Pobéda

A világ egy Pobeda karóra

Malomkőből csinált apám asztalt az udvarunkra. Szép asztal, jó asztal, erős asztal. Most is ott van. Ide szoktunk kiülni régen, ha elfáradtunk. Nyaranta. Jó volt kiülni ide, borozni, beszélgetni.

Egy napon úgy tettem föl könyökömet a kőasztalra, hogy új karórámat, a legelsőt, apám láthassa. Szép óra volt, jó óra, erős óra. Pobeda.

Szép órád van, mondja apám. Mondom, szép. Jó is, erős is. És pontos.

Miután ezt elintéztük, ültünk csöndben a kőasztal mellett és néztük az udvaron csipegető bugyuta récéket, ide-oda rohangáló tyúkokat.

Egyszer azt vettem észre, az egyik kendermagos tyúk fölkapja fejét és nézi a napfényben megcsillanó karórámat. Mondom apámnak, figyelje meg azt az élelmes tyúkot, ha nem félne, lecsippentené csuklómról az órámat. Ezek az anyám tyúkjai pont olyanok, mint az oroszok, amikor itt voltak, s maga ott volt az oroszoknál. Mindig megtalálták a faluban a karórákat. Erre apám azt mondja, fiam, nem jó dolog  a politika. Mert ez politika. Mondom, igaza van, nem jó dolog a politika. De az igazság kedvéért azért itt ketten szögezzük le, az oroszok megtalálták a faluban a karórákat.

Eljött a következő nyár. Kiültünk a kőasztalhoz. Beszélgettünk, mint ahogyan szoktunk. Csak a könyökömet nem tettem föl a kőasztalra. Borozgattunk. Felváltva dicsértük savanyú borunkat és nagyokat hallgattunk. Amikor már a savanyú borunktól sötét felhők gyülekeztek a fejemben, hirtelen kisütött a nap. A fejemben lett világosság. Mondom apámnak, nézze meg ezt a Pobeda karórát! Én ezt most magának adom. Hogy legyen mgának karórája.

Apám próbálta, igazgatta a szíjat, s amikor rendben volt minden, feltette könyökét a kőasztalra. Azt mondta, fiam, a világ nekem ez a Pobeda karóra.

Sok nyár illant el a múló időben. Egyszer kiültünk a kőasztalhoz. És nem volt apám csuklóján karóra. Kérdem, hát hová lett a Pobeda? Azt mondja, megvan. Ott találod meg, bent a fiókban.

Nem firtattam, miért nem hordja. Bementem és kihúztam a fiókot. Azt, amelyiket ki szoktam húzni. Ott volt a Pobeda karóra. Darabokban.

Kiültem apám mellé a kőasztalhoz. A szétszedett karórát letettem apám elé és vártam.

Nem azért szedtem szét, mert megállott, vagy nem járt jól, mondta. Nem állott meg és jól is járt az óra. Azért szedtem szét, hogy kipróbáljam magam. Hogy lássam, össze tudom-e rakni, amit én szedtem szét. Mert ha valamit szétszed az ember, de összerakni már nem tudja, akkor baj van. Akkor velem van baj, fiam.

Apám, maga azt mondta, a világ magának ez a Pobeda karóra!

Jól mondtam, igazat mondtam, fiam! Így vagyunk most már ezzel a világgal is. Olyan, mint egy szétszedett Pobeda karóra...