Kiskanál

A mézes kiskanál esete

Furcsa, kiismerhetetlen alakok járnak a főtéren. Tegnap találkoztam egy ilyen furcsa, kiismerhetetlen alakkal, aki megállított és azt mondta, ő ismer engem. Mondtam, nem árt ha vannak az embernek ismerősei. Erre azt felelte, nem árt, de Isten mentsen meg mindenkit, akinek olyan ismerősei is vannak, mint neki. Mert vannak közöttük furcsa, kiismerhetetlen alakok, akikről semmit nem lehet tudni. Csak azt, hogy itt járkálnak naponta a főtéren. Mondtam, hagyja, hogy járkáljanak, mi baja van velük?

Énnekem semmi bajom nincs velük, de képzelje el, tegnap az egyik furcsa, kiismerhetetlen alak megállít, mintha mondani akarna valamit. De nem mond semmit. Csak belerúg a bokámba, s megy tovább. Fényes nappal. Utána akartam menni, de nekem fájós az egyik lábam, féltem, nehogy még belerúgjon abba is. Én ezt elmeséltem egy barátomnak, aki ismeri ezt az alakot. Azt mondta, ez az ember éjnek idején betört egy lakásba, fölkapott egy kést a konyhaasztalról és azzal fenyegette meg a ház lakóját, sőt, a húspotyolóval egyet csapott a megrémült ember térdére. Hogy vegye elő a pénzét. És kirabolta, bizony, ilyen ez a furcsa, kiismerhetetlen alak. Ezért nem szabad soha éjjelre kint hagyni a konyhaasztalon kést, sem pedig húspotyolót. Magának is ajánlom, ezt soha el ne felejtse.

Hetek óta egyedül élek, főzni nem tudok, de vettem magamnak tojást, almát, mézet. Az orvosok meghagyták, mindig legyen bennem egy kis vitamin. Mert az jó az egészségre.

Tegnap, amint lefeküdtem és körülvett az éjjeli csöndesség, eszembe jutott ez a furcsa, kiismerhetetlen alak, s főleg az, amit tanácsolt nekem. Hogy soha ne hagyjak az asztalon kést, húspotyolót. Szerencsém van, nem értek a főzéshez, így nem kerül az asztalomra se kés, se húspotyoló, gondoltam, s azzal el is szenderedtem.

Még éjfél előtt arra ébredek, hogy valami rémeset álmondtam. Ott állt előttem egy furcsa, kiismerhetetlen alak, egyik kezében kés, a másikban húspotyoló. A térdemre szorítom a tenyerem, majd a szívemre, s akkor  látom, hogy előttem nem áll semmiféle furcsa, kiismerhetetlen alak. Gondoltam, ami biztos, az biztos, megnézem, mi van a konyhaasztalon, nem hagytam-e ott valami emberölésre alkalmas tárgyat. Hát persze, hogy hagytam. Fölgyújtom a villanyt, kihívóan fénylik a mézes kiskanál, amit oda még tegnapelőtt tettem le. Vagy azelőtt. Ezt innen el kell takarítani! Be a fiókba, jó mélyen, úgy határoztam, s hirtelen mozdulattal fölkaptam a kihívóan fénylő mézes kiskanalat.

A bajok itt kezdődtek. Mert a mézes kiskanállal együtt jött az asztalterítő is. Felröppent a fejem fölé, egyet fordult a levegőben s mint egy lepel lehullott a padlóra.

Éjfél után sokáig ott ültem a konyhai széken és néztem magam elé. Találgattam, ez miféle jelenség? Mert ugye, a mesékben vannak röpülő szőnyegek, ezek békés természetűek, nimfák ülnek rajtuk, virággal, érett gyümölcsökkel körülvéve. De ezek a röpülő szőnyegek soha nem ragadnak hozzá semmiféle tárgyhoz! Csak az igaz történetekben ragadnak hozzá, -különösen az asztalterítők- valamihez, ha az ember nem ért a főzéshez, nem otthonos a konyhai égtájakban, ha oly bugyuta, mint én, aki a mézes kiskanalat nem tálcára teszi, hanem egyenesen az abroszra. Mosatlanul, persze. Ezt kell megjegyezni. Megeshet, tálcára sem jó tenni a mézes kanalat, mert akkor a tálca is röpül. És ki tudja, hová esik le, nagy csörömpöléssel.

Régi tapasztalat, hogy a bajok szoros barátságban vannak egymással, egyik nehezen tud meglenni a másik nélkül. Ez a barátság magyarázza, hogy nem csak az asztalterítő röpült, mint valami lepel, vagy szőnyeg, hanem véle együtt a porcelán teáscsésze, s a tojástartó is. Nagy csörömpöléssel.

Ez a mézes kiskanál esete.

Nem sok, de valami kevés tanulsága kell, hogy legyen ennek a történetnek, ha már elmeséltem. Talán annyi, hogy kerülni kell a furcsa, kiismerhetetlen alakokat, valamint az olyan foglalatosságot, amihez nem ért az ember.