

-Legegyszerűbb a köménymagos leves.

-Mi kell a köménymagos leveshez?

-Víz és kömény.

-Mennyi víz és mennyi kömény?

-Valamennyit teszel egyikből is és a másikból is. Nem kell komplikálni.

-Jó, valamennyit teszek egyikből is és a másikból is.

-Hoppá! Kell oda még egy kicsi rántás. Hogy ne legyen olyan, mint a víz.

-Mi az a rántás?

-A rántás a leves bázisa. Alapköve. Mondhatjuk úgy is, vezérfonala. Mert milyen az a leves, amelyik csak víz?

-Akkor melyek a köménymagos leves paraméterei?

-Víz, köménymag, rántás. Olajat teszel egy fazékba, hintesz bele lisztet és a tűz fölött kavargatod. Állandó jelleggel. Ameddig pirulni kezd, mint a szégyellős menyasszony.

-Akkor olajat teszek egy fazékba, hintek bele lisztet és a tűz fölött  kavargatom. Állandó jelleggel. Hogy piruljon. Mi van a szégyellős menyasszonnyal?

-Mi legyen? Semmi. Az a házasság paramétereihez tartozik.

-A tegnapi köménymagos levesem nem vált be! Háromszor fogtam neki. Az elsőnél nagy füst csapott fel. Úgy látszik, odaégett, pedig eléggé kavargattam egy léniával. Állandó jelleggel. A másodiknál a sebesebb kavargatástól felborult a fazék. A harmadiknál olyan lett, mint a víz. Néhány köménymag úszkált a leves felszínén, helyét nem találta. Egyik erre ment, a másik arra. Pont úgy, amiként a léhűtők kószálnak a főtéren. Sok léhűtő van mostanában a városban.

-Mi van a kószáló, főtéri léhűtőkkel?

-Mi legyen? Semmi. Említetted a szégyellős menyasszonyokat, én pedig a kószáló léhűtőket hoztam fel. Hogy legyünk egyenesben. Ők a város paramétereihez tartoznak.

Az egész város olyan, mint az én köménymagos levesem! Amelyikben nem jó a rántás. Nincs rendesen letéve az alapkő. A vezérfonal pedig elveszett. Amiképpen az üres és könnyű köménymag az én levesem tetején, a kószáló léhűtők valósággal villognak városunk társadalmi életének felszínén. Nyüzsögnek, szerveznek, mindenütt megjelennek. Ott vannak, de ezzel nem megyünk semmire.  Azt mondják, ez a politika. Ami nem egyéb, mint maga a rántás.

-Mindig van valami baj a paraméterekkel! Amerikai tudósok felfedezték, hogy a rántás ártalmas az egészségre.

-A rántást nem  kellene kihagyni a köménymagos levesből?

-Ki kellene hagyni.

-De akkor a köménymagos leves olyan lesz, mint a víz!

-Olyan. Azért még mindig jobb a tiszta víz, mint  a zavaros...  

Pobéda

A világ egy Pobeda karóra

Malomkőből csinált apám asztalt az udvarunkra. Szép asztal, jó asztal, erős asztal. Most is ott van. Ide szoktunk kiülni régen, ha elfáradtunk. Nyaranta. Jó volt kiülni ide, borozni, beszélgetni.

Egy napon úgy tettem föl könyökömet a kőasztalra, hogy új karórámat, a legelsőt, apám láthassa. Szép óra volt, jó óra, erős óra. Pobeda.

Szép órád van, mondja apám. Mondom, szép. Jó is, erős is. És pontos.

Miután ezt elintéztük, ültünk csöndben a kőasztal mellett és néztük az udvaron csipegető bugyuta récéket, ide-oda rohangáló tyúkokat.

Egyszer azt vettem észre, az egyik kendermagos tyúk fölkapja fejét és nézi a napfényben megcsillanó karórámat. Mondom apámnak, figyelje meg azt az élelmes tyúkot, ha nem félne, lecsippentené csuklómról az órámat. Ezek az anyám tyúkjai pont olyanok, mint az oroszok, amikor itt voltak, s maga ott volt az oroszoknál. Mindig megtalálták a faluban a karórákat. Erre apám azt mondja, fiam, nem jó dolog  a politika. Mert ez politika. Mondom, igaza van, nem jó dolog a politika. De az igazság kedvéért azért itt ketten szögezzük le, az oroszok megtalálták a faluban a karórákat.

Eljött a következő nyár. Kiültünk a kőasztalhoz. Beszélgettünk, mint ahogyan szoktunk. Csak a könyökömet nem tettem föl a kőasztalra. Borozgattunk. Felváltva dicsértük savanyú borunkat és nagyokat hallgattunk. Amikor már a savanyú borunktól sötét felhők gyülekeztek a fejemben, hirtelen kisütött a nap. A fejemben lett világosság. Mondom apámnak, nézze meg ezt a Pobeda karórát! Én ezt most magának adom. Hogy legyen mgának karórája.

Apám próbálta, igazgatta a szíjat, s amikor rendben volt minden, feltette könyökét a kőasztalra. Azt mondta, fiam, a világ nekem ez a Pobeda karóra.

Sok nyár illant el a múló időben. Egyszer kiültünk a kőasztalhoz. És nem volt apám csuklóján karóra. Kérdem, hát hová lett a Pobeda? Azt mondja, megvan. Ott találod meg, bent a fiókban.

Nem firtattam, miért nem hordja. Bementem és kihúztam a fiókot. Azt, amelyiket ki szoktam húzni. Ott volt a Pobeda karóra. Darabokban.

Kiültem apám mellé a kőasztalhoz. A szétszedett karórát letettem apám elé és vártam.

Nem azért szedtem szét, mert megállott, vagy nem járt jól, mondta. Nem állott meg és jól is járt az óra. Azért szedtem szét, hogy kipróbáljam magam. Hogy lássam, össze tudom-e rakni, amit én szedtem szét. Mert ha valamit szétszed az ember, de összerakni már nem tudja, akkor baj van. Akkor velem van baj, fiam.

Apám, maga azt mondta, a világ magának ez a Pobeda karóra!

Jól mondtam, igazat mondtam, fiam! Így vagyunk most már ezzel a világgal is. Olyan, mint egy szétszedett Pobeda karóra...

EU

Decibel

Ha valaki nem tudná, a szigorú tyúkketreces, uniós előírások után most megérkeztek a legfrissebb utasítások is. Hogy ezután legyünk csöndben, amikor esznek, vagy isznak a háziállataink. Mert a háziállatainknak joguk van a csendhez. Különösképpen akkor, amikor esznek, vagy isznak. Ilyenkor nem szabad őket zajongásainkkal megzavarni, mert hangos, idegesítő környezetben nem tudnak nyugodtan enni, vagy inni.

Uniós tudósaink úgy tesznek, mintha ezt ők találták volna ki. Úgy tesznek, mondom, s ezt onnan veszem, hogy pontosan kiszámították, mekkora lehet az a zaj, amit hangulati károsodás nélkül el tudnak viselni a háziállatok. Decibelben szögezték le a megengedett zaj színtjét.

Az egyszerűség kedvéért ezt uniós decibelnek neveztem el.

A régi rómaiak is vigyáztak a csöndre. De ezek a régi rómaiak olyan elmaradott népek voltak, hogy ki sem számították, hány decibelt viselnek el az elmaradott római népek. Julius Caesar kiadott egy dekrétumot, mely szerint ünnepnapokon Rómában csak gyalog szabad járni, zörgő szekerét, akinek van, hagyja otthon.

A középkori városvezetők is elmaradott népek voltak. Ők sem számították ki, hány decibel a részeg ember éjjeli duhajkodása, a csendháborítót egy harang alá ültették és a feje fölött kongatták a harangot. Hogy tudja meg, milyen kibírhatatlan a zaj.

Az én apám is elmaradott ember volt. Emlékszem, amikor a Bimbó nevű tehenünket itatta a vályúnál, udvarunkon senkinek nem volt szabad beszélni, sem pedig járkálni. Még a macskánkat sem engedte futkározni. Egyszer mondtam  apámnak, maga a fecskéket is kitiltaná udvarunk légteréből, ha megtehetné. Mert bizony azok a fecskék önfejűleg cikáznak a levegőben, mégpedig olyan sebesen, hogy szinte ütik ki a szemünket. És ott vannak a harkályok, mindenféle csipegető madár, legalább itatás idejére abbahagyhatnák a vén körtefa kopogtatását, az is zavarhatja Bimbó tehenünket az ivásban. Lehet, hogy az is zavarja, mondta apám, de csak akkor szólalt meg, amikor tehenünk már jóllakott kútvízzel.

Ha élne apám, ha élne Julius Caesar, s élnének a középkori városvezetők, most valamennyien nagy elismeréssel lennének az uniós decibel iránt. Ami most már pontosan ki van jelölve és elő van írva, hatóságilag.

Én is elmaradott ember vagyok. Éppen ezért üdvözlöm ezt az uniós előírást!

Annak ellenére üdvözlöm, hogy tudom, nem az uniós tudósaink találták ki a csönd  fontosságát. Mert ez az uniós decibel talán az egyik legfontosabb intézkedés, ami eddig eljutott hozzánk. Végre valami, amit egyszerűen csak be kell tartani! Amit nem kell föllendíteni, megsokszorozni, alapjaiban megváltoztatni, erősíteni, konszolidálni, markánsabban kivitelezni.

Csak csöndben kell lenni. Még azt is csöndben ejtsük ki, hogy uniós decibel, nehogy meggondolják magukat bölcs tudósaink!     

Kiskanál

A mézes kiskanál esete

Furcsa, kiismerhetetlen alakok járnak a főtéren. Tegnap találkoztam egy ilyen furcsa, kiismerhetetlen alakkal, aki megállított és azt mondta, ő ismer engem. Mondtam, nem árt ha vannak az embernek ismerősei. Erre azt felelte, nem árt, de Isten mentsen meg mindenkit, akinek olyan ismerősei is vannak, mint neki. Mert vannak közöttük furcsa, kiismerhetetlen alakok, akikről semmit nem lehet tudni. Csak azt, hogy itt járkálnak naponta a főtéren. Mondtam, hagyja, hogy járkáljanak, mi baja van velük?

Énnekem semmi bajom nincs velük, de képzelje el, tegnap az egyik furcsa, kiismerhetetlen alak megállít, mintha mondani akarna valamit. De nem mond semmit. Csak belerúg a bokámba, s megy tovább. Fényes nappal. Utána akartam menni, de nekem fájós az egyik lábam, féltem, nehogy még belerúgjon abba is. Én ezt elmeséltem egy barátomnak, aki ismeri ezt az alakot. Azt mondta, ez az ember éjnek idején betört egy lakásba, fölkapott egy kést a konyhaasztalról és azzal fenyegette meg a ház lakóját, sőt, a húspotyolóval egyet csapott a megrémült ember térdére. Hogy vegye elő a pénzét. És kirabolta, bizony, ilyen ez a furcsa, kiismerhetetlen alak. Ezért nem szabad soha éjjelre kint hagyni a konyhaasztalon kést, sem pedig húspotyolót. Magának is ajánlom, ezt soha el ne felejtse.

Hetek óta egyedül élek, főzni nem tudok, de vettem magamnak tojást, almát, mézet. Az orvosok meghagyták, mindig legyen bennem egy kis vitamin. Mert az jó az egészségre.

Tegnap, amint lefeküdtem és körülvett az éjjeli csöndesség, eszembe jutott ez a furcsa, kiismerhetetlen alak, s főleg az, amit tanácsolt nekem. Hogy soha ne hagyjak az asztalon kést, húspotyolót. Szerencsém van, nem értek a főzéshez, így nem kerül az asztalomra se kés, se húspotyoló, gondoltam, s azzal el is szenderedtem.

Még éjfél előtt arra ébredek, hogy valami rémeset álmondtam. Ott állt előttem egy furcsa, kiismerhetetlen alak, egyik kezében kés, a másikban húspotyoló. A térdemre szorítom a tenyerem, majd a szívemre, s akkor  látom, hogy előttem nem áll semmiféle furcsa, kiismerhetetlen alak. Gondoltam, ami biztos, az biztos, megnézem, mi van a konyhaasztalon, nem hagytam-e ott valami emberölésre alkalmas tárgyat. Hát persze, hogy hagytam. Fölgyújtom a villanyt, kihívóan fénylik a mézes kiskanál, amit oda még tegnapelőtt tettem le. Vagy azelőtt. Ezt innen el kell takarítani! Be a fiókba, jó mélyen, úgy határoztam, s hirtelen mozdulattal fölkaptam a kihívóan fénylő mézes kiskanalat.

A bajok itt kezdődtek. Mert a mézes kiskanállal együtt jött az asztalterítő is. Felröppent a fejem fölé, egyet fordult a levegőben s mint egy lepel lehullott a padlóra.

Éjfél után sokáig ott ültem a konyhai széken és néztem magam elé. Találgattam, ez miféle jelenség? Mert ugye, a mesékben vannak röpülő szőnyegek, ezek békés természetűek, nimfák ülnek rajtuk, virággal, érett gyümölcsökkel körülvéve. De ezek a röpülő szőnyegek soha nem ragadnak hozzá semmiféle tárgyhoz! Csak az igaz történetekben ragadnak hozzá, -különösen az asztalterítők- valamihez, ha az ember nem ért a főzéshez, nem otthonos a konyhai égtájakban, ha oly bugyuta, mint én, aki a mézes kiskanalat nem tálcára teszi, hanem egyenesen az abroszra. Mosatlanul, persze. Ezt kell megjegyezni. Megeshet, tálcára sem jó tenni a mézes kanalat, mert akkor a tálca is röpül. És ki tudja, hová esik le, nagy csörömpöléssel.

Régi tapasztalat, hogy a bajok szoros barátságban vannak egymással, egyik nehezen tud meglenni a másik nélkül. Ez a barátság magyarázza, hogy nem csak az asztalterítő röpült, mint valami lepel, vagy szőnyeg, hanem véle együtt a porcelán teáscsésze, s a tojástartó is. Nagy csörömpöléssel.

Ez a mézes kiskanál esete.

Nem sok, de valami kevés tanulsága kell, hogy legyen ennek a történetnek, ha már elmeséltem. Talán annyi, hogy kerülni kell a furcsa, kiismerhetetlen alakokat, valamint az olyan foglalatosságot, amihez nem ért az ember.

Tilda

Pusztai Péter fotója

Most pedig szépen meg leszel mondva!

Tilda elemista korában elveszítette Japánt. Még az igazgató is nagyot sóhajtott, amikor meghallotta a hírt, hogy pont az ő iskolájában veszett el Japán. Hogy az ő iskolájában semmire sem tudnak vigyázni. Pedig ő megmondta, az ő iskolájában mindenre kell vigyázni.

Történt, hogy földrajz órán megkérdezte a tanító, ki tudja megmutatni, hol van a térképen Japán. Senki nem jelentkezett. Csak Tilda. Magasra nyújtotta karját, előre hajolt, éppen csak nem esett ki a padból.

Na, gyere, Tildácska, mutasd meg ezzel a pálcával, hol van Japán, hogy lássa meg ez a tudatlan népség, van, akit érdekel, hol van a térképen Japán. És Tildácska kiejtette a kezéből a pálcát. Azt pedig föl kellett venni. Ezzel a fölvevéssel veszett oda Japán. Csak állt a térkép előtt és azt mondta, hát az előbb még megvolt, tanítóbácsi! Tisztán láttam a padból. Most meg nincs sehol ez a Japán...

A tanítóbácsi emelkedett személy volt, belátó és megértő ember. Azt mondta, na, nincs semmi baj Tildácska, ha elveszett, hát elveszett. Fő, hogy jelentkeztél. Kárpótlásul ezennel kinevezlek téged örökös hetesnek. Minden kihágást, rendetlenséget azonnal jelentsél! Hogy ebben az iskolában rend legyen. És semmi el ne vesszen. Mint Japán.

Nem volt az iskolában butább gyermek, mint Tilda. De figyelmesebb és szorgalmasabb gyermek sem volt az iskolában, mint Tilda. Ha valaki után  véletlenül becsapódott az ajtó, Tilda azonnal figyelmeztette, most pedig szépen meg leszel mondva! Mert ebben az iskolában nem tűrjük a csapkodásokat.

Tilda jelenleg többgyermekes, példás háziasszony. Piacra jár egy nagyobbacska kosárral.

A minap valamelyik régi osztálytársa megkérdezte tőle, Tildácska, most már tudod-e , hol van a térképen Japán? Azt felelte, őt egy csöppet sem érdekli, hol van a térképen Japán. Őt most az érdekli, miért ment föl a tojás ára. Mert fölment. Legalább háromszoros az ára. Ha nem drágább. Ezt pedig nekünk az eu csinálta. Mégpedig úgy csinálta, hogy nem is szégyenkezik a drága tojás miatt. Az újság is írja, hogy az erőltetett ketreccserék következményeit nyögi egész Európa. Az uniós szabályok szerint ki kellett dobni a régi tyúkketreceket. Őket kellene kidobni az euból, nem a tyúkketreceket! Ha nem szégyellik, hogy miattuk lett ilyen drága a tojás. Mert ugye, a tojás hordozza a sütemények árát, a piskótáét, a madártejet nyugodtan el is lehet felejteni. Pedig hogy szerették a madártejet az én gyermekeim!

És akkor most hogy lesz ezzel az euval, kérdezte a régi osztálytárs. Kinek jelented Tildácska, hogy baj van a tojás árával? Mert ugye, az eut nem érdekli, mennyibe kerül a tojás, mint amiképpen minket sem érdekelt, hol van a térképen Japán.

Kinek jelentem? Hát éppen az a legnagyobb baj, hogy nincs, akinek jelenteni. Esetleg Amerikának szólhatnánk, hogy nézzen Európa körme alá, de már neki is kezdett feketedni a körme alatt. Éppen ez a legnagyobb baj. Hogy nincs, akinek jelenteni, ha valami nincs jól.

Kár, Tildácska, nagyon nagy kár! Hogy nincs, akinek jelenteni. Soha el nem felejtem, amikor te hetes voltál és ha véletlenül becsapódott az ajtó, te följegyezted, ki után csapódott be és figyelmeztetted, most pedig szépen meg leszel mondva!

Meg vagyok értve, tata?

Ez a harc lesz a végső

-Maga nem hallja, hogy csörög a telefon a zsebében? Csak hányja a havat és nem figyel oda a telefonjára?

-Köszönöm. Halló!

-Maga miért hord koporsót a zsebében?  Mert ez a maga telefonja pont olyan, mint egy koporsó! Csak egy kicsit kisebb. De pont olyan. Fixre. Enhetvenhármas. Ez olyan régi, hogy amikor csinálták, én még meg sem voltam születve! Még jó, hogy a zsebében hordja, így nem látja senki, s magának nem kell szégyenkezni miatta. De ha nem szégyenkezik miatta, akkor akaszthatná a nyakába is. Ezt ma már le nem tépik a nyakából, el nem lopják, mert ez már nem kell senkinek. Ingyér sem kell. Maga nem süket egy kicsit? Érti, mit mondok? Miért nem vesz magának egy jó telefont? Egy ilyent né, mint az enyém! Android. Nem drága, csak kétszáz euró, ha szerencséje van. Vagy nem akar érte annyit áldozni? Én a maga helyében áldoznék. És nem takarítanám a havat a kapum előtt. Ha lenne kapum. De nekem nem kell se kapu, se ház. Csak a baj van vele. Az én szüleimnek sem kell se kapu, se ház. Se munka. Munkából nem lehet megélni. Apám ameddig dolgozott, nekem is csak ilyen ócska telefonom volt, nem lehetett reá zenéket rakni, sem játékokat, sem jútubot, az olyan nem ér semmit. Amikor hozta a béemvét, odatettem a kereke alá, hogy nyomja széjjel. Ez az android más. Ezt elő lehet venni, nem kell dugdosni. És szép.

Honnan volt apámnak pénze béemvére, s androidra, ha nem dolgozik, azt kérdi? Hát onnan, hogy harcol. Nem ül tétlenül, az biztos. És anyám is harcol. És a testvéreim is mind harcolnak. Hol harcolnak, azt kérdi? Hát ott harcolnak, ahol kell. Hogy miért harcolnak, azt kérdi? Hát a jogainkért harcolnak, az emberi jogainkért. Hogy legyenek jogaink és legyen a szóláshoz szabadságunk. Ezeket maga nem hallotta? Pedig mondja a rádió, s a tévé is mondja. Vagy magának tévéje sincs? Olyan lécédé tévé, amelyik széles és olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Maga tudja, hogy mi az a lécédé? Az, amelyiknek olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Fogadni mernék, maga nem is hallott róla. Csak a lapátot ismeri és ezt az örökös kínlódást! Miért kell magának a maga korában havat lapátolni? Miért nem harcol maga is? Ott, ahol kell. Magának is kell, hogy legyenek emberi jogai. És kell, hogy legyen szabadsága a szóláshoz. Vagy maga szólni sem akar már semmit? Enhetvenhármast hord a zsebében és nem is hallja, ha csörög. Csak egy kicsit kellene harcoljon, s megtudná, milyen a jó élet. Maga hallja, amit mondok? Vagy azt sem hallja? Legalább tudja, hogyan kell harcolni? Úgy kell harcolni, hogy ki kell állani bátran, és azt kell mondani, hogy ez így nem mehet tovább! Mert ez így nincs jól. Hogy mi nincs jól? Azt kérdi? Hát azt kell mondani, hogy semmi sincsen jól. Akárhogy van, nincs jól semmi, ameddig az embernek nincsenek meg a jogai és nincs meg a szóláshoz való szabadsága. Azt kell mondani. Addig, amíg megértik. Addig, amig megjön a segély. Ha pedig megjön a segély, jön vele a béemvé és az android is. Meg vagyok értve, tata?

-Meg. Meg vagy értve. Leteszem a lapátot és elmegyek harcolni. Oda, ahol kell. Ez a harc lesz a végső!

A német fejsze

Presztízs

-Mit néz? Finom ember vagyok, énbelőlem ritkán gurulnak ki darabos szavak, csak szimplán és egyszerűen megkérdem magától, mit néz? Rajtam mit lehet nézni? Finoman kérdem, nem veszi észre, hogy finoman kérdem? Látom, hogy megáll és néz. Mit néz? Hogy itt piszkálom a fagyott havat? Tudja, hogy mit keresek én most a fagyott hó alatt? Fejszét keresek uram! Német fejszét. Ide dugtam el hajnali négykor. Pontosan hajnali négykor. Épp ütött a toronyóra. Onnan tudom, hogy hajnali négy volt. A toronyórától tudom. És most mondja meg, mit csináljak? Nincs ott a fejsze, ahová eldugtam. A német fejsze. Amit elloptam egy háztól. Ki lophatta el a fejszémet, a német fejszét? Nézheti, hogy piszkálom a fagyott havat, nézheti. Hogy ez a ház a maga háza? Sasztán? Nem mentem be a kapun. Ez a fagyott hó, amit piszkálok, közterületre hullott, hát nem? Az udvaron kívül van mindenesetre. Azt nézi, hogy miért éppen ide dugtam a német fejszét? Hát hová dugjam, hogy ne kapják meg? Úgy saccoltam, itt nem jár senki, ebben a házak közötti szegeletben, s látja, mégis jár valaki és ellopja a német fejszét. Ágakat akartam vágni véle a többieknek, hogy ne fagyjanak meg abban az elhagyott, romos épületben, ahol összeverődtünk, mi nyomorultak. Tudja, mit mondott a hatóság? A hatóság azt mondta verbálisan, hogy rendeletbe hozták, érezzük jól magunkat, vonuljunk be éjszakára egy menhelyre. Verbálisan mondták, nem adták írásba, mert az írás kényes dolog. Tudja, milyen dolog az írás? Olyan, hogy azt egyszer számon lehet kérni. Amit verbálisan mondanak, azt pedig le lehet tagadni. Vagy ki lehet facsarni. Szóval, hogy érezzük jól magunkat egy menhelyen. Azt mondta a hatóság. De ki megy oda? Menjen a hatóság a menhelyre, s akkor meglátja, milyen a menhely! Loptam. Ez igaz. Fejszét loptam egy háztól. Német fejszét. Mennyi gyönyörű ágat tudtam volna véle vágni, de mennyit. Hogy ne fagyjunk meg. És tessék, ellopják a lopott fejszét is. Én tisztességesen bevallottam, hogy én loptam el, amikor faggattak. Azt mondtam, csillapodjanak le, megyek, s hozom a fejszét, jó helyen van ott, ahová eldugtam. És én most vissza tudom vinni a német fejszét a gazdájának? Ugye, belátja, nem tudom. Mert valaki ellopta. Ez presztízs kérdése uram! Ha egyszer azt mondtam, hogy hozom a fejszét és nem viszem, akkor az mi?

Már meg sem kérdem, hogy mit néz rajtam. Nézzen, amit akar. Ha megfagyunk, hát akkor megfagyunk.

Dancs levele

Frisco

„Eszembe jutottál. Mert a héten, ha úgy alakul, elugrom Friscoba. San Franciscoba. Csak úgy. Emlékszem, mesélted, milyen kalandjaid voltak ott is.”

Ezeket a sorokat kaptam ma hajnalban Nevijorkból, az én barátomtól, Dancs Arturtól. Hogy eszébe jutottam. Mert ha úgy alakul, elugrik Friscoba. Csak úgy.

Hát hallgass ide, Artur! Ha te Nevijorkból csak úgy elugrasz Friscoba, akkor a kedvemért egy percre állj meg a Market-street végében. Ott, ahol a villamos megfordul. Adj egy centet annak az embernek, aki ott áll és körül van véve turistákkal. Ezek a jövő-menő népek egy centet szorongatnak a kezükben és sorba állanak, hogy az az ember egy kis gépezettel nyomjon belőle emléket nekik erről a városról. Hogy ott jártak. Én is adtam. Meg is köszönte azt a centet. És én boldog voltam azzal a nyomtatott emlékkel. Abban a városban ugyanis egy centbe kerül a boldogság. Annyiba, Artur! Minden más táján ennek a világnak meg kell szenvedni egy kis boldogságért. Van, ahol lökdösődnek érte, egymás cipőjére hágnak, könyökölnek, rohangálnak, a tüdejüket köpik ki. Itt nem. Itt zsebrevágod azt a kinyomott centet, s elundulsz valamerre. Persze, boldogan. Mindegy, merre indulsz, teljesen mindegy. Azért mindegy, mert itt is csak házak vannak, egyik magasabb, mint a másik, csak utak vannak, egyik hosszabb, mint a másik, mit lehet csodálni a házakon, s az utakon? Na, azért van egy rövidecske utca, ezen végig kell menni. Mert ez a világ legkanyargósabb utcája. (Crokedest street) Jó meredek ez az utca, de megéri végigmenni rajta, mert itt jön rá az ember, milyen kanyargós a sorsa, akárhol is legyen.

Azt mondtam, elindulsz valamerre, boldogan...Csakugyan, nem túlzok, ha azt mondom, annyi boldog emberrel sehol nem találkoztam, mint ebben a városban. Itt nem járkálnak lehajtott fejűek, én legalábbis csak eggyel ismerkedtem meg, kérdezte, merre menjen, hogy elérjen valahová. Mit gondolsz, ki volt ez az ember? Egy szökött magyar volt, az én városomból, munkát keresett éppen.

Ilyenek a véletlen dolgok. Na, igen, a véletlen dolgok! Ha véletlenül a Bush streetre vetődnél, csöngess be nyugodtan a 825-ös ház ajtaján. A házmester kinyitja neked az ajtót, te pedig kérdezd meg tőle, uram, véletlenül nem tetszik tudni, milyen betegségben halt meg hét évvel ezelőtt a régi házmester? Májk, uram, Májk, Elekes Miklós. Az én nagybátyám. Biztosan tudni fogja, ki volt ez a derék Miklós. Mert őt még a Hawaii szigeteken is jól ismerték. Ő volt az az ember, aki soha nem járt lehajtott fővel, csak fölemelt fővel és amerre járt dudorászva járt és fütyörészve. Amikor nem volt munkája, beállított valahová, s azt mondta, az ő neve Elekes Miklós. És dolgozni szeretne. Amikor megkérdezték, mihez ért, büszkén válaszolta, semmihez nem értek uram, semmihez az égvilágon. És azonnal munkát adtak neki, mondván, pont ilyen emberekre van szükségünk uram, akik semmihez nem értenek. Akik azt állítják, értenek valamihez, nehéz emberek, magasan hordják orrukat, bölcsek és beképzeltek. Ezekkel semmire sem lehet menni. Májk, maga máris föl van véve!

Csöngess be bátran. A kilincset ne tapogasd, naponta szidolozzák, olyan fényes, mintha aranyból lenne.

És kérnélek még valamire. Arra, hogy menj végig a Golden Gaten. Nem azért, hogy elmondhasd, végigmentem a Golden Gaten. Azért menj végig, mert a híd tólsó felénél leülhetsz a Csendes- óceán partjára. A megszáradt, szomorú, hűvös katángok közé. Itt örökké fúj a szél, tűrd fel kabátod gallérját és nézz el messzire. A közelben fodrozó vízre ne nézz. Mocskos a tenger, eltévedt dugók ringanak rajta, eldobott üvegek, reves kórók, a föld minden szennye. Nézz messzire. Csak itt jön reá az ember, hogy ami szép ezen a világon, tőlünk mind messze van. Bárhol is legyünk.     

Kapirgáló

Uniós tyúkketrec

Vannak fonnyadt tekintetű, komor nézésű emberek, akik nem ismerik a tréfát, soha nem viccelődnek, akikben nincs meg a játszadozás szenvedélye, akik nemhogy kacagni nem tudnak, de még mosolyogni sem. Ezek a fonnyadt tekintetű, komor nézésű emberek úgy élik le sivár életüket, hogy azt sem tudják, mi a vidámság, az öröm, a könnyed hangulat, amiben csak azoknak van részük e földön, akik jót tudnak röhögni, ha alkalom adódik rá.

Egyszer az egész falu népe a hasát fogta, úgy kacagott, amikor egy gyűlésen a tanács elnöke szigorú hangon bejelentette, ő most az atyhai nép nevében óva inti Amerikát, azonnal vonuljon ki Vietnámból, mert ha nem vonul ki, akkor nagyon nagy baj lesz. A gyűlés után többen megveregették az elnök vállát, azt mondták, derék ember a mi elnökünk, hogy is tudott ekkora marhaságot kitalálni? Hogy az atyhai nép nevében óva inti Amerikát. Mert ha Amerika nem fogad szót az atyhai tanács elnökének, akkor nagyon nagy baj lesz. Hogy is tudott ekkora marhaságot kitalálni? Volt, aki azt mondta, már maga az a szerencse, hogy ilyen elnökük van, megéri, hogy itt éljenek Atyhában. Mert ebben a kicsiny faluban nem lehet unatkozni. Mert ebben a kicsiny faluban van, aki viccelődjék és az is van, aki érti a viccet. És volt, aki ennél is tovább ment, s így fogalmazta meg a mondanivalóját: élni sem érdemes olyan helyen, ahol nincsenek tréfás emberek, sem pedig olyanok, akik értik a tréfát.

Most itt van ez az uniós tyúkketrec.

Szellemes ember lehetett, aki kitalálta, föl kell szólítani egy rakás európai országot, hagyják abba a közös haza alappilléreinek rakosgatását, foglalkozzanak most komolyabb ügyekkel. Mint amilyen például az uniós tyúkketrec. Mert ha nem, akkor nagyon nagy baj lesz.

Hogy néz ki egy európai ország, ha a tyúkketrecekben nincs elegendő ülőrúd és kevés a kapirgáló hely? Föl kell szólítani a népeket, hassanak oda, hogy minden tyúktenyésztő szereljen kényelmes ülőrudat a tyúkoknak és létesítsen kapirgáló helyet, mely ennyiésennyi négyzetcentiméter. Mert ha nem, akkor nagyon nagy baj lesz. Mintha az európai országok tyúktenyésztői nem tudnák, miképpen kell tyúkot tartani.

Jó élni Atyhában. Jó, mert ott vannak tréfás emberek és az is van, aki érti a tréfát.

Jó élni az Unióban. Jó, mert itt is vannak tréfás emberek, akik viccelődve szeretik óva inteni a népeket. Mint az atyhai elnök, aki nekiment Amerikának.

Mégis, mintha nem lenne annyira jó élni az Unióban, mint Atyhában. Ha itt   kevesen értik a tréfát.

Márpedig úgy néz ki, kevesen értik. Mert ezen a fenyegetőzésen a népek nem röhögnek, hanem inkább panaszkodnak. És fészkelődnek, mint a tyúkok, akiknek kényelmes ülőrúd nem jutott még.

Pedig érthetnék. Mert ugye, csak nem áll oda egy uniós szakember hogy a közös haza alapjainak lerakása idején tyúkketrecekkel és fölszólításokkal  foglalkozzék! Különösen most, amikor hajléktalanok ezrei állnak a hideg éjszakában, ki-ki tűnődve, hová hajthatná le fejét.