hétfő, április 30, 2012

Friss vers


                                             

Cseke Gábor

Kifulladt sípok

mondják szentgericén:
egy orgonasípba fészkelő madár
azon kapta magát
hogy minden oldalról körbezárt
fogoly
valahányszor próbált fölrepülni
kihasított egy-egy sípot
a síp meg őt sebezte meg
a madár belepusztult
az orgona berekedt elnémult
most az jár az eszemben vajon
nem én voltam-e az a madár
a sípba telepedő
betolakodó
s a bosszút álló gyilkos orgona
a vers bomlott szelleme
vergődök szállnék
s a kifulladt sípok olykor még felhörögnek
                   
                      xxx

Itt van ez a friss vers. A probléma, a helyzet valódi probléma, valódi helyzet. De nem friss. És nem új. Mindig így volt: a vétek nélküli lesz a vétkes. Az orgonasípba fészkelő madár „azon kapta magát”, hogy ő tulajdonképpen a semmit nem vétő síp foglya. És ez a síp „őt sebezte meg”. És a madár ebbe a sebbe „belepusztult”.
Innen már csak egy apró lépés kellett ahhoz, hogy „bosszút álló gyilkos orgona” legyen az ártatlan orgonából.
Azt kell, hogy mondjam, így „orgonál” a történelem is. Az ártatlanból valahogyan mindig kiorgonálja a vétket. A betolakodó addig vergődik önkéntes fogolyként, míg vergődésének következményeit a meghódítottra, az elfoglaltra hárítja. Mert a betolakodó soha nem hibás semmiért. Ő nem gyilkos, ő csak betolakodott. Szándékosan, vagy tudatlanságból, teljesen mindegy.
Ezzel a helyzettel, a történelmi valósággal mit kezdhet a költő? Semmit. Legföntebb vergődik, szállna, mint „a vers bomlott szelleme”.
Sajnos, ez a bomlott szellem nem csak versben lakik. Ott fészkel az örökösen foglaló, hódító, leigázó, izgága, helyét nem lelő fejekben.
...„a kifulladt sípok olykor még felhörögnek”.
És a népek mit tehetnek? Azon kívül, hogy olykor még felhörögnek? Semmit.
Így készül maga a történelem.


2 megjegyzés:

Muzsi Attila írta...

Látod, ez hiányzik nekünk "lókötőknek" hogy valaki megértesse velünk a verseket. Mert ezt a verset, így ahogy te elemzed, nagyon megszerettem.
Tudod mi lesz a röhej? Hogy azt mondjuk, minek ma már a könyv? Itt a net, ömlik belőle az olvasnivaló. Aztán ha valami történik és kihúzzák a stekkert, felébredünk, hogy semmibe ment a netes éra, minden elvesz, hiába minden munka. És annak lesz valami a kezében a mai munkáról, aki kinyomtatta magának. Mert ugye, még kéziratot sem őrzünk meg, mert az sincs.

Art úr írta...

Sick. Sic. Sic transit gloria Mundi.