Álnév

Valamirevaló író belátja, hogy az olvasót nem illik untatni.

Valamirevaló író, ha csak teheti, izgalmas történetet mesél el.

A silányabb fajta író azt hiszi, izgalmas dolgok csak az ő életében történhetnek meg. Ezért legtöbbször önmagáról ír. Arról, hogy véle milyen különös dolgok estek meg.

Magára valamit adó írónak voltaképpen nem is szabadna önmagáról írnia.

Mert ő tisztában van azzal, hogy nincs ember a földön, akivel izgalmas dolgok soha nem történnek meg.

Akkor mi legyen az izgalmas történetekkel? Hagyni kell őket megíratlanul?

Ezt sem a valamirevaló, sem a silányabb író nem tartja célszerűnek, sem pedig elfogadható megoldásnak.

Az első azért, mert ahogyan ő mesél el bármely jelentéktelennek tűnő eseményt, írásában pont az az izgalmas, az a szép. És ezt ő tudja, vagy legalábbis sejti.

A másik azért nem, mert ő azt tartja fontosnak, hogy elbeszélje saját történeteit, általában mindent, ami véle fordult elő. Akkor is, ha amit ír, senkit nem érdekel. De ő ezt nem tudja és tudni sem akarja.

A jó író magában az írásban leli örömét.

A silányabb abban, ha neve a köztudatban állandóan forog, minél többen emlegetik.

Legjobban az álnéven írókat tudnám becsülni. Azokat, akik mások írásaival sokat nem foglalkoznak, s azzal sem, ha kilétükre, míg élnek, nem derül fény.

Ők az igazi írók.

De az író is ember, esendő, s főképpen hiú. Beleszeret a saját nevébe.

Vajon van-e manapság jó író, aki álnevébe titkon holtig szerelmes, igazi nevét soha föl nem fedi?

Lehet, hogy van. De lehet, hogy nincs. Ha mégis van, szeretném megismerni  a nevét.