Ki betege vagyok én ?
A kínos beszélgetés után szomorúan sétáltam ki a háromágyas kórteremből. Mintha valami szégyenletes dolgott követtem volna el. Pedig hallgattam, nem szóltam bele semmibe. Ott ért az éjfél is, a folyosón. Sétáltam egyik saroktól a másik sarokig. És vissza. Minden fordulónál föltettem magamnak a kérdést, csakugyan, mennyit ér egy ló ? Annyit-e, amennyire a gazdája szereti a lovát, vagy annál kevesebbet ? Vagy többet ?
Egy szolgálatos nővér sejthet valamit a hitvány állapotomról. Úgy elmenőben megjegyzi, az úr nem tud aludni ? Mondom, nem, nem tud az úr aludni. -Meg tudná mondani nekem, mennyit érhet egy ló ? Azt feleli, hagyjam most a lovakat, hoz nekem egy altatót.
Egy számozott szobából kilép a görbehátú, idős orvos, aki azt üzente volt egy bizonyos Monikának, hogy csókolja meg az ő fenekét. Azóta ki nem állhatom ezt az embert. Lehet, azért, mert sokkal csúnyább szavakkal üzente. Most pedig megállít a folyosón és azt kérdi tőlem, ki betege vagyok én ? Mondom, én a saját, önpusztító szokásaimnak vagyok a betege. Még cigarettázom is. – Ebben az órában magának ágyban kell lennie ! És én nem azt kérdeztem, milyen szokásai vannak. Azt kérdeztem, ki az ön orvosa...
Nem akartam megmondani, ki az én orvosom. Föltettem neki is azt a kérdést, amit a nővérnek tettem föl : -Véletlenül nem tetszik tudni, mennyit ér manapság egy ló ?
- Egy ló ? –kérdezte csodálkozva.- Egy ló, - mondtam.
– Magának nem a sebészeten, hanem a pszihiátrián lenne a helye, -jegyezte meg és legyintve ment tovább. De úgy, hogy megismételte a kérdésemet: - Mennyit ér manapság egy ló...És tőlem kérdi...
Lefeküdtem. De úgy, hogy én is megismételtem ennek a görbehátú, Monikás embernek a kérdését. Ki betege vagyok én ? Csakugyan, most én kizárólagosan a Bara professzor betege vagyok ? Nem az édesanyám betege is? Nem a feleségemé ? Vagy a gyermekem betege ? Nem azoké, akik engem szeretnek ? Mert ugye, a ló is annyit ér, amennyire a gazdája szereti a lovát, nem annyit, amennyit valaki adna érte. Ezt a lovas embertől tudom, aki összefirkálta a hasát azokon a helyeken, ahol a vöröshajú doktor végighúzta a körmeit. Hogy hányszor kell őt megműteni. Ő csak tud valamit a lovakról, azért lovas ember. Hogy a fehérnépek természetéről kevés az ismerete, azt megmondta a hozzám közelebbi szomszéd. A gyergyói. Szerinte a fehérnépeken nem lehet eligazodni. De a nagy, piros ember is pontosan megjelölte, hol kell keresni a fehérnépek titkát. Például abban a levélben, amit képes volt elküldeni ide, a beteg férjének. Hogy ő el akar válni. Nem számítanak a lovak. Sem pedig az együtt eltöltött hosszú évek nem számítanak. Nem lehet tudni, mi számít, ha egyszer egy asszony el akar válni.
Hogy ki betege vagyok én ? Ilyen kérdést föl sem szabadna tenni,- morfondíroztam, a mennyezetet nézve. Ha azt a bizonyos mondatot kereső költőt kérdezték volna meg, kié lesz az a mondat, ha megtalálja, mit felelt volna ? Hogy kizárólag az övé lesz az a mondat ? Senki másé ? Mit kezdett volna egyedül azzal a mondattal ? Azt is megkérdezhetnék bárkitől, kié a virágok illata ? Kié a felhő ? Kinek a tulajdonában vannak az ég madarai ? Kié a klorofill a zsenge fűben ? Kié a hajnal és az alkonyat ? Kié az eső, kié a hó ? Kiért kél föl a Nap és kiért tér nyugovóra ? Vagy ezen a földön minden valakié ? Mi az, hogy ki betege vagyok én ? Még a betegségem sem az enyém. Amilyen betegségem van, másnak is lehet olyan betegsége. Mindenki betegsége lehet mindenkié. Ki betege vagyok én ? Mennyit ér manapság egy ló ? Ilyen kérdéseket föl sem szabadna tenni.
Fölkelek és végignézek a folyosón, hozzák-e már azt az altatót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése