Friss vers

                                             

Cseke Gábor

Kifulladt sípok

mondják szentgericén:

egy orgonasípba fészkelő madár

azon kapta magát

hogy minden oldalról körbezárt

fogoly

valahányszor próbált fölrepülni

kihasított egy-egy sípot

a síp meg őt sebezte meg

a madár belepusztult

az orgona berekedt elnémult

most az jár az eszemben vajon

nem én voltam-e az a madár

a sípba telepedő

betolakodó

s a bosszút álló gyilkos orgona

a vers bomlott szelleme

vergődök szállnék

s a kifulladt sípok olykor még felhörögnek

                   

                      xxx

Itt van ez a friss vers. A probléma, a helyzet valódi probléma, valódi helyzet. De nem friss. És nem új. Mindig így volt: a vétek nélküli lesz a vétkes. Az orgonasípba fészkelő madár „azon kapta magát”, hogy ő tulajdonképpen a semmit nem vétő síp foglya. És ez a síp „őt sebezte meg”. És a madár ebbe a sebbe „belepusztult”.

Innen már csak egy apró lépés kellett ahhoz, hogy „bosszút álló gyilkos orgona” legyen az ártatlan orgonából.

Azt kell, hogy mondjam, így „orgonál” a történelem is. Az ártatlanból valahogyan mindig kiorgonálja a vétket. A betolakodó addig vergődik önkéntes fogolyként, míg vergődésének következményeit a meghódítottra, az elfoglaltra hárítja. Mert a betolakodó soha nem hibás semmiért. Ő nem gyilkos, ő csak betolakodott. Szándékosan, vagy tudatlanságból, teljesen mindegy.

Ezzel a helyzettel, a történelmi valósággal mit kezdhet a költő? Semmit. Legföntebb vergődik, szállna, mint „a vers bomlott szelleme”.

Sajnos, ez a bomlott szellem nem csak versben lakik. Ott fészkel az örökösen foglaló, hódító, leigázó, izgága, helyét nem lelő fejekben.

...„a kifulladt sípok olykor még felhörögnek”.

És a népek mit tehetnek? Azon kívül, hogy olykor még felhörögnek? Semmit.

Így készül maga a történelem.