Látható (20)

                                 Fotó : Miklóssy Gyula, Káfé-Képtár

Látható világ

-Különös mesterség a magáé. Mármint az újságírás, - mondta a hozzám közelebbi szomszéd. – Az újságíró állandóan járja a világot, sokféle emberrel találkozik, figyel, kérdezősködik, amit érdemesnek tart följegyzi a noteszébe, hogy azt az újságba beletéve mások is elolvashassák. Így lesz a valahol elejtett szavakból látható világ. Különös mesterség a magáé. Mert ugye, ha csak leírja, amit hallott és látott a világban, s abból valami érdekes dolgot nem tud kihozni, semmit nem ér az a látható világ. A világot mindenki látja, de érdekes dolgot nem mindenki tud belőle kihozni. Maga például miért nem írja le azokat a történeteket, amiket nekem eleddig mondott? Mert én a maga történeteit szívesen hallgatom.

- Az újságírás semmivel sem különösebb, mint az ácsok mestersége, - nyugtattam meg a gyergyói embert, akiről már a legelső kórházi napon kiderült, hogy ács és szereti a mesterségét.

 – Egy Comenius nevezetű tudós az ezerhatszázas években írt egy könyvecskét Sárospatakon, melynek címe  „A látható világ”. Ebben az ácsokról nagy elismeréssel szól ez a tudós, még a szerszámaikat is részletesen fölsorolja. Egy Szentmártoni Bodó János nevezetű, másik tudományos ember 1647-ben ezt írta : „Sok szép míveket az faragó rendnek, nézd elmélyeket ez Áts embereknek … nagy tisztességben tartom az faragást, az eleiben tészem tsak az szántást”

Nem hiszem, hogy az újságírást a szántás elejébe lehetne tenni, ebben a mi mai világunkban sem. Mert ugye, minden onnan jő elő, a földből, ami élet, persze, a Nap segítségével,- toldottam meg a nézeteimet egy kis hevenyészett filozófiával.

-Igen nagy magasságba röpítettük azt a témát, amit én éppen csak fölvetettem, - mondta a gyergyói ember – én csak megkérdeztem, miért nem írja le a történeteit...

- Megpróbáltam leírni is néhányat. Még egy ácsról is följegyeztem valamit, de nem tudtam semmi érdemlegeset kihozni belőle. Pedig minden szó igaz volt abban a történetben.

- Ugyanbiza, mit jegyzett föl arról az ácsról ? Nem mondaná el nekem is ?

 Valahol itt lakik a közelben egy furcsa ember, akit időnkint látni lehet, amint végigmegy az utcán egy hosszú léniával. Jól ismerjük egymást. Ha találkozunk, nem beszélgetünk. Ez a furcsa ember azért nem szól hozzám, mert néma. Én azért nem szólok hozzá, mert ez a furcsa ember süket. Egészen néma és egészen süket ez a furcsa, léniás ember. Azért jól megértjük egymást. A füle mögött mindig ott van egy lapos plajbász. Zsebében rongyos notesz. Leírja, ha valamit szeretne nékem mondani. Nemrég csak annyit írt a noteszébe : lépcső ? Odaírtam a lépcső alá : perfekt. Ettől a perfekttől kivirult az arca, intett a fejével, hogy jól van és ment is tovább azzal a hosszú léniával. Szóval, megbeszéltünk mindent.

Mesterségét tekintve ács ez a furcsa ember. Jó ács. Azért perfekt a padlásra vezető lépcsőm.

A minap, hogy találkoztunk, intett, hogy valamit szeretne mondani. Azt írta a noteszébe : nemsokára meghalok. Alája odaírtam : én is. Egy lapot fordított, s írta : hallottam, maga már meghalt egyszer. Odatettem : meg. Ő folytatta : van-e szakmai képzés a túlvilágon ? Odaírtam nagy betűkkel : ott minden van. Ennek a furcsa embernek most is kivirult az arca, intett a fejével, hogy akkor jó és ment is tovább azzal a hosszú léniával.

-Ezt írtam én egy ácsról. És tudja, milyen megjegyzéseket fűztek hozzá az én barátaim ? Hogy sokat nem ér, amit az ácsról fecsegtem. Az egyik ezt írta, szó szerint: “Ha az emberek tudnák s hinnék, hogy ott tényleg minden van, ó, hogy sietnének, hogy rohannának, vernék le egymást a lábukról, mint mifelénk a Kauflandban, ahol a legalacsonyabbak az árak, sőt, még annál is alacsonyabbak...” Ezt írta szó szerint. És valami igazság csak lehet ebben, mert ugye, nagyon mi sem sietünk a túlvilágra. Ha sietnénk, most nem itt feküdnénk ebben a kórteremben, arra várva, hátha egyszer mégis meggyógyulunk...

-Azt hiszem, itt csak arról van szó, hogy viccelt az az ács, a süketnéma. És ezt nem vette észre a maga barátja. De az is lehet, hogy ezt a viccességet maga nem tudta jól előhozni az írásában. Látja, pont ezért különös mesterség az újságírás. Velünk, ácsokkal is megtörténik, hogy rosszul mérünk meg egy gerendát, s a végén nem passzol semmi. Gondolom, így van ez az írással is. Úgy kell írni, hogy minden passzoljon.