Folyosó (24)

            Báthori Zsigmond fotója

Felborult folyosó

Épp ennek a letagadott tűjét kereső embernek a kérdésére akartam volna válaszolni. Hogy van nekem egy kicsi udvarom. De azt a számításaiból hagyja ki, mert árnyékos az az udvar, csak hitvány fű terem  rajta, virágokról szó sem lehet. Se szép, kerek gruppokról. De karon fogott ez az ember, hogy menjünk tovább innen, de gyorsan.

- Látja azt a görbe hátú, idős orvost, ott a folyosó végében ? Amikor én őt megpillantom, azonnal fölfut a vérnyomásom. Anélkül, hogy a bennem felejtett tűre gondolnék. Tegnap itt álltam az egyágyas kórterem ajtajában. Gondokba merülve ment el mellettem ez az orvos, nem vett észre engem. Pár lépésnyire tőlem magához intett egy formás, kis nővért. Azt mondja neki jó hangosan, hallgass ide, te leányka ! Mondd meg Monikának, hogy csókolja meg a fenekemet ! De nem pont ezt a szót használta arra, hogy mit csókoljon meg Monika, hanem azt a csúnyát, amelyben két gé betű van. Így nem beszéhet orvos egy kórházi folyosón. Nem lehet azon csodálkozni, ha bennünk felejtik a tűt. És azon se, ha letagadják. Ha így beszélnek egy kórházi folyosón. Ilyenkor fölfut a vérnyomásom. Magának mitől szokott fölfutni a vérnyomása ?

-Énnekem a nagy, piros emberektől szokott felmenni a vérnyomásom. Ezen kívül a kövér liftkezelőktől, az ágyamat huzogató takarítónőktől. Hirtelenjében ezek jutnak most eszembe...

-Tuja, mire jöttem  rá ebben az egyágyas kórteremben ? Arra, hogy az olyan, mint egy kis tömlöc. Akármilyen szépen is legyen berendezve. Nem  jó az embernek az egyágyas kórterem. Ott meg lehet bolondulni. Ma is olyasmik futottak át a fejemben, amikre normális ember nem is gondolhat. Például az futott át, ha tehetném, fölemelném ennek az épületnek az egyik sarkát, hogy erről a folyosóról lecsússzon minden, ami itt van. Ez a görbe hátú doktor kigurulna a kórház elé, egyenesen ott állana meg a bokrok tövében. Jönnének utána az ágyak  a betegekkel és perfúziókkal, a tolókocsik, minden. Himbálózva és csörömpölve. Ott lenne egymás hegyén-hátán  a sok beteg, a nővérek, a jókedvű borbély a pamacsával, legfelül ez az imádságos ember kérné valamire az Istent. Monika pedig azt kiabálná, márpedig ő meg nem csókolja annak a vén doktornak a fenekét, neki ne üzenjen effélét. Üzenje annak, akit ő nevelt föl. Ilyen dolgok futottak át a fejemben. Mondom, itt meg lehet bolondulni. És ne csodálkozzék senki, ha a kórházon kívüli világban is olyan nagy a rendetlenség. Mert ha egy ilyen fényes és fontos helyen le lehet tagadni egy ott felejtett tűt, hogyan várhatnók el a bankrablótól, hagyja abba a bankrablást ? Hogyan várhatnók el a házak és utcák népétől, éljen tisztességes életet ? Meg vagyok győződve, nem csak a kórházak vannak tele beteg emberekkel. Beteg az egész társadalom. Mintha mindenki egyágyas szobában élne. Bezárva az ő privát gondjával és kilátástalanságával. Vagy sokágyas szobában. Ahol csak jajgatnak és imádkoznak valamiért. Nem így gondolja ?

De. Így gondolom én is. Mintha mindenkinek meg volna üzenve, mit csókoljon meg. Mintha csakugyan lázas lenne a világ. Mintha mindenkiben benne felejtettek volna valahol  egy tűt. És azt letagadnák. Így gondolom én is.

Tegnap még itt volt az ötvenkettes kórteremben egy fiatalember. Egy költő.

Azt mondják, nem törődött a saját életével. Csak valami papírokat rakosgatott a térdén, hallgatott és keresett egy mondatot. Jött valami hír erről a költőről azóta?

-Semmit nem tudok róla. Lehet, véle csakugyan felborult a folyosó...